História 1999-056 - tankonyvtar.hu

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-056

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Természetismeret�társadalomismeret .................................................................................. 1 2. Képek .................................................................................................................................... 2

2. ........................................................................................................................................................ 7 1. Éghajlat Pannoniában ............................................................................................................ 7 2. Képek .................................................................................................................................... 8

3. ........................................................................................................................................................ 9 1. Mirõl tudósítanak a fák? ........................................................................................................ 9

4. ...................................................................................................................................................... 10 1. Római villagazdaságok a Balaton körül .............................................................................. 10 2. Képek .................................................................................................................................. 11

5. ...................................................................................................................................................... 15 1. Római kori erõdök .............................................................................................................. 15 2. Képek .................................................................................................................................. 16

6. ...................................................................................................................................................... 21 1. A keszthely-fenékpusztai régészeti lelõhely ....................................................................... 21 2. Képek .................................................................................................................................. 21

7. ...................................................................................................................................................... 23 1. Katonák Pannoniában .......................................................................................................... 23

8. ...................................................................................................................................................... 25 1. Karoling-kori grófság a Balaton mellett .............................................................................. 25 2. Képek .................................................................................................................................. 27

9. ...................................................................................................................................................... 31 1. Vérbulcsú földjén ................................................................................................................ 31 2. Képek .................................................................................................................................. 33

10. .................................................................................................................................................... 35 1. A magyar tenger két világbirodalom határvidékén ............................................................. 35 2. Képek .................................................................................................................................. 37

11. .................................................................................................................................................... 41 1. Balaton környéki várak ....................................................................................................... 41 2. Képek .................................................................................................................................. 41

12. .................................................................................................................................................... 45 1. Vitrolások és gõzösök ......................................................................................................... 45 2. Képek .................................................................................................................................. 48

13. .................................................................................................................................................... 50 1. Füred ................................................................................................................................... 50 2. Képek .................................................................................................................................. 53

14. .................................................................................................................................................... 54 1. Balatoni városok. Keszthely a 19. században ...................................................................... 54 2. Képek .................................................................................................................................. 54

15. .................................................................................................................................................... 56 1. Balatoni városok. Siófok a 19. században ........................................................................... 56 2. Képek .................................................................................................................................. 56

16. .................................................................................................................................................... 58 1. A Balaton-átúszások története ............................................................................................. 58 2. Képek .................................................................................................................................. 60

17. .................................................................................................................................................... 62 1. Anna-bál .............................................................................................................................. 62 2. Képek .................................................................................................................................. 64

18. .................................................................................................................................................... 65 1. Az író és a természet ........................................................................................................... 65 2. Képek .................................................................................................................................. 66

19. .................................................................................................................................................... 69 1. A "látott hal" ....................................................................................................................... 69 2. Képek .................................................................................................................................. 69

20. .................................................................................................................................................... 70

História 1999-056

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A balatoni halászat .............................................................................................................. 70 2. Képek .................................................................................................................................. 71

21. .................................................................................................................................................... 73 1. Balatoni halak ..................................................................................................................... 73 2. Képek .................................................................................................................................. 73

22. .................................................................................................................................................... 77 1. Halételek ............................................................................................................................. 77

23. .................................................................................................................................................... 79 1. A fürdõöltönytõl a tangáig .................................................................................................. 79 2. Képek .................................................................................................................................. 80

24. .................................................................................................................................................... 85 1. "Utazás a Balaton körül" ..................................................................................................... 85 2. Képek .................................................................................................................................. 88

25. .................................................................................................................................................... 94 1. Élet a Balatonnál a két világháború között .......................................................................... 94 2. Képek .................................................................................................................................. 97

26. .................................................................................................................................................. 100 1. Vízi sportok a Balatonnál .................................................................................................. 100 2. Képek ................................................................................................................................ 100

27. .................................................................................................................................................. 101 1. A Balaton-kutatás története ............................................................................................... 101 2. Képek ................................................................................................................................ 103

