História 1984-02 - tankonyvtar.hu

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1984-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1984-02

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Antikvitás és korrupció ......................................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4

2. ........................................................................................................................................................ 5 1. Vagyon, válság és ínség a köztársasági Rómában ................................................................. 5 2. Képek .................................................................................................................................... 8

3. ........................................................................................................................................................ 9 1. �...annak sebét is a respublica érzi meg...� Erdély gazdasága a 16. században .................. 9 2. Képek .................................................................................................................................. 10

4. ...................................................................................................................................................... 12 1. Gründolás 1869-ben ............................................................................................................ 12 2. Képek .................................................................................................................................. 14

5. ...................................................................................................................................................... 18 1. Kormánybukás � gazdasági válság .................................................................................... 18 2. Képek .................................................................................................................................. 20

6. ...................................................................................................................................................... 24 1. Gazdaságpolitika � életszínvonal 1951-ben ....................................................................... 24 2. Képek .................................................................................................................................. 25

7. ...................................................................................................................................................... 28 1. Közhangulat 1951-ben. Hangulatjelentések ........................................................................ 28 2. Képek .................................................................................................................................. 31

8. ...................................................................................................................................................... 33 1. Az 1951 januárjában bevezetett jegyrendszer, bár meglepetésként hatott, nem volt szokatlan

világháború utáni években ...................................................................................................... 33 2. Képek .................................................................................................................................. 33

9. ...................................................................................................................................................... 38 1. A Szovjetunió elsõ alkotmánya ........................................................................................... 38 2. Képek .................................................................................................................................. 40

10. .................................................................................................................................................... 41 1. A �királypuccsok� és a kisantant II. rész .......................................................................... 41 2. Képek .................................................................................................................................. 44

11. .................................................................................................................................................... 47 1. Budapest�Nagyvárad. Találkozások Teleki Pállal ............................................................. 47 2. Képek .................................................................................................................................. 50

12. .................................................................................................................................................... 52 1. Zenei élet, kultúrpolitika, 1949. Jemnitz Sándor naplójából ............................................... 52 2. Képek .................................................................................................................................. 55

13. .................................................................................................................................................... 58 1. Hagyományos bortermelés .................................................................................................. 58 2. Képek .................................................................................................................................. 60

14. .................................................................................................................................................... 63 1. Oktatástörténet, mûvelõdéstörténet ..................................................................................... 63 2. Képek .................................................................................................................................. 64

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Antikvitás és korrupció

HAHN István

Antikvitás és korrupció

A korrupció – korunk társadalmi betegsége. De csak a mi korunké? Művelődésünk, tudományunk, művészetünk

megannyi értékéről szólva már-már elkoptatott nyitó frázis az, hogy „már a régi görögök is…”. Mondhatjuk-e

ezen társadalmi visszaélés esetén is, hogy „már a régi görögök is korruptak voltak”? Ez azért is érdekes lehet,

mert bármely, több társadalmi formán és alakzaton keresztülvonuló jelenség, amennyiben azonos lényegi

vonások megtartása mellett minden egyes szakaszban más-más alakot ölt, hozzájárulhat az egyes időszakok

sajátos vonásainak, analógiáinak és eltéréseinek világosabb látásához is. Korrupció pedig akadt már az ókori

keleti, despotikus kormányzatú társadalmakban csakúgy, mint a polisztulajdonon alapuló görög

városállamokban: Spártában, Athénban, vagy Apollón szent jóshelyén, Delphoiban, a római köztársaságban, a

császárság vagy a késő-római dominátus viszonyai között.

A korrupció lényege

A korrupció legszembetűnőbb megjelenési formája a megvesztegetés. A pénzzel, ill. egyéb anyagi javakkal

történő „tiszta” megvesztegetésen kívül számos más formája is van: kölcsönös szívességtétel a „kéz kezet mos”

ősi elve alapján, nem anyagi jellegű előnyök kölcsönös biztosítása stb. A korrupció megjelenésének legalább két

alapvető feltétele van: 1) A köztulajdon, a közügyek intézése olyan személyek kezében (is) van, akik ezen

javaknak, ügyeknek, értékeknek nem tulajdonosi hatalmú, hanem bizonyos megbízás (hivatal) alapján

tevékenykedő intézői. 2) Szükségesek olyan törvények, erkölcsi-politikai normák, amelyek a közügyeket

intézők eljárását minden adott szituációban meghatározzák.

Korrupt eljárás az, ha ezek megléte esetén valaki közügyeket intézve az érvényes törvényeket, normákat

megsértve, egyéni előnyök kedvéért cselekszik. Amíg azonban a köz- és magánszféra nem válik el határozottan

egymástól, ahol a közügyeket intézőik sajátos személyes jogukként, a közvagyont saját magántulajdonukként

kezelhetik, ahol ennek megfelelő közösségi normák nem jöttek létre, ott a „korrupció” fogalma még nem

vetődhet fel. A fáraó, a mezopotámiai „négy világtáj ura” vagy a perzsa Nagykirály a sajátjából engedi el az

adót, adományozza a földet, juttatja ennek vagy amannak a tisztséget. Mivel norma nem köti, ő sem szeghet

meg semmilyen normát. Viszont az általa megbízott személyek – bírák, adószedők, munkafelügyelők stb. – már

másnak (a despota által képviselt közösségnek) anyagi és erkölcsi javaival sáfárkodnak. Rájuk már vonatkoztak

a normák, ők ezeket már megszeghetik, tehát lehetnek korruptak.

Az ókori Kelet

Az ószövetség mózesi törvénye világosan megparancsolja a bíróknak: „Megvesztegetést ne fogadj el, mert az

ajándék vakká teszi az élesen látókat és eltorzítja az igazak szavait”. Egy babilóni himnusz pedig így szól a

mindent látó Samas Napistenhez:

„Az igaztalan bírát bilincsbe vereted,

a megvesztegethetőt méltón megbünteted,

– ámde az, ki megvesztegetést nem fogad el,

ki atyai szeretettel van a szegények iránt:

az kedves Samas színe előtt: élete hosszan tart.”

A „megvesztegethető bírák”-ról bőven idézhetnénk további példákat. Kambüszész perzsa királyról (Kr. e. 529–

522) Hérodotosz mondja el, hogy egyik megvesztegethető főbíráját megnyúzatta, és kifeszített bőrével húzatta

be hivatali utódainak bírói székét. Ez állítólag hatékony nevelő eszköznek bizonyult. Ám a közfelfogás nem

azonosult teljes mértékben e magas erkölcsi állásponttal. Egy neves asszír csillagjós így panaszkodott

királyának: „Uram-királyom már többször kinyilvánította jóindulatát Ninive városa iránt, midőn így szól:

»Hozzátok elém fiaitokat, tegyetek nékem szolgálatot!« Nos, az én fiam is szeretne a király elé állni [a

palotában szolgálatot teljesíteni]… a palota tisztjei azonban nem kedvelnek, nincs köztük jóakaróm, akinek

üdvözlő ajándékot nyújthatnék át, hogy fogadjon és pártomat fogja. Uram-királyom, könyörülj szolgádon!”

Hasonló hangnemű, de még határozottabb egy nuzi városi vezető elleni feljelentés: „Adtam néki [a város egyik


vezetőjének!] egy birkát is ajándékba, mondván: »Vezesd sikerre a földem visszaszerzéséért indított peremet!«

Ő azonban nem szolgáltatott nekem igazat. Újra felkerestem, szóltam a birkám miatt is, erre megveretett s a

birkát sem adta vissza.” Végül igen jellemző a templomuk feldúlása miatt panaszt emelő felső-egyiptomi zsidó

határőrök panaszbeadványa Bhágavajh (Bagoas) szíriai perzsa helytartóhoz: ,,…Ha kérésünket teljesíted és

templomunk újjáépül, ez kegyesebb cselekedet lesz részedről Yahu, az Ég Istene szemében, mint bárkié, aki

akár ezer véka értékű áldozatot mutat be. Arról az aranyról is, amelyet küldtek Neked, tudass bennünket…!”

Az imént már idézett három szöveg arról vall, hogy az ókori Kelet világában a szorgos és igazságos

ügyintézőknek adott „ajándékot” megkülönböztették a büntetőjogilag tilalom alá eső megvesztegetéstől. Az

ügyintézőnek jár az ajándék! Mindez nem látszott tilalmasnak, hiszen hivatalos iratokban történik hivatkozás az

efféle ajándékokra. Nemcsak a normáktól elütő, hanem a törvényes eljárást is ajándékkal kellett „jutalmazni”.

Úgy tűnik, hogy az ókori keleti közfelfogás nem az ajándék nyújtását és elfogadását tekintette bűnnek, hanem az

annak fejében hozott igazságtalan döntést.

Spárta, Delphoi, Athén

Három nevezetes polisz (ha a sajátos „papi államot”, Delphoit is a poliszok közé soroljuk), három különböző

társadalmi struktúra, háromféle életeszmény. A puritán-aszkétikus harcosoké, a Fény istenének szentelt papoké,

a „laikus” polgároké. S a közerkölcsök színvonala?

Arisztotelész, aki Politikájának megírásához másfélszáz görög polisz adatait állította össze, úgy véli, hogy mind

közül Spárta vezetői voltak a leginkább megvesztegethetők. Arisztokratikus felfogásának megfelelően a spártai

vezetők erkölcsi fogyatékosságait azzal magyarázza, hogy az ephoroszok és a vének közrendűek voltak, azaz a

szegényebb társadalmi rétegekből kerültek ki. De mivel magyarázzuk a magát Héraklésztől származtató királyi

dinasztia tagjainak hasonló botrányait? (I. Kleomenészt az ellene emelt vádak szerint a helóták, Pauszaniaszt, a

plataiai győzőt a perzsa király, Leotükhidaszt a thesszaliai vezetők vesztegették meg.) A kétségtelenül súlyos

spártai korrupció okait másban kell keresnünk. A puritán életforma erőszakolása, a poliszok közötti

kereskedelemben teljességgel hasznavehetetlen vaspénz használata, belső viszonylatban pedig a közvetlen

árucsere, ill. a helótáktól természetben megszerezhető javak szegényes választéka, komoly erkölcsi próbatételt

jelentett a kiváltságos helyzetben levő csoportoknak (az államvezetésben, katonai vállalkozásokban

résztvevőknek, és családtagjaiknak), amikor ezek önmagukat más poliszok hasonló helyzetű személyeivel

hasonlították össze. Ebbe a próbatételbe sokan belebuktak, éspedig Spárta külső kapcsolatai, katonai sikerei

növekedésének arányában egyre többen. Az idegen poliszok, vagy akár a perzsa birodalom által felajánlott javak

kísértésének a „spártai jellemek” sem tudtak mindig ellenállni.

Delphoi Apollón-szentélyének papságáról is az hírlett, hogy megfelelő ajándékért, figyelmességért hajlandó

kedvező jóslatokat adni, sőt már közölt jóslatokat módosítani is. Kroiszosz lüdiai király igen megsértődött,

amikor dús ajándékaiért kétértelmű jóslatokat kapott: Apollónak – érvelt – másként kellene bánnia jótevőjével!

Az Alkmaionidák megvesztegetési pénzeinek hatására javasolta a Püthia valamennyi görög polisznak az athéni

türannisz elleni aktív fellépést. A korrupt manipulációkra a jóslatok misztikus jellege, valamint a papság

kizárólagos és ellenőrizhetetlen lehetőségei szolgáltattak alkalmat.

A demokratikus Athénben a nyilvánosság ellenőrzési lehetősége megnehezítette az állami közpénzek

kezelésében a tisztességtelen haszonszerzést, a bíróságok hatalmas létszáma (300–500 fő) pedig az

igazságszolgáltatásban nehezítette a machinációt. A korrupció játéktere így a külpolitikai befolyásolás

tisztességtelen eszközeinek igénybevétele. Idegen poliszok, idegen hatalmak (leginkább a perzsa birodalom), de

egyes magánszemélyek is szívesen – s legtöbbször sikerrel – folyamodtak athéni államférfiak anyagi

megkörnyékezéséhez. Az életrajzok írói külön kiemelik, ha hőseik netalán megvesztegethetetlenek voltak. Ezek

közé tartozik az „igazságos” Ariszteidész, a gazdag és önzetlen Periklész, a szigorú erkölcsű, Kr. e. 4. századi

Phókión; viszont annál többet gyanúsították aktív és passzív korrupcióval Themisztoklészt. Volt úgy, hogy a

neki, továbbítás céljából átadott megvesztegetési pénz nagyobb részét magának tartotta meg, mondván:

megbízását kisebb összeggel is teljesítette, a megtakarítás őt illeti. Az athéni nagyhatalom bukása után, a Kr. e.

4. sz. állandósult válsághangulatában s a viharos külpolitikai irányváltozások közepette már nincs olyan athéni

politikus, akit ne gyanúsítanának politikai korrupcióval. II. Philipposz, ill. a perzsa Nagykirály fizetett

ügynökeként vádolják Aiszkhinészt és Iszokratészt (a makedón-barátok vezetőit), de Démoszthenészt (a

makedón-ellenesek szóvivőjét) is.

A politikai élet lezüllésének és a gyanakvás elburjánzásának hírhedt példája a „Harpalosz-botrány néven

ismertté vált eset. Harpalosz Nagy Sándor babilóni helytartója volt, de az indiai hadjárat idején (Kr. e. 327) a

király halálának költött hírére fellázadt, majd a büntetés elől zsoldosaival és az elsikkasztott 5000 talentum (1

talentum = kb. 26 kg ezüst!) kincstári vagyonnal Athénba szökött. Eleinte óvatosságból kizárták a gyanús


személyt a városból, de az 5000 talentum megtette hatását. Állítólag Athén vezető politikusait, mintegy 12

személyt sikerült megvesztegetnie, csupán Phókión állt ellen. Sikerrel járt viszont Démoszthenésznél, s a

demokraták több más vezetőjénél. Nagy Sándor kormányzatának erélyes közbelépésére a lázadót a rabolt

pénzzel együtt őrizetbe kellett venni. Ekkorra az 5000 talentumból már csak 700 maradt. Ámde másnapra a 700

talentumnak fele eltűnt, a letartóztatott pedig megszökött. A fölöttébb kínos ügyben végül – makedón

követelésre – az athéni bíróság Démoszthenészt és két politikus-társát tartotta bűnösnek megvesztegetés címén

(dórodokia), a további fejleményeknek pedig Nagy Sándor váratlan halála vette elejét.

A római modell

Róma felemelkedésének görög krónikása, Polübiosz a Kr. e. 2. század derekán a hódító város sikereinek egyik

tényezőjét a közéletnek a görög viszonyokkal ellentétes tisztaságában, a közügyeket irányítók

gáncstalanságában látta. Csak néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a numidiai Jugurtha király

gúnyosan állapítsa meg: Rómában minden eladó; ha akadna vevő, magát a várost is eladnák a nemes szenátorok.

A köztársaság utolsó százada kétségtelenül korrupt korszak. A korrupció táptalaja a példátlanul rövid idő alatt

létrejött világuralom, a maga ellenőrizhetetlen (ill. csak potenciális bűntársak által ellenőrzött) hatalmi

szféráival. Hiszen a provinciák közvéleménye előtt nem is a korrupt helytartó volt a gyűlöletes, hanem az, aki

még csak korrumpálható sem volt, korlátlan hatalma tudatában rabolta-zsarolta alattvalóit.

A választási megvesztegetéseket a közhit ellenére nem a római polgárok kapták. A nagy pénzek az arisztokrácia

körén belül forogtak a roppant befolyással rendelkező nagyurak hathatós támogatásának elnyerésére. Appius

Claudius Pulcher és Domitius Ahenobarbus consulok Kr. e. 65-ben, a következő évre szóló választások két

jelöltjétől fejenként 4 millió sestertiust (értéke azonos kb. ugyanannyi gramm ezüstével) kaptak támogatásuk

biztosítására.

A késő ókor

A kései antikvitás, a római dominátus kora (Kr. u. 4. sz.) ismét új arculatát mutatja a visszaéléseknek. Itt a

lakosság széles rétegeire nehezedő állami terhek (adók, szolgáltatások, közmunka jellegű feladatok) késztették

az érintetteket arra, hogy minden eszközzel próbáljanak mentességet biztosító kinevezéseket, kiváltságleveleket

szerezni. (Ugyanis a senatorok, a magas egyházi személyek, a császári hivatalok tagjai és a hadsereg tisztjei

mentesek voltak a közterhek alól.) A 4. század közepén valóságos roham indult meg ilyen kinevezések

eléréséért – akár hamisítás árán is. Főként a városi tanácsok felülről és alulról is szorongatott tagjai (akik

elsődlegesen feleltek az adók behajtásáért és a közmunkák elvégeztetéséért, ideértve még a közellátást, a

beszállásolt katonákról való gondoskodást, a közfürdők fűtését is) tettek meg mindent helyzetük

megváltoztatására. Míg hivatalban voltak, az állami felügyeletet azért kellett „kenniük”, hogy – valóságos vagy

vélt – mulasztásaik fölött szemet hunyjon, de ugyanakkor további anyagi áldozatokkal már igyekeztek

megszerezni a senatori címet, valami formális hivatalt, vagy legalább a rokkantság címén járó mentességet.

Mindez pénzbe került, a városi tanácsosok érdekében tevékenykedő antiochiai Libaniosz rétor szerint igen sok

pénzbe. Szinte évenként jelent meg egy-egy császári dörgedelem a „csalárdsággal szerzett hamis immunitás-

iratok, álságos kinevezések” ellen, de éppen a gyakori ismétlés és az egyre súlyosabb szankciók kilátásba

helyezése bizonyítja az intézkedések hatástalanságát. A 4. század történetírói és közírói tanúsítják a minden

oldalú korrupció gátlástalanságát. A roppant állami nyomás, az ellenőrizetlen és önkényes hatalomgyakorlás

lehetőségei, a kiáltó ellentét a rangok-mentességek birtoklóinak és az ezeket nélkülözőknek terhei és

jogbiztonsága között: ez idézte elő a hivatalok pénzen való megszerzését, a legkülönbözőbb illegális praktikákat

és a korrupció elburjánzását.

*

Nem annak felmutatása volt a célunk, hogy „már a klasszikus ókorban is…” – hiszen ez csaknem evidencia

lenne; inkább az, hogy a korrupció, a társadalmi normák és törvények őrzőinek a gondjaikra bízott értékek elleni

bűne hányfajta arculatban mutatkozott az idők folyamán. Táptalaja végső soron mindig ugyanaz: a társadalmi

célok és lehetőségek eltérése, valamint az elérhető és kívánatos javak, értékek, célok viszonylagos szűkössége.

A korrupció mindig az ellenőrizetlen területeken – ahol a köz- és magánérdek egybefolyhatott – és az érdekek

nagyon erőteljes érvényesülésének körülményei között burjánzott el. Mindig ott, ahol az aktív korrumpálóknak

roppant érdekei forogtak kockán; ahol a döntéseket meghozó személyek vagy szervek nem egyértelmű jogi

normák és erkölcsi kritériumok alapján hozhatták döntéseiket; ahol ennek következtében a nyilvánosság

ellenőrzése nem érvényesült teljes mértékben; s ahol a szóban forgó érdekek súlya miatt a „korrumpálható”

személyekre olyan anyagi kísértés nehezedett, amely elnyomta netán meglévő erkölcsi aggályaikat is.


2. Képek


1. Vagyon, válság és ínség a köztársasági Rómában

MARÓTI Egon

Vagyon, válság és ínség a köztársasági Rómában

Az ókor nem ismerte a papírpénzt. A pénzérme verése a Kr. e. 7. sz. folyamán alakult ki az Anatóliai-félsziget

nyugati részén fekő Lüdiában. A Földközi-tenger mellékének államai általában az ezüstpénzt használták

értékmérőként. Aranypénzt csak egyes gazdagabb államokban (pl. Perzsiában) vertek huzamosan, másutt, így

Rómában is csak időnként, mellékesen. Nem terjedt el általánosan a rézből készült aprópénz sem.

Nem lévén papírpénz, a mai értelemben vett infláció is ismeretlen volt. Annál gyakrabban mutatkozott

pénzhiány, ami különösen háborúk idején okozott súlyos következményeket.

A mindenkori pénzkészlet az ókorban így szükségképpen függvénye volt az illető állam nemesfém tartalékának.

A piac, a hitelélet kiegyensúlyozottsága a nemesfém bázis stabilitását is feltételezte. Athén gazdasági és

kulturális felvirágzását, nagyhatalmi helyzetét jelentős mértékben az Attika déli részén levő gazdag laureioni

ezüstbányák kiaknázása alapozta meg.

Az ókori mediterráneum ércekben leggazdagabb területe az Ibér-félsziget volt. Annak, hogy az ottani arany- és

ezüstbányákat Karthágó, majd Róma kiaknázta, Marx megállapítása szerint megközelítőleg olyan hatása volt az

ókorban, mint az amerikai bányák felfedezésének a modern Európában.

A gazdagság forrásai

Hamilkár, az energikus pun hadvezér éppenséggel arra hivatkozva folytatta hódításait a félszigeten, hogy

Karthágó csak az ottani ezüstbányák hozamából tudja fizetni Rómának az első pun háborút (Kr. e. 264–241)

lezáró békeszerződésben kirótt hadikárpótlást. De nem kevésbé volt csábító e terület Róma számára. Hiszen –

modern számítások szerint – a szárazföldi csapatok ellátásának és a hajóhad fenntartásának költségei a háború

során a háromszorosára rúgtak annak, amennyit Karthágótól zsákmány és hadisarc formájában nyertek. A

háború tehát a győztes fél anyagi helyzetét is megrendítette.

Éppen ezért a Karthágóval való második megmérkőzés, a hannibáli háború (Kr. e. 218–201) után nagy

lendülettel láttak hozzá a Róma kezére került Ibér-félsziget természeti kincseinek kiaknázásához. M. Porcius

Cato Kr. e. 194. évi hadjárata után több mint másfél tonna ezüstöt, 663 ezer darab vert ezüstpénzt és 5 tonna

aranyat szolgáltatott be a római államkincstárba, az aerariumba.

A meghódított hispaniai városokra, törzsekre adót is vetettek ki. Ez a hadizsákmány és a fokozatosan növekvő

bányajövedelmek döntő mértékben hozzájárultak a római állam pénzügyi egyensúlyának helyreállításához.

Polübiosz (kb. 201–120) szerint az Új-Karthágó környékén levő ezüstbányákban a század derekán mintegy 40

ezer ember dolgozott. Az ő verejtékük árán évi 1500 talentum ezüst került Rómába. Ez mai súlyban 39 tonna;

korabeli római pénzben 9 millió denarius értékű volt. Ezek az adatok a mai olvasó számára alig jelentenének

többet puszta számoknál, ha az ezüst súlyban megadott mennyisége nem adna közelebbi támpontot.

Az antik pénz vásárlóértékét elvben a benne foglalt nemesfém mennyisége határozta meg, a gyakorlatban

azonban a rendelkezésre álló árukészletek, a közbiztonság stb. függvényeként meglehetősen ingadozott. A

denarius a köztársaság korában 4,37 g ezüstöt tartalmazott. Az időszakonként vert aranypénz, az aureus tiszta

aranytartalma 8,1–8,3 g volt. A gyakorlatban használt, a forrásokban szereplő pénzek egymáshoz viszonyított

arányát az alábbi kimutatás szemlélteti: 1 aureus = 25 denarius = 100 sestertius = 400 as.

Az állam pénzügyi helyzetére jellemző, hogy 157-ben a Saturnus templomában lévő államkincstárban 50 tonna

aranyat, 70 tonna ezüstrudat és másfél millió denarius értékű vert pénzérmét őriztek. Egy évszázaddal később

viszont, 49-ben, csak alig valamivel nagyobb ennél az állami tartalékok értéke. Ez azért is feltűnő, mert

időközben horribilis értékek jutottak Róma kezére. A „pontoszi király elleni harmadik háború (Kr. e. 74–64)

után Pompeius 120 millió denarius értékű hadizsákmányt szállított az államkincstárba, s hódításai nyomán az

aerarium addigi rendszeres évi 50 milliós bevétele 85 millióra emelkedett. A pénz zömét azonban improduktív,

mindenekelőtt katonai kiadások emésztették fel. Tartalékot pedig jobbára csak annyit képeztek, amennyit

feltétlenül szükségesnek láttak.