28. .................................................................................................................................................. 105 1. A tó természettörténete ..................................................................................................... 105

29. .................................................................................................................................................. 111 1. A vízminõség változásai ................................................................................................... 111 2. Képek ................................................................................................................................ 113

30. .................................................................................................................................................. 117 1. Balatoni közállapotok, 1956 .............................................................................................. 117 2. Képek ................................................................................................................................ 119

31. .................................................................................................................................................. 124 1. Badacsony és a Balaton-mellék borai ............................................................................... 124 2. Képek ................................................................................................................................ 126

32. .................................................................................................................................................. 128 1. A dél-balatoni borvidék és borai ....................................................................................... 128 2. Képek ................................................................................................................................ 128

33. .................................................................................................................................................. 130 1. Úttörõváros a Balatonnál ................................................................................................... 130 2. Képek ................................................................................................................................ 132

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Természetismeret�társadalomismeret

GLATZ Ferenc

Természetismeret – társadalomismeret

Balaton. Egy darab ránk bízott része a Földnek. Követjük – igyekszünk követni – űzött elmével a

mikroelektronika találmánysorozatát: a picinyke gépet, amely maroktelefon- és internethasználatra alkalmas

számítógép, a digitalizált képmegjelenítő és -továbbító kis mozgóképüzemet és így tovább. Igyekszünk követni

figyelő tekintettel és bámulattal mindazt a forradalmat, amely az emberek érintkezéskultúrájában végbemegy az

újabb ipari-technikai forradalom hatására: százszorozódik egyik évről a másikra az információmennyiség, amely

az embereket kép, hang, írott formájában eléri, őket állásfoglalásra kényszeríti. És szemhatáruk

glóbuszméretűvé tágul, még akkor is, ha el nem hagyják községük közigazgatási határait. Lassan tudatosul, amit

a filozófusok évezrede tanítanak: mindnyájan részei vagyunk egy „emberiség” nevezetű közösségnek. Akiknek

élettere, szállásterülete ez a Földgolyó. És tudatosul, amit a fizikusok évszázada, űrkutatók fél évszázada

ismételgetnek: a világűr parányi egysége, egy bolygója csak e szabálytalan gömb, amit Földnek nevezünk, s

amelyen egyedülállóan – véletlenül, nem véletlenül – az emberi élet feltételei kialakultak. És reméljük majd

hamarosan tudatosul – amit ökológusaink hajtogatnak, egyelőre kevés eredménnyel –: életterünket, természeti

környezetünket meg kell őrizni, egyensúlyban kell tartani fogyasztói igényeinkkel. Fel kell adni évezredes

alapelvünket a természet legyőzéséről. A természetet nem legyőzni kell, hanem azzal békésen együtt élni. A

Föld ránk bízatott.

Felelősséggel tartozunk érte. Kinek? Önmagunknak. Mindenki azért a darabért, ami neki – szállásterületként –

jutott. „Én” a kertemért – a lakásomért, lépcsőházamért –, lakókerületemért, községemért, a bejárható tájakért.

„Mindnyájan” a most már belátható nagy közösség, az emberiség szállásterületéért, a Földgolyóért.

Hát így kényszeríti ki az ipari-technikai forradalomról a vízparton, a horgászat közben hallgatott előadás

belőlünk a föld-, víz- és levegőszeretetet. Így döbbent rá a következő parancsra: a talpunk alatti föld, a mi – az

„én” és a „te” – szállásterületünk óvásának szükségére.