A hadjáratok haszna


A hódító hadjáratokban szerzett zsákmány azonban nemcsak a római államot gazdagította, hanem bőven jutott

belőle a háborúk résztvevőinek is, mindenekelőtt a légiókat vezető senatoroknak. A sikeres hadvezér a

hadizsákmány egy részét szétosztotta katonái között, de egy bizonyos hányadot magának tartott meg. L.

Aemilius Paulus, aki Kr. e. 168-ban Püdna mellett döntő győzelmet aratott a makedónok felett, 60 talentumot

hagyott örököseire. Scipio Africanus, a második pun háború hőse, lányainak 50–50 talentum értékű hozományt

adott. Livius puritán gesztusként említi, hogy M. Aemilius Lepidus végrendeletében 400 ezer sestertius felső

értékben szabta meg a temetésére fordítható összeget. Cn. Pompeius vagyonát halála után 700 millió sestertiusra

becsülték. Ezek után nem meglepő, hogy M. Licinius Crassus szerint az tekinthető gazdagnak, aki a saját

pénzéből legalább egy légiónyi katonaságot tud élelmezni.

A senatori karrier, a – különben semmiféle fizetéssel nem járó – magasabb tisztségek elnyerése azonban

tekintélyes anyagi áldozatot is követelt a pályázóktól. A mégoly tekintélyes rokonság és a befolyásos klikkek

támogatása mellett is gondolni kellett a szavazatok megvásárlására, a szavazók rokonszenvének megnyerésére

fényes játékok, viadalok rendezésével. Jellemző, hogy az előkelő származású, de elszegényedett L. Cornelius

Sulla, a későbbi dictator megbukott, mikor először pályázott a praetorságra, mert korábban, aedilisként nem

tudott játékot rendezni. Annál jobban kitett magáért C. Iulius Caesar, aki 320 pár gladiátort léptetett fel ezüst

páncélban. Praetori éve végére lett is 72 millió sestertius adóssága. Érthető, hogy hitelezői nem akarták

elengedni hispaniai tartományába. Csak akkor nyugodtak meg, amikor a roppant gazdag és okosan számító

Crassus kezességet vállalt arra az esetre, ha az adós életét vesztené. Caesar azonban, az Ibér-félszigetről

visszatérve könnyűszerrel rendezni tudta tartozásait.

Ilyen körülmények között érthető a tapasztalt, s olykor igen szókimondó M. Tullius Cicero fanyar

„magyarázata” arról, miért harácsolnak a hadvezérek és a helytartók a gondjaikra bízott tartományokban:

először azért, hogy ki tudják fizetni adósságaikat, azután azért, hogy ha a harácsolásért perbe fogták őket, legyen

miből megvesztegetni bíráikat, s végül, hogy gondoskodjanak öreg napjaikról is …

Ahonnan bejött…

A birodalom fenntartásának terhei zömmel az elfoglalt, tartománnyá (provinciává) szervezett területekre

hárultak, amelyeknek helytartói gyakorlatilag korlátlan urak voltak, hiszen minden döntés, bírósági ügy,

beszolgáltatás stb. az ő rendelkezéseik alapján történt. C. Verrest, aki Kr. e. 73–71 között Szicília helytartója

volt, megbízatásának lejártakor 40 millió sestertius érték bizonyítható összeharácsolása címén állították bíróság

elé. Általános feltűnést keltett, ha egy helytartó kíméletes volt, mint pl. az „uticai” Cato Ciprus szigetén.

Jellemző C. Gracchus önérzetes védekezése 124-ben, Szardínia szigetéről való hazatérésekor: mások azokat az

amphorákat, amelyeket borral megtöltve vittek magukkal, ezüsttel telerakva szállították haza.

Különösen nyomasztó teher volt a tartományok városai, lakossága számára az adózás, illetőleg az adószedés

sajátos római szisztémája. A római állam ugyanis magánvállalkozókra bízta az adók beszedését. Ezek a

vállalkozók a lovagrendű polgárok soraiból kerültek ki, akik a katonai, közéleti szereplés helyett inkább a jól

jövedelmező pénzügyekkel foglalkoztak. A vállalkozók megállapodás alapján előleget adtak, s az esedékes

összeget évenként térítették. Ezeket az adóbérleti szerződéseket a publicanusok azzal a meggondolással

kötötték, hogy majd az adók hivatalos összegénél jóval többet hajtanak be, s így biztosítják busás nyereségüket.

A tartományok városai azonban nemegyszer fizetésképtelenek voltak. Ilyenkor nem volt más választásuk, mint

hogy kölcsönt vegyenek fel. Kölcsönt azonban leginkább ugyanezektől a vállalkozóktól kaphattak,

„természetesen” magas kamatra. A kamatláb a helynek és a körülményeknek megfelelően ingadozott. Rómában

a felső határ évi 8% volt. A tartományokban az évi 12%-os kamat volt a szokásos, válságos körülmények között

azonban 48%-ra, sőt magasabbra is fölmehetett.

A tartományi városok elnyomorodására jellemző a peloponnészoszi Gütheion esete. A város Kr. e. 72-ben 18

ezer sestertius kölcsönt – szánalmas összeget – vett fel magánszemélyektől 48%-os kamatra, de még a

kamatokat sem tudták fizetni; s amikor a hitelezők ezt leszállították 24%-ra, hálájukat hivatalos, kőbe vésett

feliraton örökítették meg.

Ám nemcsak lovagrendi vállalkozók foglalkoztak uzsoraügyletekkel, hanem – kijátszva a rájuk vonatkozó tiltó

rendelkezéseket – előkelő senatorok is. Nem vetette meg az ilyen hasznot olyan római nagyúr sem, mint

Pompeius, akinek az adósai között királyok is voltak. S a „zsarnokölő” Brutus, aki a későbbi korok irodalmi

hagyományában a nemeslelkű római megtestesítőjévé vált, korának egyik legkíméletlenebb uzsorása volt.

Egyebek között a Ciprus szigeti Szalamisz városának is 48%-ra adott kölcsönt, s mikor adósai nem tudtak

fizetni, pribékjeivel lefogatta s bezáratta a városi tanács tagjait, akik közül öt éhenhalt…


Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy milyen elkeseredés és gyűlölet élt a meghódított területek

lakosságában elnyomóik, az adószedők, uzsorások iránt. Az elfojtott indulatok olykor egészen végletes

formában törtek ki. A Róma és Mithridatész közötti első háború idején (Kr. e. 89–85) például a pontoszi

uralkodó az elfoglalt Epheszoszból üzenetet küldött a kisázsiai városokba, hogy az ott tartózkodó rómaiakat és

itáliaiakat egy meghatározott napon mészárolják le. A felszólításnak az érintett városok kévés kivétellel

engedelmeskedtek. A legyilkoltak száma a korabeli források alapján legalább 60 ezer főre tehető.

… és ahova elfolyt a pénz

Cicero Kr. e. 62-ben három és fél millió sestertiusért vásárolt a Palatinuson egy villát Crassustól – s ez

viszonylag olcsó volt. Az igazán gazdagok palotái ennek többszörösét érték. Az nem meglepő, hogy Róma

városában, a birodalom központjában minden drágább volt, mint Itália kisebb városaiban s a tartományokban.

Iuvenalis, a Kr. u. 1. sz. csípős nyelvű szatíraköltője szerint a campaniai Sorában egy szép házat kapni annyiért,

ami egy sötét római lakás évi bére. Ha valaki kibérelt Rómában egy luxusvillát, évente tízezreket fizethetett érte.

Egy bérkaszárnya lakószobájának havi bére 12 sestertius volt. Ha számításba vesszük, hogy egy napszámos napi

keresete ugyanekkor 4 sestertius, akkor nem lepődünk meg azon, hogy sokan még ezt sem tudták kifizetni.

A kisemberek lakbére a hatalmasok zsebébe vándorolt. Cicerótól tudjuk, hogy feleségének római bérházai

évente 80–100 ezer sestertiust jövedelmeztek. A nyerészkedés különféle formáival találkozunk e téren. A már

többször említett Crassus hatalmas vagyonát részben abból szerezte, hogy a Rómában gyakori tűzesetek

alkalmából potom pénzen megvásárolta tulajdonosaiktól az égő házakat. S ha megkötötték az alkut, munkához

látott magántűzoltósága, hogy minél többet megmentsen a mielőbbi hasznosítás számára. Jelentkeztek a

közvetítők is. A Digesta című jogi gyűjtemény példaként említi, hogy ha valaki 30 ezerért bérel a tulajdonostól

egy háztömböt, az úgy adja ki a lakásokat, hogy 40 ezret kap értük.

Igen szélsőséges adatokat mutatnak a háztartási költségek. M. Pomponius Atticusnak, Cicero barátjának a

takarékossága közmondásossá vált, mert római háztartására havonta csak 3 ezer sestertiust költött. Maga Cicero

Kr. e. 44-ben folyó kiadásaira 40 ezret számított. A leggazdagabbak azonban olykor egy-egy baráti lakomára is

eltékozoltak majdnem ennyit.

Ránkmaradt feliratok tanúsága szerint egy vidéki napszámos háromtagú családjának heti „költségvetése” kb.

30–35 sestertiust tett ki. Ebből kenyér, olaj, sajt, hagyma, bor, gyümölcs került az asztalra, hús nem mindennap.

Egy napszámos bére Cato korában 2–3, Cicero korában 4 sestertius volt. Mire volt ez elég?

Az ókori ember fő tápláléka gabonafélékből készült ételekből állt. A Kr. e. 2–1. sz. folyamán 1 modius (8,733 l)

búza ára általában 3 sestertius volt, de ez az ár természetesen erősen ingadozott. A spekuláció olykor a

háromszorosára is felverte az árakat. Viszont 203-ban pl. a hannibáli háború vége felé a felszabaduló tengeri

szállítás révén olyan nagy mennyiségű búza érkezett Rómába, hogy az árak 1 sestertiusra estek. Kr. e. 123-ban

C. Gracchus havi 5 modiust osztott ki a rászorulóknak kb. 1,75 sestertius áron.

Fontos élelmi cikk volt az olivaolaj. Cato a Kr. e. 2. század elején egy amphoráért (26 liter) 39 sestertiust

számított, ez literenként másfél sestertiust jelent. Két évszázaddal később Rómában 1 liter jó minőségű étolajért

már 8,12 sestertiust is elkértek.

Görög földön és Itáliában meglehetősen kevés volt a jó ivóvíz, a szőlők viszont jól teremtek: az antik ember

ennek megfelelően viszonylag sok bort fogyasztott. A Kr. e. 2. század végén a legjobb minőségű „falernumi”

literje 3,8 sestertiusba került. Kr. e. 89-ben a kitűnő görög borok árát a „fényűzés” korlátozása címén

hivatalosan a falernuminak a négyszeresére emelték. Tekintve, hogy a legnagyobb itáliai földbirtokosok és

bortermelők a senatorok voltak, az intézkedés valódi indítéka nyilvánvaló.

Hasonló célzattal tiltotta a senatus hosszú időn át a szőlőtelepítést Galliában. Az átlagos minőségű asztali bor

ára alacsony volt. Pompei hirdetmények szerint a helyi csapszékek literenként 1 sestertiusért még a Kr. u. 1. sz.

harmadik negyedében is jó bort mértek.

A ruhaneműek ára roppant széles skálán mozgott. Pompeiben egy közönséges gyapjú tunicát 15 sestertiusért

hirdettek, de egy különlegesen finom anyagból, luxus kivitelben készült darabért a húszszorosát is el kérték.

Egy sertés ára 240–280, egy marháé 800 sestertius körül mozgott. Columella a Kr. u. 1. században 1 iugerum

(0,25 ha) szántóföld árát 1000 sestertiusban adja meg – talán valamivel a reálisnál alacsonyabban.


A távoli vidékekről szállított fűszerfélék akkoriban sem voltak olcsók. 1 font (kb. 30 dkg) feketebors ára 16,1

font gyömbéré 24 sestertius volt. A fahéj fontja 140–1200 sestertius között ingadozott. Az ilyesmit persze az

átlagember nem tudta megfizetni.

*

A fent megrajzolt kép talán sötétebb a köztudatban levőnél, de lehetőséget ad arra, hogy lemérjük, mennyit

haladt azóta a világ, miben nem változott lényegesen…

2. Képek


1. �...annak sebét is a respublica érzi meg...� Erdély gazdasága a 16. században

BUZA János

„… annak sebét is a respublica érzi meg…”

Báthori István 1576. január 14-én, a medgyesi országgyűlésen jelentette be Erdély rendjeinek, hogy lengyel

királlyá választották. Két hónappal később távozott Lengyelországba, s többé már nem tért vissza Erdélybe,

noha 1586-ban bekövetkezett haláláig az Erdély fejedelme címet is viselte. Krakkóban erdélyi kancelláriát

hívott életre, Erdélyben pedig bátyja, Báthori Kristóf töltötte be néhány évig a vajda méltóságát, majd halála

után kiskorú gyermeke mellett – 1583–1585 között – régenstanács kormányozta Erdélyt. A tanács tagjai –

Kendy Sándor, Kovacsóczi Farkas és Sombor; László – Báthori István megbízható híve; voltak, és hivatali

tisztükből adódóan élénk levelezésben álltak urukkal, a lengyel királlyal.

Leveleikből kitűnik, hogy Erdély igazgatása nem volt könnyű mesterség. Nemcsak azért, mert az erdélyi rendek

a hármas testület helyett szívesebben láttak volna kormányzót Báthori István megbízottjaként, hanem azért is,

mert a fiatal fejedelemség súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködött. Korabeli becslés szerint mintegy 70–140

ezer forint között ingadozott a kincstár évi bevétele, amelyből évente 15 000 aranyforintot kellett a töröknek

adóba küldeni. Az adó mellett tekintélyes összegű ajándékokról kellett gondoskodniuk – miként a fejedelemség

főtisztviselői írták: ,,…az szekér kenve jár jobban…” –, nehogy ,,…valami nagyobb búsulás és gond” szakadjon

az országra.

A súlyos török adón kívül pénzügyi nehézségeket okozott az is, hogy Erdélynek ebben az időben nem volt

kialakult pénzrendszere. Magyar mintára verték az aranypénzeket, a dénár méretű egynegyed dukátoktól

egészen az úgynevezett tízes aranyakig, ezek azonban a köznapi – mondhatnók kiskereskedelmi – pénzforgalom

igényeinek kielégítésére nem voltak alkalmasak. Helyi váltópénz hiányában magyar dénárok és lengyel garasok

áramlottak Erdélybe, a jó, vagy „öreg” pénznek nevezett tallérok és aranyak pedig a külkereskedelem révén

részben kikerültek a fejedelemségből. A finomított arany veretlen formában is vándorolt külföldre. Az 1580. évi

gyulafehérvári országgyűlés végzései szerint az aranyat „… finummá csinálják, idegen országba kiküldik az

kamarának nyilván való fogyatkozására”. E jelenségek nemcsak Erdélyre voltak jellemzők, hanem felbukkantak

mindenütt a korabeli Európában, ahol nemesfémeket bányásztak. Az országgyűlések többnyire megtiltották a jó

pénzek kivitelét, illetve igyekeztek korlátozni a luxuscikkek behozatalát. Erdély rendjei szintén így tettek akkor,

amikor Tordán (1585) kimondották, hogy ,,…senki kereskedő ember se vert aranyat, se poraranyat más

országba ki ne vigyen”, továbbá ne hozzanak be velencei árukat, „hogy azféle heába való aprólékkal az ország

kincse ki ne hordassék”.

A hármas tanács tagjai nemcsak az országgyűlések végzéseiről, hanem a pénzügyi gondokról is tájékoztatták

Báthori Istvánt. A meglepően gyors királyi válasz arról tanúskodik, hogy Báthori a megfelelő gyógymódot is

világosan látta: „Írja kegyelmetek az öreg pénzek kegyelmetek közön való szükségét, de higyje meg

kegyelmetek; hogy mindenütt úgy vagyon az, valahol hon vert aprópénzzel nem élnek. Mert ez idegei aprópénz

helyett szükség kijönni az öreg pénznek. Nem véljük, hogy senki innét kegyelmetekhez aranyat vigyen, hanem

olyant, amilyent ott nem vernek. Ide pedig onnét aranyat s tallért hoznak. Immár annyira elbővesült

kegyelmetek felé az garas; ugyan nem menekedhetik afféle pénztől kegyelmetek. Jó volna azért, hogy…

kezdetne hozzá kegyelmetek is a garas veréséhez. A jó tanácson kívül segítségét is felajánlotta: kész volt

mesterembereket küldeni Erdélybe, akik a lengyel váltópénzeknek megfelelő fizetési eszközöket állítottak volna

elő.

Báthori István idézett javaslata egyike volt azoknak a gazdaságpolitikai tanácsoknak, amelyekkel az erdélyi

tisztségviselőket eredményesebb munkára buzdította. Mivel a jövedelmek gyarapításának szokott módja az adók

emelése volt, óva intette híveit a túlzott adóztatástól: „Nem tetszik novitasnak [újításnak] az szegénységfizetése,

kit ha sok szükség miatt való adóval naponként nyomorítunk, higyje kegyelmetek, hogy annak sebét is a

respublica érzi meg.” A fejedelemség bevételeiben meghatározó szerepet játszó egyenes adók mellett a

fogyasztási adók bevezetését javasolta. Konkrét példáiból kitűnik, hogy nem a gabonát termesztő parasztot, nem

a serénykedő szőlőművelőt és az állattenyésztőt kell újabb adókkal terhelni, hanem a pékekre, a

borkereskedőkre és a mészárosokra vessenek ki néhány garast, amely szerény összeg ugyan, de a „jó renddel

való contributiókból” – azaz a mértékletes fogyasztási adókból – „… jöhetne valami haszon a tárházba”.

Felmerülhet a kérdés, hogy Báthori István saját korának merkantilista tanai alapján, vagy pusztán lengyelországi

tapasztalatai nyomán fogalmazta meg tanácsait? Az előbbi sem volna éppen lehetetlen, noha nem tudjuk


bizonyítani, hogy eljutottak-e hozzá kortársai, a kiváló francia Jean Bodin és az angol Thomas Gresham nézetei.

Lengyelországban azonban ismertek voltak a nagy csillagász, Kopernikusz pénzelméleti tanai, aki már 1522-ben

javasolta az egységes pénzrendszer bevezetését. Bármilyenek is voltak az elméleti előzmények, tény, hogy

Báthori István lengyelországi uralkodásának idején rendeződtek a királyság pénzügyei. A lublini országgyűlés

1569-ben – tehát még Báthori megválasztása előtt – szorgalmazta a lengyel–litván pénzügyi uniót, a gyakorlatba

azonban csak Báthori alatt sikerült ezt átültetni.

A lengyel gazdaság- és pénztörténészek többek között azért is értékelik kedvezően Báthori gazdaságpolitikáját,

mert az általa módosított lengyelországi pénzrendszer hosszú ideig életképesnek bizonyult. Nem a pénzverdék

számának növelésére, hanem a meglévők jobb kihasználására törekedett. Diplomáciai és katonai lépések

kombinált alkalmazásával elérte, hogy az uralmát kezdetben elismerni vonakodó Gdansk mellett, az ugyancsak

jelentős Riga is lengyel mintára verte váltópénzeit. Báthori István lengyel dukátjai megközelítették a körmöci

aranyak finomságát, s ezek mellett még fél és egész tallérokat is vertek. A mindennapok pénzszükségletének

kielégítésére egyszerű garasok, továbbá shillingek és dénárok kerültek forgalomba.

Az állami bevételek gyarapítására lengyelországi tapasztalatai alapján adott tanácsot. Lengyel királyságának

kezdetén a királyi kincstár bevételei 178 400 lengyel forintot, uralkodásának vége felé viszont már 282 500

forintot tettek ki. A királyi birtokok jövedelme alig 6%-kal nőtt, viszont a Krakkó környéki sóbányákból

származó haszon több mint kétszeresére, a belső vámok jövedelme pedig csaknem 30 százalékkal emelkedett.

Trónra lépésekor nem számíthatott a tengeri vámok és a pénzverés jövedelmére, a későbbiekben azonban az

előbbiből 44 000, az utóbbiból pedig 4000 forint haszonra tett szert; ezek alkották kincstári bevételeinek 17

százalékát. Hadjáratainak költségeit részben a lengyel rendek által vonakodva megszavazott adókból, részben

pedig a borra és a sörre kirótt fogyasztási adóból teremtette elő. Lengyelországi uralkodása alatt megvalósította

azt, amit az erdélyi hármas tanácsnak ajánlott: ,,…az tárházról és pénzről kiváltképpen való gondviselésnek kell

lenni”, a gazdasági ügyeket intéző hivatalok élére pedig ,,…jámbor és eszes szolgákat…” állítsanak.

Jan Rutkowski lengyel gazdaságtörténész hangsúlyozta, hogy István király eredményes gazdaságpolitikája

részben a jól szervezett pénzügyigazgatásnak és az uralkodó személyes felügyeletének volt köszönhető.

Elődjével szemben nem szorult kölcsönökre, s rövid uralkodása ellenére rendezett államháztartást hagyott maga

után.

Más kérdés az, hogy javaslataiból mennyit lehetett átültetni az erdélyi gyakorlatba. A fejedelemséget sem

méretei, sem áruforgalmának volumene révén nem hasonlíthatjuk a korabeli lengyel királysághoz. Erdély

gazdag volt ásványi kincsekben, de a hármas tanács tagjai úgy vélték: a termésarany legfeljebb arra lesz

elegendő, hogy a török adó megküldéséhez szükséges pénzt ki verjék belőle. A fejedelmi birtokok jövedelmét

pedig felemésztették a várak karbantartásának költségei. A pénzverés terén viszont megszívlelhették volna a

lengyel király javaslatait. Tény azonban, hogy rendszeresen csak a 16. század végétől vertek Erdélyben

váltópénzt, a 17. század elején pedig kétségtelenül lengyel mintára készültek a dutkák. Báthori Gábor (1608–

1613) pénzrendszere a magyarországi mellett már a lengyelországi pénzverés hatását is tükrözi, ennek ellenére

úgy tűnik, hogy Báthori István kora legjobb színvonalán álló gazdaságpolitikai nézetei csak Bethlen Gábor

idején öltöttek testet Erdélyben.

Báthori István kiemelkedő uralkodó, nemcsak sikeres hadvezér, hanem humanista műveltségű, széles látókörű,

gazdaságpolitikai kérdésekben is tájékozott államférfi volt. Az erdélyi hármas tanácshoz intézett éppen négyszáz

esztendős levele bizonyítja, hogy uralkodói erkölcsisége, magas fokú felelősségtudata is kortársai fölé emelte:

„Az ország penig valaminémű condicióban, de ugyan megmarad. Az kik élünk, és Isten gondviselést bízott ránk,

nem csak magonknak, sem csak az mi időnkbelieknek kellene élnünk, hanem utánunk valóknak is. Imitálnók az

jó agricolát, ki oly fát is olt, melynek gyümölcsét nem reményli.”

2. Képek



1. Gründolás 1869-ben

KÖVÉR György

Gründolás 1869-ben

„…Nekem nincs semmim, neked sincs semmid, neki sincs semmije… Vagyis annyink van, éppen annyink,

hogy nagy gyárat alapíthassunk. Mit veszthetünk? Keresni meg mindig kereshetünk…” Bizonyára sokan

emlékeznek még Andrzej Wajda „Az ígéret földje” c. filmjéből az eredeti, a Reymont-regény fenti mondataira.

Talán épp szélsőséges mivolta miatt kitűnően illusztrálja, hogy a tőketársuláshoz nem egyszerűen pénzre, hanem

tág értelemben vett hitelre van szükség. Széchenyi megfogalmazásában: ;,Mennél nagyobb bizodalmat ’s

bátorságot nyújthat valaki az ő kezei közt lévő vagyonukról, annál több Hitele – Credituma van.” Ugyanígy igaz

ez, ha egy vállalat alapítása (gründolása) részvénytársasági formában történik, amelynél a „tagok szavatossága

csak a részvényen kifejezett összegig terjed”.

Az 1867–1873 közötti időszakot Közép-Európában az alapítási láz időszakának szokás nevezni. Különösen a

hitelintézetek szaporodása öltött fantasztikus méreteket: a jelzett időben csak Bécsben 63 bank létesült, Pest-

Budán pedig 22, jóllehet a takarékpénztárakat és hitelszövetkezeteket nem is vettük figyelembe. A bankalapítás

nem igényelt különösebb előkészületeket, sőt építkezést sem, az üzletet meg lehetett kezdeni, ha kibéreltek

néhány szobát és beszereztek egy tűzbiztos páncélszekrényt.

Szinte mindennapos volt tehát, ahogy gróf Károlyi Ede országgyűlési képviselő 1868 novemberében a

Nagyméltóságú Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi (FIK) Miniszterhez fordult: „…alólírott, belföldi

nagytekintélyű bankházakkal és tőkepénzesekkel, valamint a bécsi és párisi piacon első rangot elfoglaló

bankintézetekkel egyetemben Pesten »Franco-magyar banka elnevezés alatt részvény-társaságot szándékozik

felállítani…”, s az alapszabály-tervezet jóváhagyását kérte.

Valószínűleg akkoriban sem volt könnyebb kinyomozni, vajon kik álltak a gründolás hátterében? Az egyik

beadványon például említik a „Deutsch Ignácz és fia”* céget az alapítók között, s az első kormányzótanácsban

szerepel is Deutsch Bernát, az 1856 óta Pesten bejegyzett, aradi eredetű gabonakereskedő cég főnökének fia. Az

alelnöki székbe kerülő Strasser Alajos mögött nyilván a Győrből Pestre származott, s szintén 1856 óta regisztrált

„Strasser és König” terménykereskedő cég állt, amely egy későbbi, 1872-es részvénylista szerint az akkor

mintegy 20 000 deponált részvényből egymaga több mint 1100-at helyezett letétbe. A kormányzótanácsban

találjuk Kohen Ignácot, aki épp akkoriban alakítja át 1857 óta protokollált terménykereskedő cégét

magánbankházzá, és – aligha véletlenül – a Franco-magyar Bank vezérigazgatója lesz. Az elnöki szék

természetesen gróf Károlyi Edének jutott, s ez korántsem puszta arisztokratikus dekoráció, hanem mintegy

tudomásul vétele annak, hogy agrárországban az ingatlan „nagyobb bizodalmat nyújthat”. A főváros zsidó

terménykereskedői és a terményeket előállító nagybirtok a konjunktúra idején még teljes egyetértésben

tüsténkedtek a világra segítendő intézmény körül.

A beadványban említett bécsi és párizsi háttér a belföldinél jóval homályosabb. A Franco-magyar Bankot

ugyanis (egy sor monarchiabeli intézettel párhuzamosan) a bécsi Franco-osztrák Bank alapította, amely azonban

csak 1869 februárjában kezdte meg működését. Mindkét bank kormányzótanácsában ott találjuk főszereplőként

báró Erlanger Victort, akinek valóban voltak Monarchián kívüli tőkekapcsolatai. Az Erlanger család egyike volt

a 19. század jellegzetes kozmopolita bankárdinasztiáinak. Az apa, Raphael Erlanger 1816-ban tűnt föl

Frankfurtban. Először a Rothschildok ottani üzletében gyakornokoskodott, majd – nyilván a szerencsésen

kiépített üzleti kapcsolatokat is felhasználva – Erlanger & fiai címen saját bankházat nyitott, s az ötvenes

években egy sor német bankintézetet alapított. Négy fia közül Ludwig (1836–1898) a frankfurti házat vezette

tovább, Frédéric-Emile (1832–1911) először 1859-ben Párizsba ment, ahol a Crédit Mobilier-vel (a Pereire

testvérek Rothschildokkal konkurált modern hitelbankjával) épített ki szoros kapcsolatokat, majd 1870-től

véglegesen Londonban letelepedve nyitott kereskedőbankot, E. Erlanger & Co. címen. A legfiatalabb, Victor

(1840–1894) pedig a bécsi ágat teremtette meg. A nemzetközi hálózat kiépülése tehát az 1860-as évekre tehető.

Akkor kapcsolódtak be nagyobb arányban az értékpapír-kibocsátási üzletbe: 1863-ban például Tunisz

államadóssága körül bábáskodtak, s egy balsikerű emisszióban (kibocsátásban) is részt vettek, az amerikai

polgárháború déli államainak nyújtott ún. konföderációs kölcsönakcióban.

A „bécsi és párizsi első rangú bankintézetre” való hivatkozást tehát ügyes blöffnek kell tekintenünk. A háttérben

álló kül- és belföldi tőkepénzesek inkább egy feltörekvő, újgazdagodó gárda újító szellemű képviselői.

Egy bank megindításához kellő helyismerettel rendelkező szakértő tisztviselőre is szükség van. Az áruosztály

élére a 34 éves Jacob Herzl zimonyi születésű kereskedő került (az ottani rabbi unokája, a modern politikai


cionizmus megteremtőjének, Teodornak az apja), aki különösen a faüzletben volt jártas. A bank első

főpénztárosa pedig a 29 éves Ludwig Kainrath lett, egy bécsi katolikus vasöntő fia, aki a hatvanas években, mint

az Osztrák Nemzeti Bank tisztviselője tűnt föl Pesten.

Az alapszabályok szerint a tervezett bank célja „a Franciaország és Magyarhon közti pénzügyi, kereskedelmi és

vállalati viszonyokat, valamint Magyarhon hasonnemű belső viszonyait mindenképp könnyíteni és

előmozdítani”. Az engedélyező kormányzatot ez azonban vajmi kevéssé érdekelte, figyelmét kizárólag arra

irányította, hogy a tervezet megfelel-e a törvényes előírásoknak. A törvényt pedig – az abszolutizmus kori

rendeletek hatályon kívül helyezése miatt – 1840-es, jócskán elavult cikkelyek jelentették.

A FIK élén álló, örmény származású Gorove István természetesen kikérte az igazságügyi és a pénzügyi tárcát

vezető kollégái véleményét. Az igazságügy-minisztériumnak mindössze néhány „apróbb jogi kifogása volt”. Így

például az 1840:XVIII. tc.-től eltérésnek tartotta, hogy a tervezet csak 5 részvény után akar egy szavazatra jogot

adni a közgyűlésen, ami nyilvánvalóan a kisrészvényesek érdekei ellen irányult. A pénzügyminisztérium

átiratában (Budáról) ahhoz sem járult hozzá, hogy a már amúgy is igen széles üzletkört a biztosítási és

jelzálogüzlettel parttalanítsák. Közben persze Wass Samu gróf (a folyamodók egyike, aki azután nem került be a

kormányzótanácsba) szóban ígéretet tett, hogy a szabálytervezetet az észrevételeknek megfelelően átdolgozzák,

így azt 1869. január 10-én Gorove a Legkegyelmesebb úrhoz terjesztette fel jóváhagyásért a király személye

körüli minisztériumon keresztül. Az engedély január 22-i keltezéssel meg is érkezett Bécsből. A kérelem tehát

két hónap alatt bejárta a kettős monarchia összes bürokratikus útvesztőjét.

A bank azonban csak akkor kezdhette meg működését, ha az alaptőke 30%-át befizették (ez a szokás az

abszolutizmus osztrák szigorúságából maradt fenn). Így aztán a tervezett 32 millió ezüstforint alaptőkéből csak

8 milliót kívántak aláírásra bocsátani (40 000 db 200 forintos ill. 500 frankos részvény útján), amiből azonban

egyelőre csak 2 400 000 forintot kellett ténylegesen befizetni. A csillagászati összegű külföldi tőkebeáramlás

helyett még az indulótőke megszerzése is a bécsi és pesti tőzsdén történt. 1869. február közepén dobták a Franco

részvényeket piacra anélkül, hogy hivatalosan jegyezték volna árkeletét valamelyik tőzsdén. Nem is

jegyezhették, hisz az alakuló közgyűlésre csak február 21-én került sor, s ott véglegesítették az alapszabályokat

és választották meg a kormányzótanácsot. Addigra azonban a részvények – nem hivatalos forgalomban – már

„18–20 frt szilárd felpénzen keltek”. Vagyis ha az alapító szindikátus tagjai egy részvényt névértékben (60

forint tényleges befizetés) vettek át, már 80 forintért adhatták el, ami 33%os tiszta nyereséget hozott számukra.

A spekuláció forrása volt az ezüstértékben kitűzött alaptőke is, mivel az ezüstforintnak jelentékeny felára volt az

osztrák értékű papírforinthoz képest, így a 60 forintnyi befizetés ezüstben árfolyam szerint 75 forint 75 krajcárt

ért papírértékben, s a bank első mérlegében így is került könyvelésre.

Olyan gyors és olyan hatalmas nyereségre volt kilátás, ami már nemcsak a börziánerek fantáziáját hozta lázba,

hanem a kisemberekét is. Pesti magánbankházak sorra kaptak megbízásokat különféle értékpapírok beszerzésére

és eladására, s a spekuláció éllovasa a Franco-magyar Bank volt. Még a legkomolyabb embereket is magával

ragadta az árfolyam mozgása, s a börzéző felcser páciensei sohasem lehettek bizonyosak abban, hogy „vajon a

pulzus, vagy a kurzus emelkedésén” jár-e a doktor esze.

Nyilvánvaló, hogy a részvények többsége így kelt el – nyilvános aláírásról nincs is tudomásunk –, s az alakuló

közgyűlés körül is sűrű homály lebegett. Az egyik közgazdasági lap óvott is attól, hogy „nálunk is

meghonosulna a francia nevű créditek humbugja, mely Bécsben is már itt-ott befészkelte magát…”. Az alapítók

a papíroknak csak töredékét tartották meg maguknak (a Franco-osztrák Bank esetében például a részvények

negyedrészét) s így a bank 1869 áprilisában megkezdhette működését a Feldunasor gróf Nákó-féle házának első

emeletén. (A mai Gresham-palota helyén.)

A bank hatalmas üzleti forgalmat bonyolított le, vállalatok sorát alapította, miközben „tőzsdei műtéteket

eszközölt saját, valamint idegen rovásra”, magyarán rendseresen spekulált saját részvényeivel is. Érdeklődése

részben a közlekedés felé fordult, létrehozta a Magyar-Lloyd gőzhajózási társaságot, építette a MÁV

Károlyváros-Fiume közötti pályaszakaszát. Pénzügyi kapcsolatot épített ki a Balkánnal, bankot alapított

Eszéken és Belgrádban, de igényt formált a magyar állam bankárjának pozíciójára is (nyereménykölcsön, 30

milliós kölcsön), végül egyike volt az Andrássy út építésére vállalkozó pesti építőtársaság gründolóinak. A

válságos 1873-as évet azonban két és fél millió forintos veszteséggel zárta, hogy aztán sohase tudjon többé

talpra állni. Felszámolásának körülményei éppoly homályosak maradtak 1876 nyara után, mint ahogy

alapításának részleteit is csak mozaikszerű forrásokból próbálja összeállítani a történetírás.

* Vö. Koncz E. Katalin: A Hatvany-Deutsch család. História, 1983. 2. szám 28–30. 1.


2. Képek





1. Kormánybukás � gazdasági válság

FERBER Katalin

Kormánybukás – gazdasági válság

„A magyar kormány figyelmen kívül hagyta a helyzettel kapcsolatos figyelmeztetéseket, s semmit sem tett. A

pénzügyminiszterből hiányzott mind a helyzet súlyosságának felismeréséhez szükséges komolyság, mind pedig

a bátorság ahhoz, hogy az állam pénzügyeit rendbe tegye. A kormány többi tagja is felelős azonban, mivel nem

voltak képesek régi beidegződéseiktől függetleníteni magukat, s nem tudták reálisan felmérni Magyarország

jelenlegi korlátait. Megengedett volt, hogy a politikai döntéseket személyes megfontolások és

presztízsszempontok befolyásolják, s hogy olyan megoldásként fogadják el a külföldi hitelek felvételét, mely

minden bajt helyrehoz. Mindezt úgy, hogy nem mérték föl, vajon képes-e az ország az eladósodás

következtében felmerült terhek viselésére.” E súlyos ítélet egy 1931 augusztusában készült angol jelentésből

származik, melyet Magyarország pénzügyi csődjéről készítettek.

Talán a véletlen műve, hogy e terjedelmes memorandum elkészítésének időpontja egybeesik gróf Bethlen István

miniszterelnök lemondásával. A miniszterelnök 1931. augusztus 24-én vált meg tisztségétől, s sok tekintetben

ma is csak találgatjuk lemondásának okait. Bár az 1931 első felében kibontakozott hazai belpolitikai válságról

több monográfia és tanulmány készült, arról keveset tudunk, hogy e politikai krízis hogyan függött össze a

gazdasági válsággal.

Magyarországon az első világháború gazdasági és politikai megrázkódtatásait súlyosbították a trianoni

békeszerződés nyomán bekövetkezett területi változások. A háborús pénzgazdálkodás nyomán kibontakozó

infláció is nehezítette a megváltozott gazdasági szerkezethez való alkalmazkodást. Ugyanakkor nemcsak

Magyarország közvetlen környezete alakult át az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával, de a világgazdaság

vérkeringése is lelassult csaknem egy évtizedre, s a szívdobbanások már nem Angliából, illetve a vezető európai

államokból irányították e keringést, hanem az Egyesült Államokból. Egy olyan kis országnak, mint

Magyarország, nem volt egyszerű ebben a megváltozott környezetben megtalálnia kapcsolódási pontjait.

A húszas éveket e tekintetben útkeresésnek is tekinthetjük. A magyar gazdaság, hagyományait tekintve

mezőgazdasági, illetve kisebb mértékben ipari exportőr volt.

A trianoni szerződés következtében az ország jelentős felesleggel rendelkezett mezőgazdasági cikkek, és súlyos

hiánnyal küszködött ipari nyersanyagok és félgyártmányok tekintetében. „Szűk ruhának” bizonyult a

megváltozott országterület a mezőgazdaságnak és az iparvállalatok egy részének is, hiszen nemcsak értékesítési

lehetőségük veszett el a Monarchia felbomlásával, de nyersanyagbázisuk is egy csapásra külföldre került.

Egyszóval a „feladat” az ország teljes gazdasági átállítása. Az ehhez vezető utat a két elbukott forradalom és az

inflációs időszak nyomorúsága árnyékolja be. Az állami intézkedések többségében így ott találjuk az újabb

inflációtól való félelmet, valamint a szociális elégedetlenség leküzdésének igényét, természetesen mindezt a

konzervatív politika korlátain belül. A húszas évek első felének jellemzői: rettegés a jóvátételtől – melyet a

háborúban győztes hatalmak követeltek Magyarországtól –, a területi változások következményeinek

számbavétele, az inflációs káosz helyére konszolidált politikai és gazdasági feltételek megteremtése. 1924-ben –

Anglia közreműködésével – a Népszövetség égisze alatt rendeződtek a jóvátétellel összefüggő problémák

(Magyarország 1927-től évi 5 millió aranykoronát fizetett, és bizonyos természetbeni szállításokra kötelezték),

majd az ország stabilizációs (akkori elnevezéssel népszövetségi) kölcsönt kapott (250 millió aranykorona). Ez

Magyarország nemzetközi elismertetését jelentette, s bekapcsolódását a nemzetközi tőke- és áruforgalomba.

Az ország új helyzete a kormányzatot gyakran megoldhatatlan feladatok elé állította. A megváltozott bel- és

külpiaci feltételek következtében mind a mezőgazdaság, mind az ipar átszervezésre szorult. Mindez az

infrastruktúrában – egy ország gazdasági működésének és politikai nyugalmának legfontosabbjában –, a

szociális, egészségügyi, kulturális ágazatokban nem kis változtatást kívánt. A kormányzat a húszas években

felvett külföldi kölcsönöknek csaknem felét infrastrukturális célra fordította, 1924–1932 között egy évi nemzeti

jövedelmünknek egynegyede került ebbe az ágazatba, ha a belföldről származó pénzforrásokat is figyelembe

vesszük. Az összeg kétharmada kikötő létesítésére, utak építésére, árvízvédelemre és más mezőgazdasági jellegű

célokra, egyharmada pedig kulturális (iskolák, egyetemek), egészségügyi (kórházak, szanatóriumok), valamint

lakásépítési hitelekre és közvetlen állami beruházásokra jutott. Jelentősen módosultak a pénzpolitika feltételei.

Visszavonhatatlan ténnyé vált például egyes kedvező kamatfeltételű, hosszú lejáratú kölcsöntípusok

megszűnése, melyek a háború előtt a legjobb finanszírozási formáját jelentették a nagy tőkeigényű, lassan

megtérülő beruházásoknak. Így e korszak legfontosabb problémája: hogyan kerülhető el a tartós költségvetési


deficit (mely a korabeli felfogás szerint alapvető forrása az inflációnak) úgy, hogy ezek az átszervezések állami

segítséggel rövid időn belül megvalósuljanak. Mindezt állandó és jelentős mezőgazdasági munkanélküliség

mellett, s korábban ismeretlen nemzetközi bizonytalanságok hatásai közepette.

A húszas években felvett külföldi kölcsönök nem kis hányadát infrastrukturális célokra fordították. Ipari és

mezőgazdasági vállalatok ugyanakkor jelentős összegű, rövid lejáratú hiteleket – állandó meghosszabbítással –

hosszú lejáratú célokra vettek fel. Emellett e kölcsönök többszörös banki közvetítéssel, így magas törlesztési

teherrel kerültek a hitelezőkhöz, aminek következtében a visszafizetés is igen bizonytalanná vált. Közgazdász

szemmel a kormányzat természetesen nem marasztalható el amiatt, hogy a külföldi forrásokat lassan megtérülő

célokra használta, hiszen ezek minden hátrányuk ellenére jelentősen hozzájárultak az állandó munkanélküliség

időszakos enyhítéséhez, és az sem hagyható figyelmen kívül, hogy e beruházások révén az értékesítési

lehetőségékben kevéssé bővelkedő iparágak is megrendeléshez jutottak.

1928 második felében aggasztó jelek mutatkoztak a nemzetközi pénzpiacon. A nemzetközi valutáris rendszer

súlyos működési zavarokkal küszködött. A kormányzat, hogy kivédje ennek hatását a magyar gazdaságra, ismét

kölcsönökért folyamodott. (Bethlen István a jóvátételi terheket véglegesen rendező konferenciákon az 1924. évi

stabilizációs kölcsönnel azonos nagyságú hitelt kért a nagyhatalmaktól.) A miniszterelnöknek azonban csak egy

rövid lejáratú külföldi hitelt sikerült szereznie 1930 végére. Ez, mint pár hónappal később kiderült, a magyar

gazdaság nehézségeinek gyors megoldásához kevés volt. Ráadásul a hitelezők csak pontosan meghatározott

célokra nyújtották e rövid lejáratú kölcsönt is.

1931 elején, amikor a magyar diplomaták „sürgős és szigorúan bizalmas” táviratokban fordultak egyik legrégibb

hitelező csoportjukhoz, a Rothschild bankházhoz, az a nagy összegű kölcsönkérelem elbírálásához két szakértőt

küldött Magyarországra. E szakértők furcsa eseményekről számoltak be jelentésükben. Kiderült, a magyar

kormány az 1930 novemberében felvett kölcsönt nem az előírt célokra fordította, a költségvetési adatok

többsége valótlannak bizonyult, egyszóval: az állampénztári gazdálkodás körül súlyos zavarok mutatkoztak. A

rendszeresen közzétett költségvetési többlet helyett hiány volt, s a kormány különböző alapokról, kiadásokról

sem tudott elszámolni.

Magyarország legfontosabb pénzügyi támogatója, Anglia, ebben az időszakban, 1931 tavaszán, illetve nyarán

már nem volt abban a helyzetben, hogy Bethlen kérésének egyedül eleget tegyen. Az Egyesült Államok és

Franciaország sem vállalhatta a részvételt e hitel folyósításában. Ekkor, májusban és júniusban a magyar

kormány bizalmas tárgyalásokat folytatott egy 1930-ban létrejött nemzetközi pénzügyi intézmény, a

Nemzetközi Fizetések Bankja képviselőivel.

A Bank, melynek angol nyelvű rövidítése BIS, a jóvátételi kérdést véglegesen rendező konferenciákon jött létre.

Elsődleges feladata a jóvátételi fizetések lebonyolítása volt. A pénzintézet azonban, tekintettel a nemzetközi

monetáris rendszer működési zavaraira, a jegybankok együttműködésének „kormányok felett álló”, független

nemzetközi intézménye lett, melynek profilját és vezetését az Egyesült Államok határozta meg.

A Nemzetközi Fizetések Bankja és a magyar kormány között 1931. július 4-én titkos megállapodás jött létre,

mely azt is rögzítette, hogy az egyezség anyagai soha nem kerülhetnek nyilvánosságra. E megállapodás újabb

hitel folyósítását helyezte kilátásba, de ennek fejében előírta, hogy a miniszterelnök kapjon teljhatalmat a

rendkívüli gazdasági intézkedések megtételére az országgyűlés hozzájárulása nélkül. Kimondta, hogy a magyar

kormány létesítsen egy bizottságot, mely részt vesz a gazdasági intézkedések meghozatalában, s amelyet a

parlamenti tagok közül választanak. (Ugyanilyen bizottság működött az 1924. évi stabilizáció végrehajtásának

ideje alatt, s ugyanilyen felhatalmazást kapott a kormány is.) Ekkor azonban már késő volt. Ausztria, valamint

Németország pénzügyi csődje után, 1931. július 13-án a magyar kormány is háromnapos bankzárlatot rendelt el.

Mindebből az bizonyos, hogy Bethlen István miniszterelnök – különböző diplomáciai jelentésekben gyakran

említett – „érdektelensége”, „közönye”, passzivitása nem helyzetfelismerő képességének hiányából fakadt.

Éppen fordítva: talán abból, hogy Bethlen már 1931 első hónapjaitól tisztában volt azzal, hogy a nemzetközi

pénzpiac esetleges összeomlása esetén Magyarországot csak egy újabb, nagy összegű kölcsön mentheti meg,

vagy az sem. Még abban bízott, hogy a hitelezők saját pénzük megmentése érdekében igyekeznek e katasztrófát

elkerülni. Maradt egyetlen út: a diplomácia „kerekasztala” mellett újabb és újabb hitelért folyamodni. (Az egyik

neves angol pénzügyi szakértő nehezményezte, hogy a magyar pénzügyi kormányzat állandó, követhetetlen és

egyidejűleg zajló kölcsöntárgyalásokat folytat...) A többször „megsürgetett” hitel egy részének folyósítása

megtörtént (1931. augusztus). De a helyzeten ekkor már ez sem segített, mivel az ekkorra felhalmozott

adósságok lejáró részletei a magyar gazdaság évi nemzeti jövedelmének 25%-át emésztették volna fel. Ha –

tegyük hozzá – ehhez rendelkezésre állt volna a szükséges külföldi valuta.


Minden részletezés helyett – úgy hisszük – sok mindent elmond Magyarország gazdasági struktúrájáról és

hibáiról a bevezetőben már említett angol jelentés, amely az így kialakult súlyos gazdasági válságidőszakban a

magyar gazdaságnak a következő rekonstrukciós programjavaslatot adta: „1. Újra be kell vezetni a külföld

pénzügyi ellenőrzését. [1926 júniusáig a Népszövetség főbiztosa ellenőrizte a stabilizációs program

végrehajtását.] 2. Távoznia kell a jelenlegi pénzügyminiszternek. 3. A költségvetés jövőbeni egyensúlyának

érdekében az állami kiadásokat radikálisan csökkenteni kell minden területen, és adóemeléseket kell

végrehajtani. A fizetések és a nyugdíjak ugyanis a költségvetési kiadások 55%-ára rúgnak. 4. Csökkenteni kell a

behozatalt, és meg kell tiltani a luxusjellegű cikkek importját. 5. A termelést újjá kell szervezni. Kevesebb búza,

több szarvasmarha, baromfi, tojás és gyümölcs. 6. Felül kell vizsgálni a kereskedelmi szerződéseket. 7. Meg kell

tiltani a törvényhatóságok, városok, vármegyék külföldi kölcsönfelvételét, ugyanígy minden más köztestületét.

8. Alapos vizsgálat tárgyává kell tenni a magánbankok helyzetét: csökkenteni kell a bankok számát vagy

egyesítéssel, vagy felszámolással. 9. Ki kell bővíteni a Magyar Nemzeti Bank jelenlegi vezetőségét, a bank

ugyanis politikája tekintetében nem kellően független a magyar magánbankok befolyásától.”