A Balaton a Földgolyó egyik természeti ritkasága: a talajviszonyok, a vízjárás, a laposföld és a hegyvidék

együttélése, az éghajlat, a napjárás egyedisége sajátos növényzetet és állatvilágot teremtett. És az egyedi

természeti viszonyok egy nagyon is egyedi emberi életkultúrát alakítottak ki. Életfenntartó tevékenységek

egymásra épülését: halászatot, földművelést, kereskedést, hajózást. Másutt is megtalálható – az amerikai

nagytavaknál, az északi ezer tó vidékén, a salzkammerguti tavak és a Bajkál tó településeinél egyaránt –, de

mindenütt másként. Mert a különböző természeti viszonyok más és más lehetőséget kínáltak az odatelepülő

emberi közösségnek, és az odatelepülő ember leleménye más és más eljárást alakított ki az együttélésre, a

kölcsönös hasznosításra. Ember és természet kölcsönviszonyára.

Írjuk nemzeti történelmi könyveinket. Tucatszámra, mind szebb kiadásban. Itthon is, másutt is a közösség

kíváncsi múltjára, mert kíváncsi lehetőségeire a jelenben és a jövőben. Uralkodók, kormányok, háborúk, hatalmi

viszonyok, szellemi csúcsteljesítmények mellett lassan helyet kap könyveinkben a hétköznapok történelme is.

Az emberek végre kikövetelik maguknak, hogy köznapiságukban is legyenek jelen a történelemben. A

történetírás lassan humanizálódik. Két évtizede a História programja ez.

Most új utak törésére teszünk kísérletet. Beemelni a természet történelmét az emberi történetbe. És az embert a

természettörténelem részeként mutatni be. Megmutatni a természet fejlődésének öntörvényszerűségét.

Megmutatni a földtörténelem, az elemek – a föld, a víz, a levegő – sok évmilliós fejlődésének

törvényszerűségeit. És megmutatni kölcsönviszonyát a rajta tenyésző növény- és állatvilággal és élő emberi

közösségekkel.

Az új utak törése tanulással kezdődik. Több mint egy évtizede,* hogy mosolyogtak rajtunk, amikor

„biotörténelem”-ről beszéltünk e folyóirat hasábjain. Ma már látjuk: a mosolyt részben az váltotta ki, hogy a

szovjet korszakban, a politikai világrendszerek útkeresésében elsősorban a politika volt a történetírói

gondolkodás mozgatója, a „másként gondolkodás” e formáját mosoly illette; azután a céhes keretekben mindig

is jelen volt a félelem az újtól, de kiváltotta az idegenkedést a kényelem is. A kényelem: ragaszkodás a

megszokott, a „minősítést” – az annyira óhajtott szakmai idézettséget, a mi impaktfaktorunkat – adó évszázados

témáinkhoz. És kényelmes ragaszkodás évszázados szakmai műveltségi anyagunkhoz. Ahhoz, hogy megértsük

ember és természet kölcsönviszonyát, évtizedekig kell tanulmányozni a föld, a víz, az erdő, a rétek természet- és

kultúrtörténelmét. Tanulni fizikát, kémiát, biológiát, azaz „természetrajzot”. Hogy képesek legyünk

könyveinkben egyszer majd az új szintézisre. Hogy lássuk: évezredekig nem kellett félni ember és természet


viszonyában az egyensúly megbomlásától, évezredekig éltünk a „technikai optimizmus” bűvöletében. S lássuk

hol kezdődött egy korszak, amikor az évezredes felfogáson változtatni kell. S hogy ne essünk ellenkező

végletbe, a technika- és tudományellenesség bűvöletébe. Hanem lássuk: a technika eszköz az ember és a

természet új egyensúlyának megteremtéséhez. S hogy írásaink, környezetünk is e célok érdekében teremtett

eszközök.

Követjük az előadást, itt a Balaton partján a chip-forradalomról. Maroktelefonjainkon – kettő is hever az

etetővödör és a horogláda mellett – amerikai barátainkkal nyári programjainkról fecsegünk. S kérdezzük, milyen

most Bostonnál a tenger, milyen a kagylófelhozatal, s igaz-e, hogy kissé délre óriási halfogások vannak. Hogy a

szemétszállítást végre megoldotta-e az „önkormányzat”, vagy még mindig maguk szállítják azt a telepre?

Lassan tudatosul: a Föld jelene s jövője attól függ, képesek vagyunk-e kölcsönösséget kialakítani emberi és

természeti világ között. S hogy „a ránk bízott Föld” a „ránk bízott darab”-ok – amilyen a Balaton is –

összessége.

* Lásd Glatz Ferenc: Ember, természet és az új történetszemlélet. História 1987/2. szám. (A szerk.)

2. Képek






1. Éghajlat Pannoniában

GRYNAEUS András

Éghajlat Pannoniában

Balaton a római korban

A téma egyes kutatói szerint a római kori Balaton vízszintje a későbbinél alacsonyabb, a mai szabályozott

szinttel azonos volt. Ezt a Galerius császár által építtetett zsilip hatásának tartják. Viszont a siófoki zsilip léte,

keltezése erősen vitatott! Más kutatók a zsilipet török korinak tartják, de ők is leszögezik, hogy a korai

császárkorban alacsony volt a tó vízszintje.

Azt is kimutatták, hogy a Balaton vízszintje többször jelentős változáson ment át, és a 8–9. században is

meglehetősen alacsony volt a vízszint, a római korhoz hasonlóan.

Kicsit merész és messze vezető ötletnek tűnik, de talán nem érdektelen felvetni, hogy a „zsilip” – már

amennyiben létezett – nem duzzasztási célt szolgált-e? Ha alacsony volt a Balaton vízszintje, akkor ennek

szabályozása, mivel villák sorakoztak a partján, fontos lehetett. A mezőgazdasági szakírók szerint (Cato,

Calumella stb.) a halastó a villagazdaság fontos része. Elképzelhető, hogy a Balatont a rómaiak „halastónak”

tekintették, vagy ennek használták. Erre vonatkozó adatot nem ismerünk, de elgondolkoztató, hogy a Sueso-

kincsen a „PELSO” (a Balaton római neve) felírás mellett halászatot ábrázolnak – bár kérdés, hogy egy ilyen

ábrázolás menynyire általánosítható.

A Balatonnál megfigyelt alacsony vízszint nem csak e tó sajátossága! A Fertő tó medrében római romok (sírok,

épületek) vannak. Ugyanakkor a Fertő tó mai vízszintje nem szabályozás eredménye, tehát ha el is fogadjuk

Bendefy Lászlónak a Balaton római kori „lecsapolását” megfogalmazó elméletét, adósak maradunk a Fertő tó

vízszintváltozásának megmagyarázásával. Másik fontos megfigyelés, hogy a római limeserődök zöme ma víz

alatt van, vagy már elmosta őket a Duna. Lehet, hogy a két jelenség együttes oka a folyók vízhozamának

változása, növekedése, ami az időjárás csapadékosabbá válására vezethető vissza.

Mediterrán éghajlat

Alapfeltevésünk, hogy a római kori Pannóniában mediterrán vagy szubmediterrán jellegű éghajlat uralkodott.

Így a csapadékszegényebb klíma megmagyarázza az említett vízszintproblémákat és a tölgyek

évgyűrűvastagságát, amely megegyezik a mai, Észak-Itáliában növő tölgyekre jellemző évgyűrűvastagsággal.

Azaz ma olyan jellegű éghajlat jellemző Észak-Olaszországra, közelebbről a Ticino folyó térségére, mint

amilyen egykor Pannóniában volt. Ezt – ha nem ilyen egyértelműen kimondva – már 1935-ben felvetette

Hollendonner Ferenc. „Érdekes a fa (Primus silvestris) növekedése, amennyiben az évgyűrű tömöttebb, késői

pásztája igen gyakran 1-2 sor csupán; tehát a tenyészév vége gyorsan következett be, és így a fa eredete olyan

termő-helyre mutat, ahol az átmeneti időszak rövid ideig tart, de tél van.”

Feltételezésünket számos egyéb adat is alátámasztani látszik.