Magyarország 1931 őszén azzal a hivatalos kéréssel fordult a Népszövetséghez, hogy vizsgálja felül az ország

helyzetét, s tegye meg az általa szükségesnek tartott intézkedéseket. Ekkor már nem Bethlen István, hanem

Károlyi Gyula volt a miniszterelnök. S bár az új kormány élén az új miniszterelnökkel folytonosságot és

változatlan célokat hirdetett, kétség sem volt a kortársak fejében e folytonosság megszakadása felől. S afelől

sem, hogy e folytonosság megszakadása nem Bethlen István lemondásának, hanem a nemzetközi gazdasági és

pénzügyi rendszer felbomlásának volt a következménye.

2. Képek





1. Gazdaságpolitika � életszínvonal 1951-ben

FIGYELŐ

BEREND T. Iván

Gazdaságpolitika, életszínvonal 1951-ben

1951 a hidegháború csúcspontja a világpolitikában. A szocialista gazdálkodás múltját kutató történész politika

és gazdaság közötti összefüggéseket keres. Magyarországon alkotások mellett torzulások az év krónikájában. A

csepeli gyorsvasút átadása, a dunapentelei vasmű megnyitása és elnevezése Sztálinról, „határincidensek” a

jugoszláv határon, téeszesítési kampány, törvénytelenségek a párton belül is (többek között Kádár János, Kállai

Gyula letartóztatása). Szerves részei egy politikának, amelyik jegyrendszerrel, propagandával, tervmutatók

irreális emelésével kívánt gazdasági kihívásokra választ adni. Meghátrálása 1951 végén a személyi kultusz

győzelemként feltüntetett első nagyobb veresége volt. (A szerk.)

Az 1948 után eluralkodó politikai hibák a gazdaságpolitikában már 1948–1950 között az előirányzatok

túlfeszítésének szemléletében és – már ebben a periódusban – a pillanatnyilag látott lehetőségek legfeszítettebb

kiaknázására való törekvésben realizálódtak...

A gazdasági tervek kialakításában egyre világosabban jutott érvényre a gazdaság arányos fejlesztéséről való

gyakorlati lemondás szemlélete, és a bányászat, vas- és gépipar fejlesztésének egyoldalú előtérbe állítása. A

valóságos lehetőségektől teljesen elszakadva, a fűtő- és alapanyag-ellátás maximálisan autarkiás programját

hajszolták. A legnagyobb erőfeszítések e téren a bányászat és kohászat minél gyorsabb, termelésnövelésének

szóltak. A nagy létesítmények és beruházások aránytalanul nagy hányada erre összpontosult. Gerő Ernő már

1949 tavaszán félreérthetetlenül megfogalmazta az iparfejlesztés követendő irányának... koncepcióját: „Jelenleg

iparunk és egész népgazdaságunk gyors fejlődésének legfőbb akadályozója, hogy nem termelünk elegendő

vasat, acélt, hengerelt acélt... Ezért ötéves tervünk alapkérdése a vas- és acéltermelésünk fejlesztése olyan

ütemben, amelyre nincs példa a magyar ipar történetében.”

A gazdaságvezetésnek az a szemlélete, hogy „a vas és acél országává” kell tenni Magyarországot, 1948–1950

között bontakozott ki, és ekkor kezdődött megvalósítása is...

Mindez a gazdaságpolitikát legerőteljesebben átható honvédelmi szempontokkal is szoros összefüggésben áll.

Mivel a hidegháború körülményei között az elkerülhetetlen, közeli háború veszélyével számoltak, az első ötéves

terv katonai előirányzatait a terv első három évére koncentrálva akarták megvalósítani, és amíg az ötéves terv

összes beruházási keretének öt év alatt mintegy felét kitevő katonai kiadásokat irányoztak elő, az első tervévben

a polgári és a katonai kiadások összege nagyjából egyenlő volt.

A honvédelmi szempontok természetesen nemcsak az iparosítás ütemét befolyásolták, de a nehéziparra és az

annak szerkezetére vonatkozó elgondolásokat is, előtérbe helyezve az alapvető stratégiai nyersanyagok

termelését és megerősítve az önellátási törekvéseket.

Már az eddig felsorakoztatott mozzanatokból is elkerülhetetlenül következett, hogy a gazdaságfejlesztés nem

lehetett tekintettel a gazdaságosság, a korszerű műszaki szint és a technológiai minőség követelményeire.

Ellentmondott, ellene hatott ennek önmaga a feszített ütemű fejlesztés és az önellátásra törekvés, amely a

mennyiségi növekedést ítélte a legfontosabbnak, és amely nem volt tekintettel a költségtényezőkre.

A pártvezetés 1951-ben, a beruházások hatékonyságát vizsgálva bizalmas feljegyzésben egyértelműen

kimondta: „A beruházásokat mindenkor a politikai szempontok szabják meg, és a gazdasági mutatók csak

másodlagos szerepet tölthetnek be.”...

Az új viszonyoknak megfelelően az agrárpolitikában két feladat megoldása került előtérbe: a mezőgazdaság

fejlesztése és a kollektivizálás. E kettős feladat megoldásának kereteit a gazdaságpolitika fő törekvései

lényegében eleve meghatározták. Miután az elsődleges cél az iparosítási ugrás kikényszerítése volt, ennek a

mezőgazdaságot alárendelték, a tervben foglalt mezőgazdasági növekedési indexek, az ezek által kifejezett

fejlesztési célok elvesztették valóságtartalmukat. A valóságos gazdaságpolitikai lépések végül is egyáltalán nem

szolgálták a mezőgazdaság fejlesztését. 1948-ban a mezőgazdasági termelés színvonala a háború előttinek 80%-

át tette ki. 1948 után – a földreformot követő, a rendkívüli nehézségek ellenére is dinamikus és eredményeiben

egyértelműen fellendülést mutató időszakkal szemben – a mezőgazdasági termelés nagymértékű évenkénti

ingadozása mellett 1956-ig a fejlődés lendületének megtorpanása tűnik szembe...


A mezőgazdasági termelőerők fejlesztésének alárendelése az iparosítás céljainak, miközben eredményesen

szolgálta az ipari elmaradottság felszámolását, ellentmondásokat váltott ki, annál is inkább, mivel egyidejűleg a

mezőgazdaság teljes átszervezésének – szükségszerűen zökkenőkkel járó – programját is rendkívüli

gyorsasággal kívánták végrehajtani...

Az agrárpolitika hivatalosan hangoztatott kettős célja közül egyiket sem sikerült maradéktalanul elérni. Ehhez

hozzájárult, hogy a mezőgazdaság fejlesztésére fordított összegek nemcsak alacsonyak voltak, de felhasználásuk

is igen kedvezőtlen volt. Agrárcélokra a népgazdasági beruházások 13,8%-át (9,3 milliárd forintot) fordították.

Ennek több mint 42%-át azonban a folytonos átszervezés alatt álló – a mezőgazdasági terület 10–12%-át kitevő

– állami gazdaságok kapták. (A gépállomások fejlesztésére a mezőgazdasági beruházások 16%-át, a

szövetkezetek céljaira is mindössze 16%-át fordították.) Az állami gazdaságokra fordított beruházások

hatékonysága különösen kedvezőtlenül alakult. A jórészt a parasztok által elhagyott földeken létrehozott

gazdaságokban viszonylag gyorsan nőtt a gépek, majorok, istállók száma. A komoly összegeket felemésztő

beruházások – elsősorban épületek – egy része viszont hosszabb-rövidebb ideig nem volt használható, mivel

sorozatos átszervezések nyomán a beruházás végrehajtása közben a szóban forgó gazdaság gyakran megszűnt

vagy termelését átalakították.

A hagyományos paraszti termelőkapacitás jelentős része ugyanakkor elpusztult. Világosan tükrözi ezt a föld

tömeges elhagyása. A Központi Statisztikai Hivatal 1953-ban megállapította: „1949 óta több mint másfél millió

hold szántót ajánlottak fel”. Csak 1952 második felében 400 000 kat. hold maradt hosszabb-rövidebb ideig

gazdátlan. Ennek következtében: „Egyes ipari vidékeken szinte elnéptelenedett a mezőgazdaság.”

Hasonló volt a tagosítások hatása is... A tagosítások következtében mintegy 3-3,5 millió kat. hold földet hagytak

ott a parasztok. A kollektivizálás befejezéséig az állam közbejöttével lezajlott földmozgás (földeladás,

szervezés, átszervezés által érintett területek, tagosítások, művelés számára elveszett területek nagysága)

négyszeresen is meghaladta az 1945. évi földreform által érintett földterület mértékét.

Súlyos terhet jelentett mind a parasztság, mind a mezőgazdaság termelőerői szempontjából a jövedelem-

elvonási, készletgyűjtési rendszer is, amelynek legfőbb alkotóelemei az ár-, az adópolitika és a beszolgáltatás

voltak...

A gazdaságfejlesztés bemutatott útja szükségszerűen korlátokat szabott az életszínvonal fejlesztésének. A belső

források maximális kisajtolására épülő, a feszített ütemet mindenek elé helyező fejlesztési politika lehetetlenné

tette, hogy az akkumuláció a fogyasztás párhuzamos emelkedésével menjen végbe. A végrehajtásban pedig

számos szélsőséges elem jelent meg, a felhalmozási és a beruházási ráta hosszabb ideig következetesen a felső

határon mozgott. A gazdaságban jelentkező ellentmondásokat – az 1949-es meghirdetett, sőt 1951-ben

felfokozott életszínvonal-emelési célokat a valóságban félretéve – az életszínvonal rovására igyekeztek

feloldani. Ezt az alapvető gazdaságpolitikai magatartást tükrözte, hogy a kereslet és kínálat egyensúlyában már

1950-től fellépő egyensúlyzavarokat a kereslet kényszerű korlátozásával oldották fel. A kötelező

államkölcsönjegyzés az ötvenes években a munkás- és alkalmazotti családok keresetét önmagában 3–5%-kal

csökkentette. A burkolt áremelések gazdaságpolitikai gyakorlattá váltak. Miután textil- és cipőárukból például

már 1950-ben jóval kisebb mennyiség állt a fogyasztás rendelkezésére, mint az előző években, a keresletet már

tavasszal a szöveteknél 10, a cipőknél 15%-os áremeléssel kívánták csökkenteni. „Az árak megváltoztatása új

adjusztálású és elnevezésű cikkek kibocsátásának útján hajtandó végre...”

1951 elejétől e gazdaságpolitika megnyilvánulásaként bevezették a jegyrendszert... 1951. december 1-jén pedig

a jegyrendszert megszüntetve általános ár- és bérszabályozást hajtottak végre, ami a bérek átlagosan 20%-os

emelésével egyidejűleg a fogyasztási cikkek árát 50–100%-kal felemelte. A minőségromlást figyelembe véve a

fogyasztási cikkek ára 1951-re már 30%-kal, a decemberi rendezést követőén már 88%-kal haladta túl az 1949-

es szintet. 1953-ra az árszint csaknem kétszeresére ugrott, és ennek hatására az egy keresőre jutó reáljövedelmek

– az 1951–1953. évi mélyponton – 20-22 %-kal elmaradtak az ötéves terv kiinduló színvonalához képest.

Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945–1975 3. kiad. (Bp. 1979.) 93–104.

oldalai alapján összeállította a szerk.

2. Képek




1. Közhangulat 1951-ben. Hangulatjelentések

SIPOS Péter

Közhangulat 1951-ben

1951-ben több közellátási intézkedésre került sor. A Minisztertanács 4/1951. (I. 2.) MT számú rendelete

bevezette a cukor- és a lisztjegyet. A jegyben részesült minden ellátatlan fogyasztó; lisztből önellátónak

számított mindenki, aki vámőrlésre jogosult volt, vagyis – értelemszerűen – aki gabonát termelt.

Az 59/1951. (II. 28.) MT számú rendelet szabályozta a zsiradék- és szappanellátást. Az üzemi étkezést napi egy

alkalommal igénybe vevők 20 dkg zsírra jogosító jegyet kötelesek voltak leadni. A rendelet havi 20 dkg mosó-

és kéthavonta 10 dkg mosdószappan jegyre történő kiszolgáltatásáról is gondoskodott. A gyermekek 10–15 dkg

pótadagot kaptak.

A hús adagolására 1951. március elején került első ízben sor. Újságközlemény hozta a lakosság tudomására,

hogy március 1–5-e között az „I. jelű dolgozók megrendelő jegye X. szelvényére” 30 dkg hús, a „II. jelű

dolgozó családtagja megrendelő jegye cs. X. szelvényére” 25 dkg hús vásárolható.

A 90/1951. (IV. 15.) MT számú rendelet bevezette a kenyérjegyet. Az alapadag napi 25 dkg kenyér és havi 1,2

kg finomliszt volt. Egyes, már említett kategóriák napi 5–30 dkg kenyér és havi 40–120 dkg finomliszt

pótadagot kaptak.

A Fővárosi Tanács 538/195 1. számú rendeletével április 16-tól Budapest területén bevezette a húsjegyet az itt

állandó lakhellyel rendelkező, ill. az itt alkalmazott dolgozók és családtagjaik, a magasabb szellemi munkát

végzők, az egyetemi hallgatók, a közületi nyugdíjasok és az SZTK öregségi járadékosok részére. Az

alapfejadagot a rendelet heti 20 dkg tőkehúsban és 10 dkg hentesáruban állapította meg, egyes kategóriák 10–30

dkg pótadagot kaptak. Az üzemi étkezéshez heti 20 dkg-ra jogosító jegy leadására volt szükség.

Talán mondanunk sem kell, hogy a fenti rendelkezés célja nem a fővárosi dolgozó lakosság hátrányos

megkülönböztetése volt, hanem az, hogy legalább Budapesten biztosítható legyen a rendszeres húsellátás.

1951. augusztus 26-án 5–10 dkg-mal felemelték az áprilisban megszabott kenyéradagot. Ugyanakkor lehetővé

vált a kenyér vásárlása – 2,60–3,60 Ft/kg áron – jegy nélkül is.

A Magyar Népköztársaság kormányának és a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1034/1951.

(XII. 2.) számú határozata december 2-án megszüntette a jegyrendszert. Ezzel egyidejűleg az alapvető

élelmiszerek árait elvileg a korábbi jegyes és szabadforgalmi ár között, gyakorlatilag a szabadforgalmi árat

megközelítően állapították meg, ami így áremelést jelentett. Emelkedtek továbbá a ruházati és más iparcikkek

árai, a távolsági személyszállítás, a posta díjai. A dolgozók 15–21%-os nominális béremelésben részesültek, a

nyugdíjakat, járadékokat 20–60 Ft-tal, a családi pótlékot – a gyermekek számától függően – ennél jelentősebb

összeggel emelték. A munkaviszonyban álló dolgozók december 5–12. között – egyszeri juttatásként – az

októberi tényleges kereset 10%-át kapták.

Az alább közölt jelentések, feljegyzések (őrzési helyük: Szakszervezetek Központi Levéltára) beszámolnak az

említett rendelkezések visszhangjáról vas-, fém- és gépipari üzemekben. A dokumentumok értékelésénél

figyelembe kell venni, hogy a kor hivatalos politikai szóhasználatában igen gyakran a rendelkezésekkel,

intézkedésekkel kapcsolatos bármilyen kételyt, kritikát „ellenséges megnyilvánulás”-nak minősítettek. Ez a

szemlélet akadályozta a vezető személyeket és szerveket abban, hogy a jogos elégedetlenséget és bírálatot

megkülönböztessék a népi demokratikus rendszer tényleges ellenségeinek propagandájától.

DOKUMENTUM

Hangulatjelentések

1. 1951. január 3.

FELJEGYZÉS

a vasipari üzemek dolgozóinak hangulatáról a cukor és finomliszt ellátás szabályozása tárgyában


Január 2-án reggel a Minisztertanács rendeletének nyilvánosságra hozatala után az üzemek többségében egész

komoly zavar uralkodott. Pl. a Haas és Somogyi üzemmel szemben lévő tejcsarnokban kb. 80 kg cukrot nagy

dulakodással szétkapkodtak a dolgozók. A Gamma gyárban reggel percek alatt elterjedt az a hír, hogy a kenyér

2,60 Ft lesz, a zsír pedig 30 Ft-ba fog kerülni. A Hoffher gyárban a dolgozók 80%-a úgy értelmezte a rendeletet,

hogy jegyre is felemelt áron fogják megkapni a cukrot és a lisztet.

Az üzemekben lévő zavar a következő okokból eredt:

1.) A dolgozók kérdéseire a kora reggeli órákban a legtöbb üzemben sem a pártszervezet, sem az üzemi

bizottság nem tudott megfelelő felvilágosítást adni. Pl. a Lámpagyár és az Elzett üzemi bizottsága a kora reggeli

órákban a Vasas Szakszervezethez fordult tájékoztatás végett.

2.) 2-án reggel a rendelet kijövetele után az ellenség támadása hamarabb indult meg az egész vonalon, mint a

felvilágosító munka. Az üzemek többségében a 10 órai hírek után indult be a felvilágosító munka. A

röpgyűléseket mindenütt a pártszervezetek szervezték meg, az üzemi bizottságok csak mozgósították

felvilágosító munkára az aktívákat. A felvilágosító munka azóta folyik. A Hoflher gyárban és az Emagban a 10

órai hírek után megtartották a röpgyűléseket, s az ott felmerült kérdésekre megadták a választ.

A dolgozók többsége előtt a másfél napos felvilágosító munka eredményeképpen már világos a Minisztertanács

rendeletének célja és jelentősége. Pl. a Diósgyőri Kohászati NV-nál, a Borsodnádasdi Lemezgyárnál, a Láng

Gépgyárnál és a Kábelgyárnál stb. a dolgozók megelégedéssel vették tudomásul a rendeletet.

A rendelet helyeslése mellett különösen a dolgozó nőket a következő kérdések foglalkoztatják:

1.) A gyermekek és betegek részére a cukor fejadag mennyisége kevés. Pl. a Standard, Danuvia és a Diósgyőri

Kohászati NV-nál a nőket élénken foglalkoztatja ez a kérdés.

2.) Több üzemből hangzott el javaslat arra vonatkozóan a röpgyűléseken, hogy helyes lenne, ha a közellátás

többi területén is hasonló intézkedésekkel megakadályoznánk az ellenség támadását. Pl. a Láng Gépgyár és a

Diósgyőri Kohászati NV-nál felvetették a dolgozók, hogy a húsra, petróleumra és szappanra is adjanak jegyet.

Az Egyesült Izzó dolgozói felvetették, hogy helyes lenne az ellenség aknamunkáját a zsír és textil ellátás

vonalán is megakadályozni.

Az ellenség minden üzemben erősen támad. Az ellenséges megnyilvánulások a rendelet megjelenése óta

tartanak, különböző formában jelentkeznek:

1.) Az újpesti üzemekben az a rémhír terjeng, hogy 10 napos munkahetek lesznek. Azaz 9 napig fognak

dolgozni és a 10. nap lesz szünnap. Ez onnan ered, hogy egyes üzemekben a havibér elszámolással

kapcsolatosan 10 napos heti-kártyákat bocsájtottak ki.

2.) Az ellenség élesen támad azon a területen, hogy az életszínvonal emelkedését vonja kétségbe. Pl. a Standard

gyárban az egyik dolgozó kijelentette „ez az úgynevezett életszínvonal emelkedés”. A Fémszerelvény gyárban

egy XX nevezetű régi tisztviselő hangosan nyilatkozik úgy, hogy „na, emelkedik az életszínvonal”, és felsorolja

egyes termelvények szabad árát.

3.) Terjesztik azt a rémhírt is, hogy a jegyrendszer a háború bekövetkezését jelenti. Ilyen hangok vannak a

Lámpagyár NV-nál és a Drótgyárban Miskolcon.

A felvilágosító munkában hiányosságnak az látszik, hogy az ellenség elleni harc szempontjából nem világítják

meg elég élesen a rendelet jelentőségét. Eddig a dolgozók többsége a rendelet jelentőségét takarékosság és a

sorban állás megszüntetésének szempontjából látja. Feladat az, hogy az agitációban az ellenség elleni harc

kérdése is élesebben kidomborodjék.

2. 1951. december 4.

FELJEGYZÉS

a jegyrendszer megszüntetésével kapcsolatosan a dolgozók hangulatáról

A Vasipari Dolgozók többsége helyesli a Párt és a Minisztertanács határozatát a jegyrendszer megszüntetéséről

annak ellenére, hogy a dolgozók túlnyomó többsége a határozatot részleteiben még nem ismeri. Számos dolgozó

Rákosi elvtárs beszéde után számításokat csinált és így győződtek meg arról, hogy a határozat teljes egészében a


dolgozók érdekeit szolgálja. A határozat részleteinek nem ismertetéséből adódott, hogy a dolgozók egy része, de

sok esetben még a szakszervezeti funkcionáriusok is, főleg a felemelt élelmiszer árakban merültek el és nem

látták a Párt és Kormányhatározatból az egész politikai és gazdasági életünk fejlődését.

pl.: Az Egyesült Izzóban XX elvtárs sztahanovista helyesli Pártunk és Kormányunk intézkedését, mert így a

spekulánsokat, kulákokat kizárjuk a dolgozók kizsákmányolásából. Ez az intézkedés lehetővé teszi, hogy a

dolgozók minden cikkhez hozzájussanak. A jegyrendszer megszüntetése egyben ösztönző lesz a munkaverseny

vonalán is. Ösztönöz a többtermelésre, így több pénzt keresünk és többet vásárolhatunk.

Az EMAG-ban a művezető a jegyrendszer eltörlésével kapcsolatban nagy megelégedéssel fejezte ki, hogy

helyesli a határozatot és különösen imponál neki a családvédelemmel kapcsolatos intézkedés, amely a terhes, a

szoptatós anyák és a gyermekek jobb ellátását biztosítja. A kombájn műhelyben XX mérnök igen sokat vár a

rendelettől, nemcsak az ellátás megjavításában, hanem a termelékenység emelése területén is.

A Vasöntő és Gépgyár asztalosműhelyébenXX véleménye az, hogy ez a határozat nagyon megkönnyítette az

asszonyok helyzetét azzal, hogy most már nem kell sorban állni, de attól tart, hogy ezután is napközben fel

fognak vásárolni mindent és ha kimegy a gyárból nem fog kapni semmit.

A Fogaskerékgyárban a dolgozók kora reggel csoportokba verődve beszélgettek a határozatról. Nagy

általánosságban az a vélemény alakult ki, hogy ezek a intézkedések a dolgozók érdekében történtek.

A Transzformátorgyárban XX igen helyesnek tartja a jegyrendszer megszüntetését. Utal Franciaországra,

Angliára és Amerikára, ahol a dolgozók fejadagját napról napra csökkentik, ugyanakkor nálunk a jegyrendszert

megszüntetik. Ez is egy csapás az imperialistáknak. Így agitál és örömmel veszi, hogy a népi demokráciánk

ennyire fejlődött, hogy nincs már szüksége jegyrendszerre.

A Magnezitiparnál XX kocsilerakó a dolgozó társai között saját példáján számította ki a régi és az új árak

közötti differenciát. Ismertette, hogy nem éri semmiféle károsodás azáltal, hogy az árak emelkedtek.

A Rákosi Mátyás Művekben a dolgozók általában helyeslik a jegyrendszer megszüntetését, de legtöbben

magasnak tartják az újonnan megállapított árakat...

Az Elzett vasárugyárban XX elmondja, hogy a parasztok már televásároltak magukat textiláruval és most,

amikor az ipari dolgozók is vásárolhatnak, most emelik fel az árakat. Eddig is nehézségekkel küzdött, nem

tudott egy harisnyát venni magának és kíváncsi,.. hogy most mennyibe fog kerülni egy pár harisnya

A Kismotor és Gépgyárban _XX-nak reggel még rossz véleménye volt a határozatról, mert egyáltalán nem

ismerte még a határozatot, csak annyit tudott, hogy felemelkedtek az árak. Amikor aktíváink megmagyarázták

neki, hogy a bérek is emelkednek, november havi fizetésére pótlékot is kap, egészen megörült és mindjárt más

szemmel nézte az egész kérdést.

A Lőrinczi Hengerműben a dolgozók bizonytalanok és várják, hogy miképpen fognak kijönni az új bérekből.