Növénytermesztés

Régóta vita folyik a római kori szőlőtermesztésről és ennek hatásáról. Nem tudjuk, hogy a rómaiak mediterrán

fajtákat telepítettek-e, mert ha igen, akkor mindenképpen más volt az éghajlat, mint ma.

A római szőlőművelést két típusba sorolják a szakemberek: egyesek „kopasz-fejművelésűnek” tartják (télre

rövidre visszavágják és földdel befedik), míg a másik típus a „magas művelés”, amelynek szintén vannak

emlékei: Balácán freskó, Fenékpusztán bronz ládika-veret, Aquincumban bronzszobor, Csúcshegyen szintén

freskó (kérdéses viszont, hogy a képzőművészeti alkotások adatai mennyiben kötődnek a minta-könyvekhez,

illetve az ikonográfiai kötöttségek mekkora eltérést engedélyeznek az alkotónak). A „magas” (lugasos) művelés

általános volta viszont csak egy, a mainál enyhébb időjárás esetén képzelhető el.

Ismertek mediterrán jellegű növények leletei is Pannóniából: füge, kajszi, barack, szilva, körte, amelyek

biztosan helyben termettek. „Három füge (Ficus carica L.) áltermése zöld állapotban került a halottal együtt

máglyára. Meg-állapítható volt, hogy nem aszalt vagy edénybe préselt példányokról van szó, hanem

fügecserjéről letépett friss és közepesen érett gyümölcsökről. Mivel a füge termése ilyen állapotban erősen


romlékony, a lelet alapján jogosan tételezzük fel helyi termesztését. Ennek alapján nyugodtan készülhetett a már

említett aquincumi freskó fügeábrázolása helyi megfigyelés nyomán” – olvassuk Sági Károly és Füzes Miklós

írásában. Ilyen éghajlati viszonyok feltételezése esetén megmagyarázható a Mecsekben észlelt római kori

fenyőállomány léte is.

A most megfogalmazott hipotézis magyarázatot adhat a római villák építésében megfigyelhető

„konzervativizmusra” is, azaz érthetővé teszi, hogy Pannóniában éppen olyan rendszerű villákat építettek, mint

a ma a miénkétől eltérő klímájú Itáliában vagy Hispániában.

2. Képek


1. Mirõl tudósítanak a fák?

Miről tudósítanak a fák?

A régészeti kormeghatározás sajátos területe a dendrokronológia, amely a famaradványok korának pontos –

kedvező esetben évre pontos – meghatározását teszi lehetővé, az évgyűrűk vastagságának vizsgálata

segítségével. Az eljárás alapjait a 19. század végén egy amerikai csillagász (A. E. Douglas) ismerte fel. Először

az amerikai kontinensen alkalmazták mind szélesebb körben a vizsgálati módszert, majd a második világháború

után Európa sok államában is elkezdték a kutatásokat. Magyarországon csupán néhány éves múltra tekint vissza

a rendszeres dendrokronológiai kutatás, de máris figyelemre méltó eredmények születtek. Ezek némelyike

túlmutat a keltezés határán, és éghajlattörténeti kérdéseket vet fel, illetve válaszlehetőségek, feltételezések

megfogalmazásának kiindulópontja lehet.

A dendrokronológia a fák növekedésének azon sajátságára épül, mely szerint az egyes fák éves növekedését –

amelyet a minden egyes évben képzett évgyűrű vastagságán érzékelhetünk – az időjárás döntően befolyásolja.

Mivel ez utóbbi nagy területeken azonos jellegű, az egyes fapéldányok közel azonos módon reagálnak rá, azaz

évgyűrűvastagságaik egymásutánisága, időrendje hasonló, illetve történetileg egyedi jelenség. Így ha az egyes

évgyűrűk keletkezési évét meg tudjuk határozni, akkor a fa kivágási időpontja is ismertté válik számunkra, hisz

azonos a kéreg alatti legkülső évgyűrű keletkezési évével.