A GAMMÁ-ban a kibővített ü.b. ülésen a hangulat nem volt jó. A hallgatás megnyilvánult a dolgozók között is.

Egyelőre még nem látják a jegyrendszer megszűnésének, a bérek emelkedésének kialakulását. XX esztergályos

a szerszámműhelyben még csak azzal foglalkozott, hogy a fizetéseket 21%-kal emelték, az árak pedig 80%os

emelkedést mutatnak. XX bizalmi a marós és esztergályos üzemben kereken kijelentette, hogy még egyelőre

nem nyilatkozik, a dolgozókkal egyáltalán nem beszélt még, megvárja, amíg általában tisztán látnak az ár és a

béremelés kérdésében.

Az EMAG forgácsoló műhelyében a vidéki dolgozók részéről olyan álláspont alakult ki, hogy a zsír és a

ruházati cikkek árai nem jól aránylanak. Többen vannak itt akik 10–20 kg zsírt tartalékoltak, amelynek árán az

egész családot kívánták felruházni. Az árakat persze 110–120 Ft-ban értékelték és most az árcsökkenés miatt

megkárosítva érzik magukat...

A GAMMA esztergályos műhelyében XX műhelytitkárt amikor megkérdeztük, hogy tud a dolgozók

hangulatáról, azt a választ adta, hogy „elvtárs, még nem értem rá ezzel a kérdéssel foglalkozni”.

Az óbudai Hajógyárban az ü.b. tagok nem foglalkoztak az üzemekben a dolgozókkal és így fordulhatott elő,

hogy a reakció azzal kezdett agitálni, hogy ez lényegében bércsökkenést jelent, mert mindennek az ára

felemelkedett, ez az inflációnak a kezdete és ez az áremelkedés a háború előkészítését idézi elő. Pl. XX hegesztő

a kovácsműhelyben azt mondta, hogy az egész üzem fel van háborodva, csak nem merik megmondani.


Az óbudai Hajógyárban, amikor a hajó fedélzetén dolgozó kovácsok röpgyűlést tartottak olyan formában, hogy

az ellenség hangját továbbították az infláció és a háború előkészületeit emlegették, a mázoló üzem

műhelybizottsági titkára, XX elvtárs, aki hallotta ezt, ahelyett, hogy bekapcsolódott volna, megmagyarázta

volna a dolgozók helytelen álláspontját, szemet hunyt felette és kérdésükre azt válaszolta, hogy nem tudja őket

meggyőzni...

A Hoflher traktorgyárban XX sztahanovista felajánlotta, hogy Sztálin elvtárs 72. születésnapjára az ezelőtt tett

vállalásán kívül brigádja az eddig 0,6%-os selejtjét január 1-jére 0,2%-rá csökkenti. XX fogazó sztahanovista,

Sztálin elvtárs születesnapjáig az eddigi 155%-os teljesítményét 160%-ra emeli és a szerszámfogyasztást 3%-kal

csökkenti.

A Ganz Villanygyár 70-es brigádja táviratilag értesítette Rákosi elvtársat, hogy a hála jeléül évi tervüket

december 21-e helyett december 18-ra befejezik...

A dolgozók általában felvetik a textil és cipő árát, hogy magasak. De vannak olyan jelenségek is, amelyek

sürgősen tisztázásra szorulnak: pl: a kannatejet 3,– Ft helyett 3.60 Ft-ért, a hentesárut 3,– Ft helyett 3,60 Ft-ért 4

Ft-ért, a sertéshúst 26,40 Ft helyett 33,– Ft-ért árusítják.

A tejre vonatkozólag a csarnokban azt a felvilágosítást adják, hogy csak vidéken 3.– Ft, Pesten 3.60 Ft az ára. A

húsra vonatkozólag pedig azt mondják, hogy vannak fokozatok, árkülönbözettel. Ez bizonyos mértékig zavart

okoz a dolgozók között, tapasztalható volt a Ganz Villanygyárban...

2. Képek



1. Az 1951 januárjában bevezetett jegyrendszer, bár meglepetésként hatott, nem volt szokatlan világháború utáni években

JUHARI Zsuzsa

A jegyrendszerről

Az 1951 januárjában bevezetett jegyrendszer, bár meglepetésként hatott, nem volt szokatlan világháború utáni

években. Angliában még az ’50-es években is jegyre adtak kenyeret, húst, tejet, ruhaneműt.

A Szabad Nép az ekkor meginduló koreai háborúról, majd a terv túlteljesítéséről, a békekölcsön-jegyzésekről

közölt hírei mellett sokat foglalkozik a jegyrendszer bevezetésével és „természetesen” a nyugaton romló

életszínvonal adataival.

Amíg januárban a jegyrendszert, decemberben már a jegyrendszer megszüntetését üdvözli ugyanilyen lelkesen.

Különösen sokat foglalkoznak Rákosi Mátyás december 3-i, a népszerűnek szánt intézkedést bejelentő

beszédével, az ár- és bérrendszer szabályozásával, a mezőgazdasági termények árának felszabadításával.

Egy régi korszak letűnt propagandaeszközei...

2. Képek






1. A Szovjetunió elsõ alkotmánya

KRAUSZ Tamás

A Szovjetunió első alkotmánya

1922. december 30-án a moszkvai Nagy Színházban megnyílt a Szovjetunió megalakulását kinyilatkoztató I.

Össz-szövetségi Szovjetkongresszus. A kongresszus megnyitásaként 2215 – többségében munkás és

parasztember – énekelte a Szovjetunió himnuszát, az Internacionálét.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság, az Ukrán Szocialista Szovjet Köztársaság, a

Belorusz Szocialista Szovjet Köztársaság és a Kaukázusontúli Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság

létrehozta a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét, a Szovjetuniót.

Az Októberi Forradalmat követő első esztendőkben a kialakuló új állam és az államot irányító új kormány

elnevezése sem volt megoldott probléma. Miután a Petrográdi Szovjet Katonai Forradalmi Bizottsága átvette a

hatalmat, a II. Összoroszországi Kongresszus „Munkás-, katona- és parasztküldöttek Szovjet Köztársasága”-

ként nevezte az új államot. Majd – ritkábban – használták a „Szovjet-Oroszország” kifejezést vagy – és ez volt a

leggyakoribb elnevezés – egyszerűen „Szovjethatalom”-ról beszéltek. Valamiféle nemzeti értelmű

megkülönböztetés szükséglete a világforradalmi távlatokra építő új államban fel sem merült. Az

Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság (ÖKVB) 1917. október 28-i dekrétuma rendelkezett az

„ideiglenes munkás-paraszt kormány” felállításáról, amit hamarosan „Népbiztosok Tanácsá”-nak neveztek.

A polgárháború és a külföldi katonai intervenció fejleményei a győztes vagy még harcoló forradalmi

köztársaságokat 1919–1920 folyamán az ugyancsak harcban álló Szovjet-Oroszországgal való szorosabb

szövetségre késztették. Az ukrajnai, a belorussziai, a lettországi, a litvániai és a krími szovjethatalmak katonai-

politikai szövetségre léptek az oroszországi szovjethatalommal. Ezeket a kétoldalú megállapodásokat

„szerződéses föderációnak” nevezték. Amikor 1921-ben az egykori cári birodalom majdnem egész területén

megszilárdult a bolsevik vezetésű szovjethatalom, mind világosabbá vált, hogy a szovjet és kommunista alapon

létrejövő államszövetség nem teremthető meg az oroszországi föderáció mintája alapján, mely autonóm

köztársaságokból tevődött össze. A Nemzetiségi Ügyek Népbiztosságának élén a grúz nemzetiségű J. V. Sztálin

állt, aki 1922 tavaszától a bolsevik párt KB főtitkári funkcióját is betöltötte. Nagy súllyal esett latba véleménye,

amely szerint az egyes szovjet köztársaságoknak az Oroszországi Föderációba lenne célszerű belépniük

autonóm köztársaságok gyanánt.

Ez az erős centralizációt feltételező megoldás semmilyen szempontból nem felelt meg a cárizmus évszázados

elnyomó örökségétől szenvedő, különböző nemzetiségű, kultúrájú és civilizációjú népeinek.

A sztálini megoldás első gyakorlati következménye az 1922 májusától kiéleződött ún. grúziai konfliktus volt. A

Mdivani körül csoportosuló grúz kommunisták ellenezték az orosz föderációba való belépést, a grúziai

köztársaságnak nagyobb önállóságot kívántak.

Lenin az egyenrangú szovjetköztársaságok föderációjának gondolatát vallotta, amit 1922 szeptemberében egy,

L. Kamenyevhez írt levelében fogalmazott meg talán a legteljesebben. „Egy engedményt Sztálin már hajlandó

megtenni. Az 1. §-ban az OSZFSZK-ba való »belépés« helyett ezt mondani: »Formális egyesülés az OSZFSZK-

val együtt Európa és Ázsia szovjetköztársaságainak szövetségében«.

Ennek az engedménynek a szelleme, remélem, érthető: mi egyenjogúaknak ismerjük el önmagunkat az Ukrán

SZSZK-val és a többivel, és velük együtt, velük egyenlő jogokkal belépünk egy új szövetségbe, egy új

föderációba, »Európa és Ázsia Szovjet Köztársaságainak Szövetségébe«.”

Lenin, aki ekkor már súlyos betegen feküdt, megkésve értesült az incidensről. Éppen a Szovjetunió

megalakulásának napján, december 30-án mondta tollba „A nemzetiségek, illetve az »autonomizálás«

kérdéséhez” c. híres „végrendeletét”. A bürokratikus centralizmus és a nagyorosz sovinizmus megnyilatkozásait

nevezte meg a Szovjetunió fejlődését – várhatóan – leginkább gátló tényezőkként. E két „elhajlást” közös

forrásból eredeztette: ,,…látni való, az »autonomizálás« gondolata gyökerében helytelen és időszerűtlen volt.

Azt mondják, szükség volt az apparátus egységére. De honnan indultak ki ezek az állítások? Vajon nem éppen

attól az apparátustól-e, amelyet… a cárizmustól vettünk át… olyan apparátust nevezünk a magunkénak, mely

voltaképpen még teljesen idegen számunkra, és olyan burzsoá és cári keverék, melyet öt év alatt – mivel más


országoktól nem kaptunk segítséget és mivel a katonai »foglalatosság« és az éhínség elleni küzdelem volt

előtérben – semmiképpen sem gyúrhattunk át.

Ilyen körülmények között nagyon is természetes, hogy »a szövetségből való kilépés szabadsága«, amivel

igazoljuk magunkat, csak írott malaszt marad, amely nem tudja megvédeni a más nemzetiségű oroszországi

állampolgárokat az olyan tősgyökeres orosznak, az olyan soviniszta nagyorosznak, lényegében erőszakos

gazembernek a támadásától, amilyen a tipikus orosz bürokrata… Azt hiszem, hogy itt végzetes szerepe volt

Sztálin sietségének és adminisztrátori túlbuzgóságának, valamint a hírhedt »szociálnacionalizmus« miatti

dühének.”

Lenin azonban nemcsak Kamenyev közvetlen támogatását kérte a nagyorosz sovinizmusnak tápot adó

bürokratikus centralizmus megfékezéséhez. A XII. kongresszus előtt nem sokkal, 1923. március 5-én, levélben

fordult Trockijhoz, hogy „vegye védelmébe a grúz ügyet”. A dolog jelentőségére utal, hogy Lenin – a grúziai

konfliktussal is összefüggésben – javaslatot tett a kongresszusnak Sztálin főtitkári tisztségéből való leváltására

is. A konfliktus súlyosságát növelte az a tény, hogy a Dzserzsinszkij vezette háromtagú vizsgáló bizottság sem

töltötte be feladatát. Mint Lenin élesen megfogalmazta: Dzserzsinszkij is inkább „nagyorosz érzelmeivel tűnt

ki”. Ezért még 1922 novemberében Kujbisevet is Grúziába menesztette, hogy az ügyet vegye kézbe. A vita

azonban már annyira elmérgesedett, hogy a szóváltás hevében, Rikov jelenlétében, tettlegességre került sor

Ordzsonikidze és Kabakadze, a Grúz KP egyik vezetője között. Lenin szándéka, hogy mindezt feltárja a

kongresszus előtt, nem valósult meg. Trockij ugyanis taktikai megfontolásokból végül is nem tűzte napirendre a

kongresszuson a grúziai incidenst és Sztálin felelősségének bemutatását a lenini intencióknak megfelelően.

Annak ellenére, hogy 1923 tavaszán, a bolsevik párt XII. kongresszusán nem történt meg – Lenin szellemében –

Sztálin hibáinak bírálata és elmozdítása főtitkári pozíciójából, Sztálin rákényszerült, hogy a Szovjetunió

fejlődésének akkori szakaszában ne a „kisnemzeti nacionalizmust”, hanem a nagyorosz sovinizmust tekintse a

fő veszélynek. Így Lenin szempontjai határozták meg a Szovjetunió első alkotmányát.

A Szovjetunió Szovjetjeinek I. Kongresszusán megválasztottak egy új szervet, a Központi Végrehajtó Bizottság

Elnökségét, amely létrehozott egy 13 tagú bizottságot az új alkotmány felvázolására. A bizottságot hamarosan

25 főre bővítették. Az alkotmányt előkészítő testületben mindössze 9 ember volt nagyorosz nemzetiségű,

jóllehet 1926-os adatok szerint a Szovjetunió 147 millió lakosa közül 101 millió az oroszországi föderációban

élt, ebből több mint 77 millió orosz, 31 millió ukrán, több mint 4 millió belorusz, csaknem 4 millió kazah és

hasonló számú kirgiz, 3 millió 300 ezer tatár és 2 millió 600 ezernél több zsidó állampolgára volt a

Szovjetuniónak. Másfél és két millió közötti az azerbajdzsán, a grúz és az örmény nemzetiségűek száma, de a

csuvasok és a mordvinok is meghaladták az 1 milliót. Több mint 100 nemzet és nemzetiség népesítette be 1926-

ban a világ leghatalmasabb államának területét.

1923. július 6-án a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Központi Végrehajtó Bizottsága elfogadta

az alaptörvényt és „végleges megerősítés céljából az SZSZKSZ szovjetjeinek II. kongresszusa” elé terjesztette,

de ugyanakkor rendelkezett arról is, hogy az alkotmányt „haladéktalanul életbe kell léptetni”.

A Szovjetunió első alkotmánya két részből állt. Az első: „Deklaráció a Szovjetunió megalakításáról”. Ez az elvi

rész a kapitalista kizsákmányolással és az általa szült nemzeti gyűlölködéssel és elnyomással szemben

kinyilatkoztatott egy új történelmi alternatívát: „kölcsönös bizalom és béke, nemzeti szabadság és egyenlőség, a

népek testvéri együttélése és együttműködése” eszméjét.

A nemzetköziség alapján álló szovjetköztársaság osztályjellegének kidomborítása párosult az 1917 októberében

megfogalmazott célokkal; a szovjethatalom „új, döntő lépés az összes országok dolgozóinak a szocialista

szovjet világköztársaságban való egyesülése útján”. Az alkotmány ugyanakkor deklarálta a szövetségből való

szabad kilépés jogát bármely köztársaságnak.

A „Szerződés a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakításáról” című második rész

elhatárolta az össz-szövetségi hatáskörbe tartozó jogokat az egyes köztársaságok hatáskörébe tartozó jogoktól.

Össz-szövetségi hatáskörbe tartozott a külügyek irányítása, a szövetség és a köztársaságok határainak

megváltoztatása, a fegyveres erők irányítása, hadüzenet és békekötés, az össz-szövetségi iparágak és

iparvállalatok fölötti rendelkezés, az egységes állami költségvetés jóváhagyása, az egységes pénz- és

hitelrendszer megállapítása, a bírósági eljárásra vonatkozó törvényhozás, általában a törvényhozás általános

elveinek meghatározása, az „általános alapelvek megállapítása a közoktatásügy területén”, a köztársaságok

közötti áttelepüléssel kapcsolatos kérdések, a köztársaságok között felmerülő vitás kérdések eldöntése, a posta-

és távíróügy, a külkereskedelem és a közlekedésügy irányítása, az egységes mérték- és súlyrendszer. A második

fejezet, amely a szövetségi köztársaságok szuverén jogairól és az össz-szövetségi állampolgárságról szól,


nemcsak a szabad kiválás jogát hangsúlyozza külön cikkben, hanem az 5. cikk leszögezi: „A szövetségi

köztársaságok a jelen alkotmánynak megfelelően módosításokat hajthatnak végre alkotmányukon.” Az egyes

köztársaságok polgárai „egységes szövetségi állampolgárságot kapnak”, ami a köztársasági állampolgárság ki

nem mondott elismerését jelenti. Az alkotmány értelmében az egyes szövetségi köztársaságok saját kormánnyal

rendelkeztek. Csak köztársasági szinten működtek a belügyi, az egészségügyi, a szociális ügyeket intéző, a

közoktatási, az igazságügyi és a földművelésügyi népbiztosságok. Végül közös szövetségi és köztársasági

népbiztosságok alakultak a közellátás, a pénzügy, a munkaügy terén, de egyesített népbiztosságként működött a

munkás-paraszt felügyelet és a Legfelső Népgazdasági Tanács is.

Össz-szövetségi jellegűek voltak a külügyi, a hadügyi és tengerészetügyi, a külkereskedelmi, a közlekedésügyi,

valamint a posta- és távíróügyi népbiztosságok.

Külön fejezet foglalkozott a forradalmi törvényesség megszilárdításával; létrejött a Legfelső Bíróság és a

politikai elhárítás központi szerveként az OGPU (Egyesített Állami Politikai Igazgatóság), amely a helyi GPU

szerveket irányította.

A Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága (parlament) a Szövetségi Tanácsból és a Nemzetiségi Tanácsból

állt. A Szövetségi Tanács – a köztársaságok népességének arányában – 414 tagból állt és a kongresszus jogosult

megválasztani. A Nemzetiségi Tanácsban a köztársaságok 5–5 képviselője, valamint az OSZFSZK autonóm

területeinek 1–1 képviselője vett részt. A KVB ülésszakai között a legfőbb államhatalmi szerv a KVB

Elnöksége volt, amely a Népbiztosok Tanácsának tevékenységét és az alkotmány megtartását is ellenőrizte. A

legfőbb államhatalmi szerv – össz-szövetségi és helyi szinteken is – a Szovjetek Kongresszusa.

A kiadott dekrétumok, rendeletek, orosz, ukrán, belorusz, grúz, örmény, török-tatár nyelveken jelentek meg.

Az első alkotmányt a Szovjetunió Szovjetjeinek II. Össz-szövetségi Kongresszusa 1924. január 31-én ratifikálta.

2. Képek


1. A �királypuccsok� és a kisantant II. rész

ÁDÁM Magda

A ,,királypuccsok” és a Kisantant II. rész

1921. október 20-án, fél évvel az első puccs után az exkirály repülőgépen Dénesfára érkezett, majd másnap

Sopronba ment. Megalakította az új kormányt, és az ott állomásozó katonai alakulatokkal – amelyek azonnal az

ő oldalára álltak – elindult a főváros felé.

A hír – noha a nyár folyamán sokat írtak és beszéltek az előkészületekről – megdöbbentette a közvéleményt. A

magyar kormány október 22-én hajnalban értesült a puccsról. Kilenc órára összehívták a minisztertanácsot,

amelyen a katonai vezetők is részt vettek. Bethlen miniszterelnök tájékoztatta a résztvevőket az eseményekről,

majd ismertette az azonnal szükséges intézkedéseket: a történtekről tájékoztatni kell a nagyhatalmak képviselőit

és tudatni kell velük a magyar kormány álláspontját, amely szerint Károly király az uralkodói jogok gyakorlását

az 1920. évi törvénycikk értelmében át nem veheti és ismét el kell hagynia az ország területét. Bánffy

külügyminiszter délután kívánta végrehajtani a döntést. A szövetséges hatalmak budapesti képviselői azonban

megelőzték, s már délben átadták neki tiltakozó levelüket. A három főmegbízott Bánffytól egyenesen Horthyhoz

ment. A kormányzó hangsúlyozta: nem változtatta meg véleményét a restaurációról, s mindent megtesz, hogy

megakadályozza azt.

Ezzel majdnem egy időben a Kisantant cseh, jugoszláv és román képviselői is felkeresték Bánffyt, Horthyt és

Bethlent, s közösen tiltakoztak Károly magyarországi tartózkodása ellen. Az esetet Milević jugoszláv képviselő

hármójuk nevében „casus belli”-nek minősítette. A magyar külügyminiszter közölte velük: ,,kormánya ma

délelőtt elhatározta, hogy felveszi a harcot a Budapest felé közeledő IV. Károllyal”.

Csehszlovákia budapesti képviselője ezt követően jelentette Benešnek: a magyar kormány álláspontja ingadozó,

véleménye szerint az Antant fellépéseire nem lehet számítani, és az időveszteségnek kiszámíthatatlan

következményei lehetnek. Beneš válasza: „minden körülmények között egységesen lépjen fel a jugoszláv, a

román és az olasz képviselővel. Legyen állandó összeköttetésben a francia és angol főmegbízottal. Amennyiben

a többi kirendeltség Budapest elhagyása mellett dönt, csak abban az esetben utazzon el, ha a jugoszláv és a

román követ is ezt teszi.” A Csehszlovákia által követendő magatartást így részletezte: 1. Feltétlenül a

Kisantanttal együtt lépnek fel. 2. A legradikálisabb eszközök igénybevételére is elkészültek, ezért katonai

intézkedéseket foganatosítanak. 3. Károly Magyarországon maradása „casus belli”. 4. Ha nem marad

Magyarországon, akkor is határozott diplomáciai, esetleg katonai nyomást gyakorolnak az országra, hogy a

Habsburg ház és a Fertő-vidék kérdését véglegesen megoldják. 5. Ha az Antant nem megy velük, mennek

egyedül a Kisantanttal, esetleg az Antant akarata ellenére is.

Háborús fenyegetés

Beneš kisantantbeli szövetségeseivel is ismertette konkrét és részletes akcióprogramját és követeléseit. Közölte

velük, hogy szerződéseik értelmében a „casus foederis” állt elő, tehát Csehszlovákia mozgósít. Ha Károly győz,

a csehszlovák hadsereg azonnal bevonul Magyarországra. Ha viszont Horthy az exkirály ellen lép fel s megvédi

pozícióját, a csehszlovák kormány 24–48 órás ultimátumot ad át a magyar kormánynak az alábbi feltételekkel:

1. Valamennyi Habsburg megfosztása a trónra való jogtól. 2. Magyarország lefegyverzése a Kisantant

részvételével. 3. A békeszerződés végrehajtása a velencei tárgyalásoktól függetlenül. 4. A mozgósítási költségek

megtérítése.

A jugoszláv kormány elfogadta Beneš tervét. A két állam megállapodott a mozgósításban s a katonai

együttműködésben. (Másnap, október 24-én, Csehszlovákia 5, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 3 hadosztályt

hívott be.) Úgy döntöttek: amennyiben Horthy alulmarad a Károllyal folytatott harcban, mindkét hadsereg átlépi

a határt. Romániának viszont komoly fenntartásai voltak a csehszlovák külügyminiszter javaslataival szemben, s

miként az első puccs idején, most sem csatlakozott a csehszlovák és jugoszláv katonai intézkedésekhez. A

helyzetet azonban a román kormány is rendkívül súlyosnak tartotta. Az október 24-i rendkívüli

minisztertanácson előkészületeket tett hat hadosztály behívására. Döntés született, hogy amennyiben a magyar

kormány nem teljesíti Károllyal kapcsolatos ígéretét, a román egységek is bevonulnak Magyarországra.

A román király azonban – miként az első puccsnál – most is óvatos volt, nem kívánt erélyesen fellépni Károly

ellen, bár most határozottabb vonalat vitt. Ebben a katonai köröknek és a Kisantantnak – amelynek időközben

Románia is tagja lett (1921) – jelentős szerepe volt. Beneš és Pasit a nemrég aláírt szerződésekre hivatkozva

követelték az együttműködést. Ezt részben el is érték, de Take Ionescu helytelenítette az ultimátum küldését és a


katonai intervenciót. A román külügyminiszter továbbra is azon volt, hogy szövetségeseit visszatartsa egy

elhamarkodott akciótól.

Az ellentétes nézetek feszültséget idéztek elő a szövetségben, akadályozták Benešt tervei megvalósításában. A

belgrádi francia követ Briand-nak küldött jelentésében megállapítja: „... a független Kisantant katonai akcióját a

szövetségen belüli ellentétek fogják megakadályozni”.

A helyzet – a csapatösszevonások következtében – kezdett kritikussá válni. Érthető tehát, hogy október 24-én a

Nagyköveti Konferencia erélyes hangú jegyzéket küldött a magyar kormánynak. Követelte Károly

detronizációját és kiutasítását Magyarországról. Amennyiben a magyar kormány ezt nem teljesíti, „a

felelősséget a szomszéd államok intervenciójáért Magyarországra hárítja”.

A magyar kormány mindent megtett, hogy az exkirályt az ország területének elhagyására kényszerítse. A

nemzeti hadsereg kisebb küzdelemben győzött a király csapatai ellen. Károlyt október 24-én Budapesttől 60

kilométerre őrizetbe vették. Kétségtelen, hogy a magyar kormány a csehszlovák és jugoszláv katonai fenyegetés

miatt határozottabban s gyorsabban cselekedett, s az is bizonyos, hogy ezzel kényszerítették a szövetséges

hatalmakat – s rajtuk keresztül Magyarországot – a Habsburgok trónfosztására.

A szövetséges hatalmak és a Nagyköveti Konferencia a magyar kormánynak eme – ahogy mondták – korrekt

magatartását nagyra értékelték. Briand október 25-én kelt körtáviratában hangsúlyozta: „el kell ismerni a

magyar kormány lojalitását, határozottságát, a nagyhatalmak és a béke iránti tiszteletét”. Kifejezte ama

reményét, hogy a Kisantant semmilyen intézkedéseket nem tesz Magyarország ellen. Erre a kijelentésre azért is

volt szükség, mert Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság a puccs leverése ellenére is folytatta a

mozgósítást. Beneš – akárcsak az első puccs idején – a válságot a nemzeti egység megszilárdítására, a

belpolitikai helyzet konszolidálására kívánta felhasználni.

A nagyhatalmak magatartása

Mindhárom nagyhatalom aggodalommal szemlélte Csehszlovákia és az S. H. S. Királyság háborús

előkészületeit. Az első királypuccshoz viszonyítva némi változás volt tapasztalható Franciaország és

Olaszország magatartásában. Noha a világsajtó ez alkalommal is a francia kormánynak a puccsban játszott

szerepéről írt, Briand az első perctől kezdve határozottan fellépett Károly kísérlete ellen. Bár a francia

miniszterelnök még most is – amikor a Kisantant fő követelése valamennyi Habsburg trónfosztása volt – csak

IV. Károly detronizációját kérte a magyar kormánytól. Csak a Nagyköveti Konferencia október 29-i döntése

után – amely szintén valamennyi Habsburg trónfosztását követelte – fogadta el a közös álláspontot.

Olaszország politikájában ellenkező előjelű fordulat következett be. Míg az első puccs idején Olaszország

szorosan együttműködött a Kisantanttal, most mindössze azt a követelésüket támogatta, hogy Károlyt

kényszeríteni kell Magyarország területének elhagyására, s meg kell fosztani a tróntól.

Nagy-Britannia – akárcsak márciusban – energikusan lépett fel. Véleménye szerint a Habsburg-restauráció

megszüntetné a dunai államok együttműködésének minden lehetőségét. Budapesti tiltakozásával egy időben

Clerk Prágában, Young pedig Belgrádban fenyegetőzött a diplomáciai kapcsolatok megszakításával, követelvén

a háborús intézkedések azonnali megszüntetését. A brit képviselő a Nagyköveti Konferencián is vétót emelt

minden olyan javaslat ellen, amely figyelembe akarta venni a Kisantant túlzó követeléseit. A háborútól tartó brit

kormány azonban végül elfogadta, hogy Magyarországnak detronizálnia kell a Habsburg-házat, s kizárni

valamennyi Habsburgot az uralkodási jogból.

A Nagyköveti Konferencia e döntéséről azonnal tájékoztatták a háborúval fenyegetőző Benešt, de „elfelejtették”

azt továbbítani a magyar kormánynak. Így Bethlen a korábbi, de már elavult döntés alapján továbbra is csak IV.

Károly detronizációját készítette elő.

A magyar miniszterelnök feltehetően tudott a legújabb döntésről. De azt is tudhatta, hogy nem tartja az összes

nagyhatalom – mindenekelőtt Olaszország és Franciaország – kívánatosnak valamennyi Habsburg

detronizációját.

A trónfosztás

A csehszlovák külügyminiszter véget akart vetni a kulisszák mögötti játéknak. Október 29-i este 8 órakor

magához kérette Tahyt, Magyarország prágai képviselőjét, kérvén, hogy továbbítsa Budapestre az alábbi

követeléseket: 1. A magyar kormány deklarálja, hogy valamennyi Habsburgot kizárja, és a Pragmatica Sanctiot

megszünteti. E kettős deklarációt a Nemzetgyűlés ratifikálja. 2. A trianoni béke valamennyi klauzuláját


végrehajtja. 3. A mozgósítási költséget megtéríti. 4. Elfogadja a teljes leszerelési tervet. A követelések

elfogadásának határideje 1921. november 2., éjfél. Amennyiben a kormány visszautasítja, vagy nem válaszol az

ultimátumra, a csehszlovák és jugoszláv hadsereg azonnal megkezdi Magyarország megszállását.

Az ultimátumot Tahy október 30-án hajnalban továbbította Budapestre. Bethlen azonnal összehívatta a

minisztertanácsot, melynek döntése: megfelelő hadsereg és lőszer hiánya miatt nem lehet ellenállni; azonnal a

nagyhatalmakhoz kell fordulni. A magyar miniszterelnök magához kérette a szövetséges hatalmak budapesti

képviselőit, s a külügyminiszter és a honvédelmi miniszter vázolta előttük Magyarország kritikus helyzetét. A

három főmegbízott azt tanácsolta Bethlennek, hogy semmilyen mozgósítási intézkedést ne tegyen, helyezze

Magyarország sorsát a nagyhatalmak kezébe. A magyar miniszterelnök elfogadta javaslatukat azzal a feltétellel,

hogy a szövetséges hatalmak garantálják Magyarország függetlenségét.

A Beneš-féle ultimátum után nyilvánvalóvá vált, hogy a közép-európai béke megmentése érdekében azonnal

detronizálni kell valamennyi Habsburgot. Ezért október 31-én a szövetségesek elküldték Budapestre a

Nagyköveti Konferencia október 29-i határozatát és követelték: „haladéktalanul nyilvánítsák ki Károly és az

egész Habsburg-ház trónfosztását”.

Bánffy még aznap este értesítette a nagyhatalmakat, hogy kormánya minden fenntartás nélkül elfogadja a

Nagyköveti Konferencia határozatát, s kötelezi magát annak haladéktalan végrehajtására.

A magyar kormányt a belpolitikai körülmények is sürgették. A nemzetgyűlés november 3-i ülése elé terjesztett

törvényjavaslat kimondta IV. Károly trónvesztését és a Pragmatica Sanctio megszüntetését. Nem mondta ki

azonban, hogy valamennyi Habsburgot kizárja az uralkodás lehetőségéből. A szabad királyválasztásra

vonatkozó kitétel így továbbra is lehetőséget nyújtott arra, hogy a Habsburg-család valamely más tagját

megválasszák. A törvényjavaslat beterjesztésének napján Beneš utasította Csehszlovákia budapesti képviselőjét,

hogy – lehetőleg kisantantbeli kollégáival együtt azonnal tiltakozzék e megoldás ellen. Miután Stircea román

követ – felhatalmazás hiányára hivatkozva – ezt visszautasította, Feistmantel jugoszláv kollégája, Milević

kíséretében felkereste a magyar külügyminisztert, s közölte: „Beneš figyelmezteti Bánffy grófot, hogy ha el

akarja kerülni a Habsburg kérdésben a további komplikációkat..., a trónfosztási törvény nyíltan jelentse ki, hogy

a Habsburgok királyválasztás esetén se legyenek megválaszthatók”, tehát ne legyen passzív választójoguk sem.

Bánffy kitartott amellett, hogy a Nagyköveti Konferencia kérése a Habsburg-ház detronizációjára korlátozódott.

Ezt pedig kormánya teljesítette.

Közvetlenül ezután Feistmantel meglátogatta Hohler angol főmegbízottat; vázolta előtte a csehszlovák és

jugoszláv álláspontot, tájékoztatta Bánffy válaszáról, majd közölte: a törvény elégtelen volta miatt a fegyverbe

szólított egységeket nem tudják leszerelni...

Ezt a prágai és a belgrádi kormány közölte a nyugati hatalmakkal is. Beneš – noha tagadta, hogy ultimátumot

küldött volna Budapestre – nem titkolta: katonai lépéseket tesz, ha a trónfosztási törvénybe nem veszik be, hogy

Habsburg nem választható királlyá.

Károly elfogatása, Magyarországról való elszállítása és a Habsburg-ház detronizálása után sem múlt el tehát a

háborús veszély Közép-Európában. Ezért a szövetségesek elfogadták Beneš újabb követelését is. November 5-

én budapesti képviselői jegyzékben kérték a magyar kormányt: a Nemzetgyűlés határozata mondja ki, hogy

valamennyi Habsburgot kizárja a magyar trón elfoglalásának jogából. Hohler biztosította a magyar kormányt:

többet nem kérnek.

Ennek értelmében a magyar kormány a trónvesztési törvényben – pontosabban annak utólag rögzített

paragrafusában – vállalta, hogy a trón betöltésénél alkalmazkodni fog a Nagyköveti Konferenciának a

Habsburgokat a magyar trónról kizáró határozataihoz. Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság

azonban újabb követelésekkel állt elő. Kijelentették: a leszerelésre csak akkor hajlandók, ha kijelölik

Magyarország teljes leszerelésének határidejét; annak ellenőrzésébe bevonják a Kisantantot; megfizettetik

Magyarországgal a mozgósítási költséget. Ezt közölték a Szövetséges Hatalmakkal és a magyar kormánnyal.

„Hohler brit főmegbízott megismerve követelésünket elvörösödött, és néhányszor megismételte: »Alors vous

voulez la guerre« [Háborút akarnak]” – jelentette Feistmantel Benešnek.

A Szövetséges Hatalmak, a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegetőzve, követelték Csehszlovákiától

és az S. H. S. Királyságtól az azonnali demobilizációt. A nyomás oly erős volt, hogy Csehszlovákia november

10-én, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság pedig 13-án megkezdte az október végén behívott évjáratok

leszerelését.


Noha a Kisantant nem mindenben tudta keresztülvinni akaratát – a legfontosabb kérdésben győzött. A számukra

veszélyt jelentő Habsburg-házat detronizálták, közülük senki nem lehetett többé magyar király.

Az első rész 1984/ 1. számunkban jelent meg. (A szerk.)

2. Képek




1. Budapest�Nagyvárad. Találkozások Teleki Pállal

BARCS Sándor

Budapest – Nagyvárad

Találkozások Teleki Pállal

1935-ben, az egyetemen. A harmincas évek közepén járunk. Ekkor már tíz éve tanulok Pesten, de Nagyvárad

pezsgő szellemi élete, politikai radikalizmusa után számomra egyre nyomasztóbb itt a légkör. Ha csak tehetem,

minden időmet, vakációmat otthon töltöm szüleimnél. Levelezője vagyok Ady egykori lapjának, a Nagyváradi

Naplónak, amely a hat napilap közül a legbalrább áll, de a „szélsőjobboldali” katolikus Erdélyi Lapok is olyan

humanista újságírókat nevelt, mint Ruffy Péter. Elkísérem apámat előadásaira a Munkásotthonba és megtűrnek

az újságíró Klubban a „szabadkőműves asztalnál”, amely tömöríti a legkiválóbb, legműveltebb intellektusokat,

persze a kommunistákat is ideszámítva.

A Közgazdasági Egyetem mezőgazdasági karára iratkoztam be, növényorvosnak készültem. Központunk a

Szerb utcában volt, de a szaktárgyakat az Esterházy (ma Puskin) utca 3.-ban hallgattuk. Itt verték szét Kovács

Imréék 1934-ben a Turul (szélsőjobboldali bajtársi egyesület) Cserhát törzsét, majd – már az én

közreműködésemmel is – újjáalakult az Egyetemi Mezőgazdasági Hallgatók Egyesülete. (Jóllehet,

jelentőségében összehasonlíthatatlanul kisebb megmozdulás volt ez, mint Debrecenben a Márciusi Front, de

szellemében ugyanaz. Megérne ez is valahol néhány megemlékező sort: S. Szabó Ferenc, volt parasztpárti

államtitkár, akkori EMHE alelnök és Horváth Sándor ny. főszerkesztő még itt él közöttünk, volna

mondanivalójuk róla.) A nyomorúságos klubszobát az alagsorban be kellett rendezni, baloldali lapok és

folyóiratok előfizetésére pénz kellett. Tanári patronálásra volt szükség. Meghánytuk-vetettük, hogy a tanárok

közül kikre számíthatunk. Teleki Pál neve még csak fel sem merült.

Teleki Pál gazdaságföldrajzot adott elő. Nemcsak nekünk, hanem egy időben a többi karnak is. Felkészültsége,

apró részletekbe menő tudása elismerést érdemelt. Az előadások a Szerb utcai központi épület legnagyobb

termében folytak. Teleki színtelenül, humortalanul, meglehetős monotóniával beszélt, mégis zsúfolt padsorok

előtt, s nem ment ritkaságszámba, amikor – főleg az ajtók környékén – álltak is a hallgatók.

1935 tavaszán egy gazdaságföldrajzi órán jóképű, szőke, poroszosan felnyírt hajú gyerek ült le mellém. Németül

szólított meg. Mit sem sejtve németül válaszoltam. Közölte: tudják, német származású vagyok, német vér folyik

ereimben, német a nevem (Bartsch), a magyarországi Kameradschaft egyetemi csoportot szervez, ott a helyem,

lépjek be. Természetesen a legélesebben elítéltem a Kameradschaftot, a Németországból beszemtelenkedő

agitátorok sáskahadát (akkoriban térképeket is terjesztettek, amelyen Magyarország németlakta területeit

felnagyították). Nem tágított. Egész előadás alatt ömlött belőle a szó.

Óra végén, hirtelen ötlettől hajtva és belső indulattól inspirálva, beszaladtam a Teleki-tanszékre. A professzor

még az előszobában állt tanársegédjével és egy harmadik férfi szavait figyelte, aki az egyik íróasztal mellől

beszélt. Ahogy beléptem csend lett. Bemutatkoztam. A professzor úrral szeretnék beszélni (sosem használtam a

„méltóságos” vagy a „kegyelmes” címet). Teleki rám nézett és megkérdezte, bizalmas vagy személyes ügyben-

e? Nem. S úgy állva elmondtam, mivel molesztáltak egész órán át. Tömören, de indulatosan.

Teleki szemüvege megvillant. Furcsa, abnormálisan széles fejtető, kopasz fej, alacsony termet. Ekkor láttam őt

először egészen közelről. Egy darabig gondolkozott. Aztán határozott hangon megkért, hogy az esetet írásban

jelentsem a rektornak. Felemelte a hangját. Ahány német származású kollégával találkozom, közöljem, általa fel

vannak hatalmazva arra, hogy ha hasonló eset fordul elő velük, szakítsák félbe az előadást és kérjenek tőle

védelmet. A többit bízzuk rá. Megköszöntem és kijöttem. Amire megkért, megtettem.

Aztán nemsokára ő hívatott. Emlékszem, éppen az Esterházy utcai kapuban állva, emberrésnyi ajtó előtt, a titkos

szociáldemokrata portással, Pindroch bácsival igazoltattam a bejövőket. A budapesti egyetemeken ugyanis

kimondták a „Hirig Simon”-t, vagyis a zsidóverést. Ilyenkor a zsidó hallgatóknak tanácsos volt messze elkerülni

az egyetem környékét. Nálunk viszont zavartalanul folytak az előadások és a zsidó hallgatók jogát tiszteletben

tartottuk. Akinek ez nem tetszett, hazamehetett. De arra vigyáznunk kellett, hogy idegenek be ne jöhessenek a

„fellegvárunkba”.

Teleki sokkal barátságosabb volt, mint első találkozásunkkor. Érdeklődött körülményeim iránt, nagy

figyelemmel hallgatta végig, hogy két aprócska rovatot vezetek a Nemzeti Sportnál, cikkeket írok, főleg a

Magyar Hírlapnak és az újságnak és vasárnaponként a Nagyváradi Naplónak. Önellátó vagyok tehát.


Megkérdezte, hogy tapasztaltam-e kollégáimnál, esetleg más professzorok előadásain „német fellépést”. Talán

kettőt, de már régen. Azt mondta, annál hevesebben agitálnak az országban a német településeken. Még

terrorizálják is a lakosságot. De úgy látszik, most az ilyen egyéni meggyúrásokat szüneteltetik. Elkezdte dicsérni

az egyetemi „polgárokat”. Az egyetem megbízható, szilárd bázis volt már a konszolidáció idején is, és az is

maradt. Hallgattam. Feltételeztem, talán ebből is ért. De nem szólt. Barátságosan búcsúzott. „Jó”-ra vizsgáztam

nála.

1940 tavaszán, az Országházban. Abszolutórium után még egy évet kellett volna töltenem a növényélettani és

egy másikat a növénykórtani tanszéken. Ez sok lett volna. Nem a stúdium, hanem a rendszertelen élet (hol

ettem, hol nem, hozzá még a fűtetlen, poloskás személyzeti szobák, a lyukas cipőtalpak). Három laphoz is

hívtak. Az Újságot választottam az erős váradi „háttér” miatt (Zsolt Béla, Erdős Iván). Ágai Béla, aki a

zsidótörvény miatt mint kiadó tevékenykedett, de tulajdonképpen ő volt a lap főszerkesztője, úgy döntött, hogy

politikai publicisztikai munkámhoz szervesen hozzátartozik a T. Ház rendszeres látogatása, a politikai

ismeretségi kör szélesítése, kapcsolatok létesítése, információk szerzése. Rendszeresen bejártam hát az

Országházba.

1940 első negyedében találkoztam újra Teleki Pállal, már mint miniszterelnökkel. A T. Ház folyosóján

beszélgettem a szabadelvű Apponyi Györggyel és dr. Makkai János kormánypárti, náciellenes képviselővel

(1944-ben a Gestapo elhurcolta). Teleki, két előttem ismeretlen férfi kíséretében elhaladt előttünk,

szórakozottan, bólintva köszönt, majd hirtelen megállt és odalépett hozzánk. Azt kérdezte Makkaitól, hogy

haladnak? Makkai megnyugtatta, hogy jól. Egy-két nappal az ígért határidő előtt elkészülnek. Teleki

elgondolkozott, aztán megkérte Makkait, hogy „utána” lehetőleg tartózkodjék olyan helyen, ahol azonnal

elérhető, mert lehet, hogy személyesen kell találkozniuk. Makkai megígérte. Ekkor Teleki egészen váratlanul

hozzám fordult, nem kis meglepetésemre megismert, hiszen legutóbbi, egyetemi találkozásunk óta közel öt év

telt el. Megkérdezte, milyen „minőségemben” vagyok jelen, majd félig tréfásan megállapította, hogy hűtlen

lettem az agrárszakmához. Makkai itt mosolyogva beleszólt, mondván, hogy főleg Zsilinszky társaságában

vagyok látható. Teleki kapott a témán. Bajcsy-Zsilinszkyt („Bandit”) tiszta embernek tartotta, aki azonban nem

a földön él, fantaszta, ködevő és sok „vesződsége” van vele. Képzeljük csak el, a múltkorában felvetette

„Bandinak”, hogy az ő radikális földreformja csillagászati költségvetési összegbe kerülne. Honnan venné ezt a

pénzt? Miből kárpótolná a földbirtokosokat? Erre „Bandi” – szokása szerint – indulatba jött és kiderült, neki

ilyesmi esze ágában sincs, ő nem a földbirtokosokat akarja kártalanítani, hanem a parasztokat. Kérdezte is erre

tőle Teleki (de választ nem kapott), hogy akkor mennyivel különb a marxistáknál?

Biccentett és a két várakozó férfival folytatta az útját.

1940 őszén, Váradon. A dolog úgy kezdődött, hogy a bécsi döntés (augusztus 30.) után egy külön katonai

repülőgépen vittek le újságírókat a kolozsvári „díszbevonulásra”. A pilóta jó ismerősöm. A 15-i kolozsvári

ünnepség után leszállt Váradon és én rohantam a szüleimhez, majd karistoltunk naphosszat a városban, aztán

írtam váradi riportjaimat. Innen származott később Ágai ötlete (már Pesten): „Teleki Váradra készül. Jó lenne,

ha találkozna ott vele. Ha nem is írhatna róla, de talán informálódhatna tőle. Eltekintve ennek politikai

fontosságától, Váradon az újság sok előfizetővel számol.” No, persze! De Váradon katonai közigazgatás volt,

lélek se ki, se be. Hogy jutok oda? Bagyó János, a belpolitikai rovatvezető, majd rövidesen a lap felelős

szerkesztője elintézi. Papír van, a többi az én dolgom.

Még a nemzetiszínű újságíró-igazolvánnyal sem volt könnyű odaférkőzni Teleki titkárságához. Csakhogynem

átszúrtak a kutató, vizsga tekintetek. Növelte az ellenszenvet újságíró mivoltom, s még inkább a lap, amelyet

képviseltem. Az meg egyenesen már gyanús is volt, hogy az átadott cédulán román név állt a telefonszám

mellett. Ha ugyanis a „miniszterelnök úr” (még egy rossz pont!) netán látni szeretne, itt leszek a közelben, és a

telefonhívás után két percre megjelenek. Némileg oldotta a jeges hangulatot, hogy távozáskor, előre kigondolt

nonchalance-szal megjegyeztem: a miniszterelnök úr jól ismer és tudja, hogy nem véletlenül csöppentem ide.

Amire számítottam, „bejött”. Teleki tudja, hogy idevalósi vagyok, ismeri politikai pártállásomat, és ha egész nap

fogadta is a küldöttségeket, információs térképén ott idétlenkedett egy jókora fehér folt. Kívánatos volt ennek

kitöltése. Különösen egy olyasvalaki előadásában, aki az anyaországi politika szemüvegén keresztül nézi és ítéli

meg a váradi helyzetet.

Nem lepett meg tehát, hogy kijelentette: nem nyilatkozik, ne is írjak arról, hogy találkoztunk, s csak azért

kéretett ide néhány percre, mert ő szeretne kérdéseket feltenni nekem. Milyen a hangulat a városnak ama

részében, ahova én „bejáratos vagyok”: Különösen a román értelmiség szándéka érdekli, mit fog a többség

csinálni? Átköltözik Dél-Erdélybe, tehát román területre; vagy inkább maradni szeretne? Elmondtam, amit

apától és a barátaitól hallottam; hogy a nem váradi származású románok; különösen a tisztviselő réteg, távozni


készül. A helyi illetőségű román családok többsége várakozó állásponton van, még nem döntött. A

szabadfoglalkozásúak közül vannak, akik maradnak. Még ügyvédek, orvosok is. Ezek elég jól beszélnek

magyarul, A hangulat viszont nagyon nyomott, de ez azt hiszem magától értetődik. Sajnos olyan; minden

szempontból kitűnő román emberek is távozni akarnak, mint például a nagyon tehetséges, liberális és humanista

Savu, városi főmérnök. Köztiszteletben áll, de nem beszél magyarul.

Teleki figyelmesen végighallgatott, és tőle szokatlan szenvedéllyel jelentette ki; hogy valamennyi küldöttséget

felkérte arra; mindent tegyenek meg és terjesszék is azt; amit ő mond, hogy a románoknak a hajszála sem

görbülhet. Csírájában kell elfojtani minden revansszándékot. A románokkal kell élnünk! Jóindulat és teljes

korrektség – ezt köti a lelkére a küldöttség tagjainak. Az semmiképpen sem lehet felmondási ok, ha valaki nem

tud magyarul. Ezt az utasítást megkapják majd az állami hivatalok.