A pannóniai római kori tölgyfamaradványokat vizsgálva figyeltünk fel arra, hogy e famaradványok

évgyűrűszerkezete nagyon sűrű. Az ilyen sűrű évgyűrűszerkezet azt jelzi, hogy a tölgyfák számára kedvezőtlen

az időjárás vagy a klíma. Ez abban az esetben lehetséges, ha vagy egy hideg, vagy egy meleg, de mindenképpen

száraz, csapadékszegény periódussal kell számolnunk. Kérdés, hogy e két lehetőség közül melyiket tartjuk

valószínűbbnek.


1. Római villagazdaságok a Balaton körül

BÍRÓ Mária

Római villagazdaságok a Balaton körül

Egy birodalom mezőgazdasága

A római árutermelő birtok neve volt a villa, a római villafogalom tehát nem azonos a mai értelemben vett

villával, nyaralóval. A vidéki ház földbirtok és gazdaság nélkül nem tarthatott igényt a villa elnevezésre.

A rómaiak mindig ügyeltek arra, hogy a földbirtok nagyságával összhangban legyen a birtokokon megvalósuló

ingatlanberuházás. Ez azt jelenti, hogy a kiásott villaépületek nagyságából következtetnünk lehet a megművelt

földbirtok területére. Ugyanakkor tisztában voltak vele – ezt mezőgazdasági szakíróik is hangsúlyozták –, hogy

a terméshozam nagyságát a ráfordított munka sokkal jobban meghatározza, mint a vetésterület nagysága. Éppen

ezért nagy körültekintéssel vásároltak földbirtokot. Kedvelték a jó talajra épített kertgazdaságokat, amelyeknél a

„kis terület nagy haszonnal” vezérgondolat érvényesült.

Villák a Balaton körül

A római Pannóniában a villagazdaságok legnagyobb csoportja a Lacus Pelso, a mai Balaton környékén

helyezkedett el. A Balaton-felvidék közkedveltsége a környéknek Itáliához hasonló tájalakulásával

magyarázható. Lankás hegyoldalak, nagyszerű kilátás, jó stratégiai feltételek. A korai Keszthely környéki

auxiliáris (segédcsapatokban szolgáló) katonák letelepítését nem számítva a Balaton-vidék spontán betelepülés

eredményeként népesült be. Sűrűn megfigyelhetünk a modern farmergazdaságoknak megfelelő majorsági

központokat, az utak mellett lévő lóváltó állomásokat és fogadókat. A piacra termelő villák kialakulásának

előfeltétele volt a jó közlekedés, itt haladtak keresztül a Savariát (Szombathely) és Mursát (Eszék), valamint

Poetoviot (Ptuj–Pettau Szlovéniában) és Aquincumot (Óbuda) összekötő főútvonalak, amelyek – mint a mai

nemzetközi autópályák – közvetlenül bekapcsolták a hatalmas birodalom gazdasági vérkeringésébe a

településeket. A Balaton északi oldalán, a keszthelyi öböltől Balatonkeneséig legalább félszáz lelőhelyet

ismerünk, ahonnan római falak, apszisos termek, tetőcserepek és központi fűtés maradványai kerültek elő. Ezzel

szemben a déli oldal Fonyód és Balatonszabadi között jóformán lakatlan volt, ezen a vidéken a láp volt az úr.

Csak a Kr. u. 4. században történtek kísérletek a mocsarak lecsapolására, Galerius császár (ur. 293–311)

csatornáztatta a Lacus Pelso természetes lefolyását.