Rátértem a zsidó lakosság helyzetére (Nagyvárad lélekszámának majdnem egynegyedét tették akkor ki.) Egyik

napról másikra kitagadják őket a nemzet közösségéből, jóllehet a többség csak magyarul beszél, mindig

magyarnak vallotta magát, és Váradon a most divatos antiszemitizmus ismeretlen fogalom volt. Az ma is. A

Magyar Pártot több cikluson át – mindenki legteljesebb megelégedésére – az ortodox zsidó Hegedüs Nándor

képviselte a bukaresti parlamentben. A most itt is érvénybe lépő zsidótörvény súlyos egzisztenciális

bizonytalanságot és egyúttal pszichika megpróbáltatást is jelent a zsidó lakosság számára.

Teleki majdnem ingerült lett. A törvényen változtatni senkinek sincs módjában és azon sem, hogy hatálya ne

terjedjen ki az ország egész területére. Valamit azonban nem vesznek észre „maguk”, akik csak „gravaminális

politikát” látnak benne. Ez a törvény erősen korlátozza ugyan a zsidók lehetőségeit, de ugyanakkor védelmet is

nyújt nekik. És nyújtani fog mindaddig, amíg a törvényes kereteket tiszteletben tartjuk. Márpedig azt

Nagyváradon is tiszteletben fogjuk tartani.

Megjegyeztem, hogy ennek személyi feltételei is vannak. Nem mindegy, hogy ki lesz a főispán. Nem leplezett

gúnnyal megkérdezte, hogy „akik Ady Endre szellemét követik”, kit látnának szívesen? Feltéve, hogy már

ismerik a kormány intencióját, amelynek értelmében preferálni kell a helyi személyiségeket. Ha a város valóban

olyan, amilyennek én lefestem, akkor ez az álláspont mindenki számára megnyugtató kell hogy legyen. De van-

e már baloldali körökben személyi kombináció? Igenlő válaszomra érdeklődve villantotta rám szemüvegét. A

baloldalnak – már amit Váradon baloldalnak tartanak – természetesen nem lehet saját jelöltje, mert egy ilyen

főispán nem vállalná a kormány politikáját, a kormány pedig nem vállalná őt. De a város polgárságának, úgy

tudom széles körben dr. Hlatky Endre személye tetszene a legjobban. A család váradi, ha Hlatky nem is él itt

huzamosabb ideje. Azt mondják rá, hogy nem „kurzus keresztény”, hanem „bibliai”. A baloldalnak semmi

kifogása sincs ellene.

Ezután Teleki elgondolkodott és legnagyobb meglepetésemre csendesen megjegyezte: „Hlatky Endre neve is

rajta van a listán”. És akik „Ady Endre szellemét követik”, csak a zsidótörvények miatt nyugtalankodnak? –

faggatott tovább. Nem, aggódnak az ország jövője miatt is. Először is, a határokat általában a háború végén

szokták megvonni a győztes hatalmak. Ami azonban a legfőbb gond, az a divide et impera elvéből fakad. Észak-

Erdélyt nem ingyen kaptuk. Még nem tudjuk, hogy milyen árat követelnek tőlünk, mit kell érte fizetnünk. A

miniszterelnök úr a nőküldöttség előtt, az asszonyoknak arra a kérdésére, hogy nagyon gondterheltnek látszik,

azt válaszolta: „Hölgyeim, a neheze még hátra van!” Ezt édesanyámtól hallottam, aki az evangélikus nőegylet

képviseletében vett részt a küldöttségben. Ebből a megjegyzésből arra következtetek, hogy a baloldal aggályát

nemcsak Váradon, hanem az egész országban – a miniszterelnök úr sem tartja indokolatlannak.

Még ma is élesen rajzolódik ki előttem a kép, amint ül, néz mereven rám és hallgat. Sokáig. Aztán igazított

valamit a mappán egy papírlapon és felállt. Utólag sokszor végiggondoltam ezt a jelenetet. Miért állt fel? No,

igen. Jelezte, hogy időm lejárt. De talán nemcsak ezért. Mert amit erre a sorsdöntő kérdésre felelt, az nem volt

képességeihez méltó, az majdhogynem gyermekesen naiv volt. A háborús helyzet magától értetődően veszéllyel

jár. A mi számunkra csak egy a fontos, hogy egységünk és véderőnk a háború utolsó pillanatáig intakt maradjon.

Ne következzék be az a totális széthullás, amit az elmúlt világháború után végigéltünk. Ez a kormányzó úr

akarata is, és ezzel szeretné eddigi történelmi küldetésére a koronát feltenni. Mindannyiunknak kötelessége ezen

munkálkodni.

Énekeljük el a Himnuszt! – gondoltam.

1944-ben, a börtönben. Kedves barátom, Talpassy Tibor, aki ugyanolyan hűséggel szolgálja Bajcsy-Zsilinszkyt

holtában, mint ahogy azt életében tette, egyik könyvében megírja, hogy „Bandi bácsi” Telekinél, a

miniszterelnöknél járva kijelentette, ha a németek megtámadnak minket, akkor ő fegyvert ragad és harcolni fog

ellenük. Erre Teleki azt felelte, hogy „akkor engem is ott fogsz magad mellett találni, Bandi”! Talpassy


pontosan idéz. Én is jelen voltam többedmagammal, amikor Zsilinszky a Telekivel folytatott beszélgetésről

beszámolt. Így mondta, és hozzátehetem, hogy örült. Ehhez ismerni kellett Zsilinszky koncepcióját. Szerinte

úgy mentheti meg magát az ország, ha eljön az ideje, hogy fegyveresen ellenáll a németeknek. Másféle belső

ellenállásnak sem a személyi, sem pedig a földrajzi feltételei nincsenek meg. Ezért ostromolta Horthyt és a

mindenkori miniszterelnököket a honvéd vezérkar „magyarítása” végett, vagyis a nácibarát főtisztek leváltása

érdekében.

Ebben a nem lebecsülendő témában tehát elvileg Telekivel egy nevezőn voltak. Ez azonban távolról sem

jelentett közös politikai platformot.

1944 júliusában, egy cellában ülve Zsilinszkyvel a Gestapo börtönében, napokat beszélgettünk át. Szó került

Teleki kijelentéséről is, mire én mosolyogva megjegyeztem, hogy persze, az, hogy ott találod majd őt magad

mellett, nem terjedt ki olyan más alkalomra is, mint például amikor Tarpán a csendőrök vasba vertek. Zsilinszky

nevetett és legyintett egyet. És most szóról szóra merem idézni, amit mondott: „Ugyan! Hát nem tartozott ő

sohasem közénk! Ismered biztosan, mert unalomig hallhattad tőlem azt a valódi történetet, amikor az új főispán

hintójáról megszólítva a tarpai parasztot, letegezte őt. A paraszt a főispán szeme közé nézett – és visszategezte.

Nahát, ennél a jelenetnél én képletesen a paraszt mellett álltam, Teleki viszont a főispán mögött.”

Azért tartottam szükségesnek idézni Bajcsy-Zsilinszkyt, mert ennél találóbban aligha lehet Teleki helyét

meghatározni az akkori politika térképén. Nem is kell ide marxista szemszög, elég ha egykorú népfrontos

felfogással nézzük: egy világ választott el Telekitől, aki a parlamentarizmust csak a dolgozó tömegek

kirekesztésével, egy felsőbb réteg számára képzelte el, aki össze tudta egyeztetni magas műveltségi szintjét az

ellenforradalmi, zagyva, fajvédő „szegedi gondolattal” és a szabadkőműves Sir Robert Baden-Powellnek, a

cserkészet megalapítójának barátságát az antiszemitizmussal.

Hogy németellenes volt? Igaz. Hogy tisztábban látott és következtetett sok vezető társánál? Igaz. Hogy egyenes

jellemű férfi volt? Igaz. De hogy Trianon csapdájába besétálva, s akkor még minden presszió nélkül, lázas

gyorsasággal sietett hazánk sorsát a Róma–Berlin–Tokio tengelyhez kötni, s hogy a Hitlernek nem tetsző új

kormány miatt fegyveres cinkossággal rátörni arra a Jugoszláviára, amellyel csak az imént kötöttünk „örök

barátsági szerződést” – ezt ő maga is végzetes ballépésnek tartotta, egy nemzet katasztrófája felé vezető

politikának. És ez alól nincs felmentés. A pisztolylövés rá a tanúbizonyság. Ami pontosan azért dördült el.

2. Képek



1. Zenei élet, kultúrpolitika, 1949. Jemnitz Sándor naplójából

SZEMTANÚ

BREUER János

Zenei élet, kultúrpolitika 1949

Jemnitz Sándor naplójából

Jemnitz Sándor zeneszerző és zenekritikus (1890–1963) zenekultúránk tragikus, ellentmondásoktól sem mentes,

reprezentáns személyisége. Zenei ízlése, neveltetése a német zenekultúrában gyökerezett, oly korban, amikor az

önálló magyar zeneművészet megteremtése éppen a német hegemónia elleni harcban bontakozott ki.

Érdeklődési köre vonzotta 1913–14-ben Berlinben Arnold Schoenberghez; büszkén vallotta magát a

tanítványának haláláig, függetlenül attól, hogy a „formalista” zeneszerző hívének lenni éppen jó ajánlólevélnek

számított-e. Berlinből hazatérve eleinte értetlenül szemlélte a magyar viszonyokat. A fából faragott királyfi,

Bartók táncjátéka bemutatójáról megsemmisítő kritikát írt 1917-ben, a Signale für die musikalische Welt c.

német szaklapba.

1924-től a Népszavában publikált ezernyi, maradandó értékű zenekritikája hatalmas fordulatot jelez. Ettől fogva

elkötelezett híve Bartóknak, apostola a munkás-zenekultúrának. Jól ismerte a német–osztrák munkásmozgalom

fejlett, a legújabb irányzatok iránt nyitott zenei aktivitását, vívmányait megkísérelte átplántálni Magyarországra.

Cikkeiben, előadásaiban fáradhatatlanul magyarázta a magyar munkásnak a zenetörténet értékeinek jelentését s

az új zene nehezen érthető jelenségeit. A Schoenberg-kör hevesen népdalellenes magatartása hosszú ideig

szembefordította Jemnitz Sándort Kodály törekvéseivel. Kodály szerepét a tömegek – a munkások – zenei

nevelésében a ’30-as évek végén ismerte fel. Majdnem következetes oppozícióban volt Dohnányi Ernővel, aki a

’30-as évektől a hivatalos magyar zenei élet irányító posztjait tisztességgel töltötte be. 1945-ben Jemnitz

szerepet játszott abban, hogy Dohnányi Ernőt – igaztalanul – háborús bűnössé nyilvánítsák.

A felszabadulás utáni néhány esztendő pályafutása csúcsán láttatja Jemnitzet. Az SZDP két napilapjának

(Népszava, Világosság) zenekritikusa, elnöke a Munkás-kultúrszövetségnek, az általa már a ’30-as években

szorgalmazott Munkáskarnagy-képzőnek, 1948-ban zsűrielnöke a nálunk első ízben megrendezett nemzetközi

munkáskórus-versenynek. Zeneművei, amelyek korábban elsősorban külföldi kortárs-zene ünnepeken

hangzottak el, több teret kaptak itthon, jóllehet német stílusukkal idegenek maradtak továbbra is. Magyar

zeneszerző számára megnyíló legnagyobb publicitást is kapott, az Operaház 1947-ben Divertimento címmel egy

zenekari művére készített balettet mutatott be – cselekmény nélküli „absztrakt” balettet, absztrakt színpadképpel

–, a közönség heves ellenérzései közepette.

A fordulat éve után, amikor a munkásosztály hagyományos kulturális formáit is felszámolták, lemondva annak

megannyi értékes hagyományáról, amikor a zenében a „formalizmus” vádja mint bunkó fenyegette Jemnitz

Sándort is, s amikor a naprakész zenekritika fölösleges polgári luxusnak tűnt fel, Jemnitz működési tere

lecsökkent, majd gyakorlatilag megszűnt. Pedig még 1949-ben is roppant elismerő kritikát írt a Népszavába az

alább következő naplórészletekben csupán névbetűkkel jelzett és bírált zeneszerzőink némelyikének új

alkotásáról, 1950-ben az új Zenei Szemlében lelkes elemzést a zenei ízlésétől oly távoli Borisz Aszafjev: Párizs

lángjai című balettjéről.

Életművére visszatekintve, zeneszerzői termése, amelyből mindmáig szinte semmi sem hallható, valószínűleg

nem sorolható századunk jelentékeny és életképes oeuvre-jei közé. Maradandó érték azonban zenekritikai

termése, a benne foglalt, máig tanulságos zenepolitikai állásfoglalások többsége.

DOKUMENTUM

1949. szeptember 2.: Tulajdonképpen kinek és minek firkálom ezeket a redukált naplójegyzeteket. Már gyakran

kellett írás közben erre gondolnom. Régebben a fiatalok halhatatlansági ábrándja játszott itt közre, ha soha nem

is prepotensen, de titkosan mégis csak létező rugóként. Ma már megtanultam szembenézni azzal a ténnyel, hogy

meghalok, végérvényesen halok meg … Nincsen senkim, aki zenei hagyatékom szőnyegen tartásáról

gondoskodjék … a fiatal nemzedék elavultnak tekinti a régi avantgardistákat.


1949. szeptember 7.: A szerkesztőségben rengeteg a bosszúságom. Kezdő lettem ott újra, akinek kéziratait

hárman is elbírálják, mindegyik töröl belőle valamit és hozzáfirkál, hogy fontoskodva dokumentálja létét. Végül

aztán meg sem jelenik a megcsonkított cikkecske, mert helyszűke miatt kihagyják. Napokig nincs rovatom.

1949. szeptember 18.: A Népszava egyre ritkábban közli le cikkeimet: „a kritika felesleges”, mondja Komor

Imre, őrült szerkesztőm. Stílusom „elavult”, mert melegen írok arról, ami nekem tetszik. S ma csak hidegen,

rideg megállapításokat illik közölni.

1949. október 15.: „Carmen” főpróba 1/2 11-től 3-ig. Érdekes, különleges. Aztán szerkesztőség. 5-kor Spencer,

e néger basszista fogadása.

1949. október 16.: Délelőtt Szabolcsi Bencénél, kellemesen elbeszélgettünk a világ folyásáról. Egyszerre csak

ott volt Tóth Aladár is: kiültünk a napsütésbe 3-ig, aztán Annie hívott meg libapecsenyére … 8-ra már Kenneth

Spencer dalestjén voltam. Bőséges, sötét mélység, de emberileg semmi különös. Naiv gyermek a művészetben

is.

1949. október 20.: Reggelre, szinte váratlanul, megjelent kifogástalanul a „Carmen”-kritikám! Aladár este azt

mondta rá, hogy a legnagyobb európai nívó és csak egyet sajnál, hogy nem ő írta. Komor Imre viszont a

szerkesztőségben durván rámtámadt, mert a „Szabad Nép” előtt jöttünk ki vele és mert citerázott, hogy ott isten

ments valami ellenvélemény jelenhetik meg, amely a Népszavát dezavuálja! Miután ez nem lehetne fordítva is!

Sötétség …

1949. október 21.: Koncentráltan kellemetlen nap. Délelőtt a Kultúrkapcsolatok Intézete fogadásán Cs. M.

szemrehányásokkal halmozott el a „Carmen”-kritikám miatt. Nem nehezményeztem az I. felvonás 2 papját a

tömegben (Spanyolországban 1820-ban!), a III. felvonás keresztjét (Michaela imádkozik!) és a IV. felvonás

pirossárga (Franco!) lobogóját … Az ember esze megáll. Be a szerkesztőségbe. Komor, mint a tigris,

felmondásomat helyezte kilátásba. Ungár Imrééknél ebédre. Komiszul játszottam el neki a „Recueil” darabjait,

valóban alig lehetett impressziója, de hát semmit sem zongoráztam mostanában.

1949. október 26.: Helyzetem szellemi téren azért oly rettenetes, mert politikai és gazdasági téren teljesen

egyetértek a pártprogrammal és a Szovjetunió vonalával, kulturális tekintetben pedig nem. Erre a pártfegyelem

mindjárt jön a nagybunkóval és fejbe kólint, mondván, hogy a legkisebb elhajlás menthetetlenül trockizmusba

sodor. Ugyanakkor pedig sürgetik a felszólalásokat és vitákat! De hogyan szólaljon fel az ember bátran és

nyíltan, amikor tudja, hogy itt csak a nyulakat akarják kiugrasztani a bokorból és a kimerészkedőket rögvest

lepuskázzák! … éppen a „Carmen”-bonyodalom napjaiban tapasztalhattam megint, hogy ha rám kerülne a sor,

rajtam nem segítene senki. Furcsa szerepem van: ha kell, előráncigálnak és „autoritás” vagyok. De rögtön újra

megaláznak, hogy eszembe ne jusson „nagy fiú”-vá válni.

1949. október 31.: Este a Zeneművész Szövetség pártaktívája ülésezett. Szabó Ferenc előadta, hogy a jó iskolai

bizonyítványra pályázó zeneszerzőknek tartózkodniuk kell a taktusváltoztatásoktól és a sok modulálástól.

Szöveget tilos a kész zenére utólag iktatni. Tehát sutba dobhatjuk az „Aidá”-t, amelynek II. felvonása

tudvalevőleg így készült! Vonósnégyesek nem korszerűek. A tájfestő művekbe bele kell vinni a világnézeti

szempontokat. Megkérdeztem, hogy ezek szerint Debussy „La mer”-je jó-e vagy rossz? Zavart nevetés. Nem

mertek válaszolni.

1949. november 1.: Elkedvetlenedésem már alig ismer határt. Zeneéletünket egy kis klikk sajátította ki…

1949. november 2.: Délután 6 órakor Baráth Éva játszotta II. szonatinámat a Rádióban. Meg sem hallgattam,

oly kevéssé érdekelt. Engem havi 15 percekkel intéznek el, ők hetente kétszer nagy műveiket adhatják elő.

Náluk fel sem merül a „formalizmus” vádja, holott a faktúra külső kritériumai ugyanúgy megvannak az ő

műveikben is. De a „formalista” én vagyok. Engem kipellengéreztek, hogy legyen egy pofozógép és ők

felszabaduljanak.

1949. november 3.: Vermes Mária Hacsaturján koncertjére kellett volna mennem, de délután meglátogattam a

még mindig beteg Jankovich Ferencet és náluk maradtam éjjel 11-ig. Jól éreztem magam náluk …

elbeszélgettünk a világ sorsáról és őszintékké váltunk. Különös, de ha két kultúrember még oly jó szocialista is

egyébként, farkasszemet néz a mai kultúrpolitikával! Pártunk végzetes hibája, hogy a szellemi élet legjobbjait

eltaszítja magától és elvadítja őket. Bízva korlátlan hatalmában, ezt megteheti a Párt, de ennek előbb-utóbb

meglesz a böjtje! Pedig itt éppen azt a haladó szellemiségű jó réteget veszti el, amely boldogan csatlakozott

volna és komoly értékekkel gazdagította volna. Igaz, mindig azt olvashatjuk, hogy a Párt ezekről az elemekről

könnyűszerrel lemond. De vajon tényleg a Párt-e az, aki lemond róluk? Vagy csupán a Párt örve alatt az a


néhány klikk, amely egérként cincog, ha a macskák távoztak!? A H. L-ok és az A-ok most Fischer Anniet

szeretnék a disszidálás kényszere elé állítani, fokozatos kiutálással. Kodály most utazik el arról a holtvágányról,

amelyre kitaszították, Veress disszidált már, én gúzsba vagyok kötve. De cincog Sz. F., K., M. A. és Sz. E.

quartettje. Fricsay, Ferencsik künn, Somogyi Laci fejbevágva. K.-i így lett sztár, K.-ből így lett karmester. A

klikknél tehetség, művészi szellem nem számít, mert joggal bíznak abban, hogy embereiket kell hivatalos

„nyomás”-sal tartani és begyökereztetni, tudják. Ma bárkiből bármit tudnak csinálni. Egyszerűen kinevezik a

„jó” pianistát.

1949. november 9.: Fischer Annie tegnapi szép koncertjéről írtam „békebeli stílusú” kritikát, reménytelenül,

mert Komor Imre nem fogja leközölni: nincs a cikkben elég „vonal”. Én viszont Schubertbe és Schumannba

nem tudok vonalat becsempészni, de mint romantikus individualistákat sem tudom őket agyonbunkózni.

1949. november 17.: Klemperer visszajött néhány hónap után. Amikor ott ült megint a rendes helyén Tóth

Aladár páholyának kis előszalonjában, úgy megörültem neki, hogy megcsókoltam. Schönbergtől hozott

szívélyes üdvözletet Los Angelesből. Ennek külön örültem … Klemperer szerint lesz háború. Az amerikaiak

elkerülhetetlennek tartják, de ugyanakkor rettegnek is tőle különösen a szibériai atomrobbantások óta. Addig

szovjet blöffben bíztak.

1949. november 19.: „Fidélió”-kritikámat Komor megint nem adta le: „Klemperer öreg, rossz karmester”. Tóth

nem látja, hogy a kampányt M. A. vezeti, aki Klempererben Tóth igazgatóságát támadja és ássa alá. A dicsérő

„Carmen”-kritikám is azért volt kellemetlen, mert igazolta és megerősítette Tóthot… Este Lantos Béláéknál.

Egész érdekes volt. Weiner Leó, Rados Dezső, Major Ervin, Baranyai Szegedről. Micsoda őrültség volt a

Szegedi Operaház szélnek eresztése! Arról szavalnak, hogy „minden városnak saját operát”, és feloszlatják az

egyetlen meglevőt! Ami pedig jó volt, ez most derül ki teljes valójában, amikor a „gördülő operával”

pótolgatják.

1949. november 26.: Délután a „Fészek” „Művészi Szövetségek Házá”-vá felavatója. Rengeteg ember, de

fagyos hangulat. Az elnökség folyvást nógatta a hozzászólást, de senki sem jelentkezett … Mindent

egyhangúlag elfogadtak és végszókra illedelmesen tapsolgattak.

1949. december 3.: Reggel megjelent a „Mozart”-kritikám. Örültem, mert annak jeléül vettem, hogy Komor

végre kijózanodott. De szörnyen tévedtem. A szerkesztőségben minden eddiginél dühösebb vihar fogadott. Úgy

állították be a dolgot, mintha én titokban csempésztem volna cikkemet a lapba. Mintha ez a háromszoros szűrő

mellett lehetséges volna! Komor végül felszólított, hogy adjam be január 1-jére nyugdíjazás iránti kérvényemet.

Aztán magával vitt az Oszipovék sajtófogadására és … a vállamat veregette mintha a legjobb barátok lennénk.

1949. december 4.: Délelőtt D. A. látogatott meg, kéréssel persze. Állást keres … Mi lesz ezzel a rengeteg

állásvesztett középosztályossal. Itt rohadnak és mérgezik környezetüket. Kétségbeesett reakciósok, akiknek

„Amerika hangja” egyetlen vigaszuk … Este jó „Nürnbergi” előadásnál.

1949. december 10.: Ülés a Zeneművészek Szövetségében, vagyis a régi Fészekben … Tegnapi reakciósok ma

hangos frázisokat ropogtatnak. A nagy társasjáték tárgya, hogy senki sem emlékezik semmire, csak úgy tesz,

mintha olybá venne mindenkit, aminek feltünteti magát.

1949. december 14.: Hazajövet éjjel 1/2 3-kor idézés fogadott: ma reggel 1/2 9-re a rendőrség bűnügyi

osztályára. Bár lelkiismeretem tiszta, ilyesmi mégis felizgatás, hiszen rágalmazás is lehetséges. Miután

legkésőbb 7-re fel kellett kelnem, el sem tudtam aludni és álmatlan éjszaka után mentem oda. Kiderült, hogy

csupán információt kértek a Bartók Béla Egyesületre vonatkozóan, amely 1945-ben működött néhány hónapig.

De így is borzalmas órát töltöttem ott. Vasrácsok mellett mentem el, amelyek mögött fogdák jéghideg, sötét

folyosói derengtek. Onnét óriási ugrással át az Operaház vidám, tarka „Eladott menyasszony” főpróbájára.

1949. december 18.: Vasas koncerten a Városi Színházban. Ez zülleszti zeneéletünket, hogy szájkosár van a

zenekritikán és egyben mokány őszinteséget követelnek tőle. Gúzsba kötik és összeszidják, mert nem

hadakozik. Toporzékoljon kíméletlenül, de tyúkszemre ne lépjen. Írjak komoly kritikát a Vasas Énekkarról, de

ne írhassam meg, hogy A. … egy melák liszteszsák, aki unalmas pléhpofájúságával semmivé teszi Cs.

szervezési eredményeit. 400 tagú kórus és nem ér semmit!

1949. december 22.: Vacsorára voltam híva P. J.-ékhez, de lemondtam, mert a biztosan kitűnő lakoma nem érte

meg nekem azt, hogy reakciós beszédeket hallgassak egy egész estén át. A buta emberek reakciósnak tartanak

engem azért, mert a kultúrvonalon sokat nem helyeselek. De azért, mert egy családban az egyik tag kifogásolja a

másik viselkedését, azért az mégiscsak egy család marad. S ha választanom kellene, a választásom sohasem


lenne kétséges. Szocialista vagyok és tudom, hogy a reakciósok egy visszavonhatatlanul levitézlett kort, egy

vesztett ügyet védelmeznek. Ők vakok.

1949. december 27.: Két zavartalanul kellemes jó ünnepnap van mögöttem. De mit hoz majd az évnek az utolsó

hete? És az újév? … Révai Karácsonyi „béke” cikke voltaképpen háborús vészharangkongatás. Új kémpör,

külföldi heves komplikációkkal. Mi avatatlanok nem is sejtjük a tornyosuló felhőket …

2. Képek




1. Hagyományos bortermelés

WELLMANN Imre

Hagyományos bortermelés

Arra, hogy milyen sajátos jelentősége volt a bornak a magyar nép körében, egy rövid utalás is rávilágíthat. Mire

fordította mindenekelőtt a külön szolgálataiért kapott pénzt, aki a társadalom alsóbb rétegeihez tartozott? A

hagyományos nyelvi kifejezésből következtetve a francia, a spanyol, a portugál, a német, a svéd, a finn, az

izlandi, a horvát nép fia általában italra, a lengyel sörre, az orosz teára – borról csak a magyar borravaló szó

tanúskodik. Megfelelt ez annak, hogy a régiek is jól tudták: Magyarország földje és – a Kárpátok zónáját nem

számítva éghajlata is kiválóan alkalmas szőlőtermesztésre, a – különben sem gyakori – jó ivóvizet háttérbe

szorító borital megtermelésére. Nemcsak a borairól híres Északi-Középhegység napsugaras lejtőin: szerte az

országban szinte mindenütt láthatott az utazó szőlővel beültetett határrészeket. A töröktől visszafoglalt

országrészt újjátelepítő nép az Alföldön is új lendületet adott a szőlőművelésnek. Amikor a parasztságnak a

felszabadult területre áramlása valóságos vándormozgalommá szélesedett, éppen a parlagszőlők ismét

művelésbe vétele s új szőlők telepítése volt legfőbb záloga annak, hogy az ide-oda költözők végre szilárdan

helyhez kötődtek.

A szőlőhöz fűződő kedvező birtokjog és csekélyebb földesúri teher kétségtelenül fontos szerephez jutott abban,

hogy a jobbágy ott is iparkodott szőlőre szert tenni, hol csak gyöngébb és kevéssé eltartható bort tudott

készíteni. De vajon mekkora része volt a szőlő széles körű elterjedésében a szellemtörténeti irány által

hangoztatott azon személyes viszonynak, érzelmi relációnak, mely a szőlőművelő és a maga termelte bor között

fennállt s őt arra bírta, hogy ezt értékesítés helyett megtartsa magának? Ebben a vonatkozásban – olvashatjuk

Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata című művében – nyíltabban, szabad szemmel inkább láthatóan

jelentkezhettek „a termelőnek lelki tulajdonai, tehát éppen a faji sajátságok”. Bizonyságul „egy régi magyar

gazdaságpolitikusra”, Szemere Bertalanra történik hivatkozás, ki a „distractió”-ban jelölte meg a szőlő

elterjedtségének egyik okát. A szónak valóban van időtöltésre, szórakozásra utaló mellékes értelme, ám az

általános gyakorlatban „distractio” éppen eladást jelentett. Maga a kifejezés tehát korántsem ad kellő alapot lelki

alkattal, faji sajátságokkal való magyarázgatásra, még kevésbé arra, hogy a bortermelés kedvelt voltából

továbbmenőleg a magyar ember gazdasági indifferentizmusára, piaci lehetőség iránt érzéketlen beállítottságára

következtessünk. Ellenkezőleg, amellett, hogy a paraszt egyébbel úrnak, egyháznak nem tartozott, főképp az

ösztökélte a szőlővel járó sok, igényes munka vállalására, hogy az élőállat mellett a bor volt az az agrártermék,

melyért leginkább tudott pénzt kapni.

Városaink is korán fölismerték a borban rejlő jó jövedelemforrást, s igyekeztek nemcsak szomszédos, de

távolabbi szőlőhegyeken is birtokokat szerezni maguknak. Saját termésű borának kimérése – a polgárjoggal nem

bíró lakosokkal szemben – a városi polgár féltve őrzött előjogai közé tartozott. Társaival együtt nemegyszer

hangoztatta, hogy megélhetésük nagy részben a szőlőtermesztésen nyugszik, ez mintegy lelke

gazdálkodásuknak s jólétüknek. Különösen azokban a városokban mondhatták el ezt, melyek a magyar bor

külföldön elismert jó hírére alapozva jelentős mértékben a borkivitelre adták magukat. Mikor aztán az 1514. évi

parasztháborút követően elterebélyesedett a földesúri hatalom, s a nemesség érdeklődése fokozottan a birtokból

nyerhető pénzjövedelmek felé fordult, a hagyományos paraszti bormérés terhére a földesurak fontos

jövedelemforrást építettek ki maguknak a falusi kocsmáltatásban. Ettől fogva a jobbágy kénytelen volt saját,

dézsmában beszolgáltatott borát pénzért fogyasztani. Mindez azonban nem tántoríthatta el őt attól, hogy szőlejét

tovább is gondosan művelje. Az államtól és földesurától követelt nyomasztó pénzbeli terheit sokszor nem tudta

megfizetni másképp, csak ha bortermésének a dézsmálás után megmaradt hányadát részben kimérte a falubeliek

sorában.

Gondja volt rá a szőlősgazdák közösségének is, hogy a szőlőmunkák idejében és rendben menjenek végbe, s

eredményüket ne érje károsodás. A hegymester nemcsak a szőlőhegy rendjéért felelt: a munkák idején a

szőlőket rendszeresen megjárta, a művelést ellenőrizte (volt, ahol trágyázást és háromszori kapálást szigorúan

előírtak); akit mulasztásban vagy hanyagságban talált, megintette, másodszor keményen megdorgálta, ha ez sem

használt, harmadszorra büntetéssel sújthatta. Három-négy éven át metszetlen, kapálatlan maradt szőlőt rokon,

szomszéd, sőt más is birtokba vehetett. Új birtokos elveszthette szőlejét, ha ez neki csak arra volt jó, hogy

gyümölcsét egy esztendeig élvezze, vagy ha szántóföldnek, esetleg kaszálónak fordította, vagy pedig beérte

azzal, hogy a szőlőhegy lábjában kaszáljon. (A szőlőhegy aljához ugyanis gyakran rét csatlakozott, hogy szüret

idején a gazdák fogatos jószága takarmányhoz jusson.) A kivénült, kipusztult tőkét általában homlítással,

szomszédos tőnek, rendszerint ősz idején, a megürült helyig a talajba bújtatott vesszejével pótolták. Öregedő

tőkét friss vessző beoltásával próbáltak további termőképességhez segíteni. Ha egész szőlődarab vált parlaggá,


vagy pedig még volt hely terjeszkedésre a szőlőhegyen, engedélyt lehetett kapni felújításra, illetőleg új szőlő

„építésére”. Mindkét esetben metszés után elvermelt szőlővesszőkét ültettek ki búzavirágzás idején – miután

gyökeret eresztettek – jól előkészített, trágyázott földbe. Előzőleg fölbecsülték, mennyi ideig kell dolgozni az

újjáépítésen, mikor válik az új szőlő termővé s jár majd dézsma tőle ismét. Parlagszőlő esetében ez az idő hét év

körül mozgott, újnak építésekor, ha ez az irtás nehéz munkájával kezdődött, tizenkét esztendőbe is beletelhetett.

Túl a telepítésen, a szőlőhegy rendes munkái csupán az északi részeken kezdődtek nyitással, hol nem

sajnálhatták a költséget arra, hogy a töveket a zord időszakra földdel, vesszőkkel takarják. Másutt az éghajlatot

eléggé kedvezőnek tartották ahhoz, hogy – kivált ha hótakaróban nem volt hiány – télen födetlen tőkékben se

essék kár; alkalmas talajnál ugyanis, amilyennek elsősorban a homokos és kavicsos humuszt, meg a fekete

nyirokföldet tekintették, még nagyobb gondot fordítottak arra, hogy a szőlő délre, másodsorban keletre, esetleg

nyugatra néző oldalakon, hajlatokon verjen gyökeret. Hóolvadás után, Gergely napig (március 12-ig) került

sorra a metszés: a termőnek hagyott vesszőt éles metszőkéssel többnyire 3 szemre kurtították, a többit

eltávolították, jó vesszőket vermelve el szükségesnek mutatkozó telepítésre; egyben a fattyúgyökerek is levágás

sorsára jutottak s a tövet megtisztították az elhalt részektől, elszáradt kéregtől. Márciusban; mikor a szőlő

rügyezésnek indult, végezték az első kapálást: széles kapával mintegy 30 cm mélységig megforgatták, utána

elegyengették a földet, közben megszabadítva gyomoktól s felszíni gyökerektől a tőkét, vigyázva, hogy meg ne

sértsék. Még a hajtások kisarjadása előtt beverték az ősszel rendszerint kiszedett tölgyfa- vagy fenyőkarókat.

Mikor aztán arasznyira kifejlődött a hajtás és eljött a virágzás ideje, kapával másodszor is megforgatták a talajt.

Ekkortájt már sok esetben jelentkezett a szőlőilonca, az a kártevő, mely a fő gondot okozta abban az időben,

mikor még híre sem volt filoxérának, s peronoszpóráról sem; lisztharmatról is alig bírtak tudomással;

gondosabbak füstöléssel s az összesodort levelek összeszedésével és elégetésével próbáltak védekezni a hernyók

pusztítása ellen, Már a sáskák ellen – melyek időnként felhőszerű rajokban lepték el a szőlőhegyet; mindent

letarolva – nem volt orvosszer. Ezt a csapást, akárcsak a jégverést, tavaszi fagyot és deret is, Isten sújtó kezének

tulajdonították. Amíg a szőlőilonca kártétele folyt, nem tartották célszerűnek a levelezéshez (válogatáshoz)

fogni, hogy a hernyó a meghagyott részekre ne összpontosítsa kártételét. Ez a munka ugyanis a mintegy

félméteresre nőtt fölösleges hajtások letöréséből s a termőnek nem hagyott vesszők ugyancsak kézzel való

megkurtításából állt; hogy egyik se szívjon el fölöslegesen tápláló nedvet a fürtök elől. A levelezést a

vesszőknek a karókhoz kötözése követte, nedves réten szedett kötözőfűvel vagy hársfa áztatott kérgéről hántott

hárssal. A homlított vesszőn is, melyet már metszéskor elvágtak az anyatőkétől, a jó gyümölcsöt ígérő hajtást

hagyták meg.

Mikor a fürtök érni kezdtek – rendszerint Péter és Lőrinc napja (augusztus 1-je és 10-e) között – eljött a

harmadik kapálás ideje, hogy a nedvszívó gyomoktól megszabadulva nagyobb hatásfokkal folytatódjék a

gyümölcs gyarapodása. A sok baj között azonban, mely a szőlőt fenyegette, újabb lépett föl ekkor a csapatokban

jelentkező seregélyek pusztítása. Madárijesztő, kereplő, lármázás, apró riasztó ágyú mind nem használt a ravasz

madárhad ellen; Sopron vidéki szőlősgazdák legalább ritkítani próbálták soraikat: a Fertő tó nádasainak azt a

részét, hol a raj éjszakára szállást vett magának, fáklyafény mellett nagy hálóval körülkerítve s azt így csapdába

ejtve. Szükség szerint még újabb kapálásra, vagy legalább gyomlálásra is kerítettek sort, ugyanis a karók fölé

nyúló hajtások csonkázására és levelezésre, hogy a fürtök elől semmi se fogja el az érlelő napsugarakat. Aztán

rendszerint Lukács napja (október 18-a) táján – de Simon és Júda apostolok napja (október 28-a) utáni időre

ritkán halasztva – végre eljött a várva várt szüret vidámsággal teljes ideje; utána már csak a karók kivétele és a

trágyázás maradt vissza a szőlőmunkák közül.

A szüretet, melynek ideje a törvénytevésben megyeszerte szünetet jelentett, egy-egy szőlőhegyen belül sem

lehetett ugyanazon a napon kezdeni, mert különféle szőlőfajták kaptak helyet egymás mellett. Legkorábban, már

augusztusban érett a gohér, ezért csemegeszőlőnek is fogyasztották, mint más fajták, így a tömjénszőlő meg a

kecskecsöcsű előre leszedett fürtjeit is. Különben a szőlőművelés teljes mértékben a bortermelést szolgálta,

evégből népesítette be a szőlőhegyeket a fajták egész sora, mint bakator, romonya, rózsaszemű, gersely,

fürjszőlő (cirfandli), gyöngyfejér, porcsin, bolgárszőlő, vadfekete. Ám legnagyobb becsülete a furmintnak, a

hárslevelűnek és a muskotálynak volt. Ezek révén szerzett magának a Hegyalja szerte a világon hírnevet a 16.

század közepétől fogva, miután azt a szerémségi bor a török időben elvesztette; ezekből készült a páratlan aszú.

A leghíresebb vörösbor az Arad megyei Ménesen termett, külföldön is sokra tartott borvidékek voltak továbbá a

soproni–ruszti–kőszegi, a pozsonyi–bazini–modori–szentgyörgyi, a Balaton menti, a budai, az egri, a gyöngyösi,

a miskolci. De a hegyaljai borokat – köztük is a tarcali állt legnagyobb becsben, hol a kincstár tulajdonában levő

nagyhírű Szarvas szőlő is feküdt – nem csak erejük, tüzük, zamatuk s az ott készített aszú (amivel ugyan másutt

is megpróbálkoztak) emelte a többi fölé. Külföldi tudós körökben is elterjedt a nézet, hogy a tokaji szőlővesszőn

arany is terem; aranyló szőlőkacsról metszet készült, aranymorzsáktól csillogó szőlőszemek a bécsi udvari

gyűjteménybe is bekerültek, állítólag Rákóczi is küldött ilyeneket Péter cárnak. Magyar tudósok is akadtak

azonban, kik az ilyen arany valódiságát kétségbe vonták. Egyikük nem habozott ilyen leletet kísérletnek


alávetni: miután súlyra, higannyal, tűz fölött próbát tett vele, ezt a tanulságot vonta le: nem mind arany, ami

fénylik.

A nagy buzgalom és hozzáértés, mely a magyar szőlőművelők munkáját jellemezte, legnagyobbrészt – főképp

az aszúkészítést kivéve – nem talált méltó folytatásra a borkezelésben. A leszedett, puttonyokból kádakba töltött

gerezdekből részben kitaposott, részben kisajtolt mustot hol forró vízzel kimosott, hol kénnel kifüstölt hordókba

helyezték, melynek dongáit kisebb gazdák körében csak mogyoróvesszőből való abroncsok tartották össze. A

legkiválóbb borokat kivéve, hosszú időre szóló eltartásra alig fordítottak gondot. Amint a miskolci és a nyugati

borvidékek szőlősgazdái lengyel, illetőleg sziléziai vevőkre várva hangoztatták: nem a szőlővesszőn

növényszerűen sarjadó, hanem a rajta termett bor eladásából befolyó aranyak elé néztek várakozással. Napnál

világosabban tükröződött ebben, hogy iddogálás mellett való, sajátosan magyar mulatozás helyett a bor

eladásából remélt haszon volt különösen a paraszti szőlőművelésben tanúsított nagy igyekezetnek egyik fő

hajtóereje.

2. Képek




1. Oktatástörténet, mûvelõdéstörténet

KARDOS József

Oktatástörténet, művelődéstörténet

Iskoláink egyikében-másikában még előfordul, hogy a legfőbb munkaeszköz a kréta, a tábla, és az sem számít

nagy csodának, ha a drága oktatástechnikai felszerelések kihasználatlanul kallódnak, porosodnak. Ennek

ellenére – vagy talán éppen ezért – nem felesleges, hogy Tatán, a Vármúzeumban kiállítást nyitottak

Taneszközök régen és ma címmel. A taneszközök tulajdonképpen egyidősek a neveléssel, és különös

jelentőségre tettek szert az iskolarendszerű oktatás kialakulásakor. Erre az is utal, hogy ma már a taneszközök

gyűjtésének és kiállításának is van históriája. Tanszermúzeumokat külföldön a 19. század közepétől létesítettek

(Torontó 1853; London 1857; Lipcse 1865; Washington 1867), Magyarországon 1877-ben. Előzménye: az

1873. évi bécsi tanszer-világkiállításról visszahozott hazai tanszereket, amelyeket külföldi mintákkal

kiegészítettek, a Gazdasági Egyesület ún. Köztelkén (Üllői út 25.) kiállították, majd az együtt tartott és

kibővített anyagból 1877. május 27-én megnyitották az állandó jellegű tanszermúzeumot. 1903-ban

átköltöztették ezt a Szentkirályi utcai Ferenc József Tanítók Házába. A kiállítást maga a névadó is

megtekintette. Létesítésében a kor haladó szellemű kultuszminisztere, Trefort Ágoston játszott kezdeményező

szerepet. Az. akkori magyar taneszközök fejlettségét bizonyítja, hogy az 1908-ban Londonban tartott magyar

kulturális kiállításon kb. 3000 tárgyat mutattak be. A School Guardian 1908. június 20-án a következőt írta: „A

magyarok rendkívüli érzékkel bírnak a tanítás gazdagítására nézve, ahol csak lehet, szemléltetővé teszik azt

természetes eszközökkel... vagy hű modelleket készítenek...”

A tanszermúzeum 1922-ben szűnt meg, taneszköz-kiállítást utoljára 1927-ben a Nemzeti Múzeumban rendeztek.

És most Tatán nyílt meg – a taneszközök történetét, jelenét, hasznát, metodikáját és gyártását bemutató –

kiállítás. Anyagából a magyarországi művelődéstörténet sajátos íve tárul a szemlélő elé. A 18. századi

éggömbtől – ami a nagyszombati egyetem leltárában szerepelt – a legmodernebb filmvetítőig nyomon követhető

az adott kor szellemisége, egyben a gondolat közvetítésének módja is.

A tantermek falán, mint első szemléltetőeszközök, a térképek és a faliképek jelentek meg, segítve a történelem

és a földrajz tanítását. A földrajz oktatására az első hazai térképet Honterus János 1532-ben készítette

Brassóban. Figyelemreméltó az Oláh Miklós Hungaria című könyvében (1536) található Magyarország térkép,

amely már több mint 500 földrajzi nevet tartalmaz. A Ratio Educationis (1777) előírta a térképek iskolai

használatát. A 18–19. század folyamán fontos szerepet játszottak Budai Ézsaiás, majd a debreceni rézmetsző

deákok által készített atlaszok. A térképek alkalmazása a népiskolai törvény (1868) után vált általánossá. A 19.

század végén Posnet és fia Térképészeti Intézete, majd a századforduló után Kogutowicz Manó, később fia,

Károly térképei terjedtek el. Az ő nevük a ma élő közép- és idősebb nemzedékek számára már iskolai emlékeket

idéz.

A faliképek a 19. század végétől váltak népiskolai tantermek jellegzetes tartozékaivá. A nevelési szempontból

átgondolt, tömeges mennyiségű faliképek elterjedése Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter (1895–

1903) nevéhez fűződik Az 1900–1901. évi új népiskolai tantervhez készíttetett képeket. „A népiskolában

elsősorban olyan képekkel kell a falakat ékesítenünk, amelyek a magyar gyermek szívében király iránti hűséget,

a haza iránt pedig kiolthatatlan szeretetet keltenek.” – foglalta össze a miniszter a nevelési követelményt. 80

falikép készítését határozták el, ebből 20 történeti tárgyút. A történeti képekre – többek között – Marczali

Henrik tett javaslatot: Árpád pajzsra emelése, A haza földjének megszállása, Szent István, Templomalapítás stb.

1916-ban az összes magyar elemi népiskola megkapta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium által kiadott 20

képből álló történelmi szemléltető képsorozatot.

Templomalapítás stb. 1916-ban az összes magyar elemi népiskola megkapta a Vallás- és Közoktatásügyi

Minisztérium által kiadott 20 képből álló történelmi szemléltető képsorozatot.

A sárospataki Református Kollégium szertárának anyagából származik a mai diavetítők őse, a kézzel üvegre

festett képeket kivetítő laterna magica. Ezt 1709-ben II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek is bemutatták. Láthatunk

mozgóképeket szimuláló stroboszkópot (1836), Eötvös Loránd előadásain használt Dubosq gyártmányú

vetítőgépet, petróleumlámpával működő diavetítőt, és megtudjuk, hogy 1913-ban a művészettörténetbe való

bevezetéshez már 700 db diapozitív állt az iskolák rendelkezésére. A sorozatot az Uránia Tudományos

Egyesület készítette. Ez az intézmény 1899-ben kezdte meg működését a Kerepesi út 21. számú házban – a mai

Uránia Filmszínház épületében. Az egyesület ismeretterjesztő filmek, diaképek készítésén túl ezek

bemutatásával is foglalkozott. Álló- és mozgóképeiket naponta két előadás keretében tekinthették meg az


iskolák tanulói. Az oktatófilm – a hangos és a színes film megjelenésével – mint ismeretes, korunkban óriási

pályát futott be.

„Most pedig folyamatban van a rádió bevezetése is az alföldi népiskolákban – mondotta Klebelsberg Kunó 1928

nyarán a képviselőházban -. Mikor a rádió általánosabbá lett, nekem az volt az érzésem, hogy azt majdnem azért

találták fel, hogy az Alföld szétszórt népéhez beszélhessünk. Most bevezetjük a rádiót minden tanyai iskolába.”

A rádió, mint oktatási segédeszköz, valóban kitűnő lehetőséget nyitott meg. Felhasználása a kor hivatalos

ideológiájához és politikájához simult. Jellemző példaként említenék egy, a honvédelmi nevelés érdekében

készült rádióműsort, amely már a korszak végén, a világháborús hangulatban, 1941. november 14-én hangzott

el: 1. Himnusz, 2. Zsámboki Ferenc: Kiev alatt (vers), 3. Ejtőernyős induló, 4. Katonainduló, 5. Repülőtámadás

c. elbeszélés, 6. Katonanóták, 7. 1 Ünnepi beszéd, 8. Győztünk c. vers, 9. Szózat.

Végül: az iskolai oktatás legfőbb eszköze mindig is a tankönyv volt. Az első magyar ábécéskönyv 1553-ban

Kolozsvárott – feltehetően Heltai Gáspár nyomdájában – nyomattatott. A 16. századtól a jelenkorig, az új

reformtervek alapján bevezetett, és gyakran heves vitát kiváltó tankönyvekig igyekszik a kiállítás a

tankönyvirodalmat nyomon követni. A művelődés részei ezek is, hiszen az elmúlt és a mai kor nemzedékei e

könyveket olvasva, tanulva találkoztak és. találkoznak először az emberi szellem felhalmozott javaival.

*

A tervek szerint 1984. április végéig várja a látogatókat a tanszerkiállítás. Utána legszebb, legértékesebb anyaga

remélhetőleg Keszthelyre költözik, ahol több mint egy évszázaddal az első magyar tanszermúzeum megnyitása

után, újból állandó otthont és elhelyezést nyerhet. (A kiállítás szervezői: az Országos Oktatástechnikai Központ,

az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, valamint a TANÉRT. A forgatókönyvet Jáki László készítette, a

rendezés Horváth Ferenc grafikusművész munkája.)

2. Képek









Documents

História 1984-02 - tankonyvtar.hu