Az északi oldalon már az 1. században megépültek a kőkerítéssel körülvett, díszes lakóházból, fürdőből,

horreumokból (magtárak), istállókból és más gazdasági épületekből álló villagazdaságok. A lakóépületek és a

hozzájuk kapcsolódó gazdasági létesítmények alapján legalább egy nagybirtokot (latifundiumot) Baláca

központtal, három vagy négy középbirtokot – Szentkirályszabadja–Romkút, Gyulafirátót–Pogánytelek, Kékkút

környékén – és több mint két tucat kisbirtokot lehet rekonstruálni. A Balaton-felvidék birtokviszonyai hasonlóak

lehettek ahhoz, amelyet Pompei és Herculaneum környékén, a Vesuv lejtőin légifotók alapján megfigyeltek.

Ezen a láva által megőrzött itáliai területen 2 latifundium, 9 középbirtok és 8 kisbirtok termelt a katasztrófa

előtt.

A villagazdaságok mellett igen sűrűn fordultak elő római épületek közvetlenül a tó partján, ezek lehettek azok a

gazdaságok, amelyek a tavi halászatra és halfeldolgozásra épültek (szárítók, füstölők).

Gazdasági élet a tó partján

A tó körül folyó gazdasági életről közvetett adataink vannak. A legfontosabb mezőgazdasági ágazat az

állattartás (makkoltatás, hegyi és síkvidéki legelők téli és nyári váltása), a juhtenyésztésre alapuló

gyapjúkészítés. A római korban a hatalmas faszénszükséglet miatt (a városi bérházakban azzal fűtöttek) nagy

üzlet lehetett a fakitermelés. A Balaton vidéke ebből a szempontból is tökéletesen megfelelt a rómaiak

elvárásainak. Azonos nagyságú földbirtok, ha szőlőművelést folytattak, jugerumonként 200 sestertius hasznot

hozott, ha legelő és erdő volt rajta, akkor 100 sestertiust, ha pedig gabonával vetették be, csupán 48 sestertius

hasznot termelt a tulajdonosának. (A sestertius a császárkorban bronzból vert pénz volt, értéke megfelelt a

denarius – eredetileg 4,55 gr ezüst értéke, később ez állandóan csökkent – negyedének.)

Az utóbbi években megindult dendrokronológiai kutatások* jelentősen módosították a Pannonia klimatikus

viszonyairól kialakult képet. Ha valóban bebizonyosodik, hogy mediterrán éghajlat volt uralkodó ezen a

területen, akkor sokkal bátrabban tudjuk alkalmazni az ókori szakírók mezőgazdasági ismereteit


villagazdaságainkra. Végre magyarázatot kapunk arra a kérdésre, hogy miért épültek itáliai szokás szerint nyitott

belső udvarral a lakóházak, amit az antik irodalomnak a zord pannon éghajlatról szóló közhelyei alapján eddig

érthetetlennek tartottunk.

Birtok és birtokos

A Balaton-vidék birtokosai nemcsak mediterrán épületeiket, hanem a Földközi-tenger partvidékén kialakult

termelési és birtokszerkezetüket is átültették. A balácai freskók alapján a Balaton-felvidéken is megjelentek a

szőlőültetvények. A kisméretű villagazdaságok többsége vegyes kertgazdaság lehetett. Szicíliában, mialatt a

félsziget belsejében óriási gabonatermelő nagybirtokok alakultak ki, a tengerparton változatlanul virágoztak a

gyümölcs, bor, olaj termelésére, halászatra és halfeldolgozásra szakosodott kisbirtokok. Hasonló magyarázata

lehet a Balaton északi partján végighúzódó sűrű településnyomoknak.

Hogy kik voltak a földbirtokosok és hol éltek, erre nézve, sajnos, igen kevés adatunk van. A földbirtokos

viszonya a birtokához a Római Birodalomban területenként változott: pl. Közép-Itáliában bent éltek a

kisbirtokosok a városokban, míg Dél-Itáliában kint laktak a gazdaságban. Pannóniában a földbirtokosok és

romanizált udvartartásuk valószínűleg a városokban élt, és ezért temetkezéseiket sem a gazdaság környékén kell

keresnünk.

A Balaton-környék településképe is – a birodalom többi tartományához és a provincia egészéhez hasonlóan – a

késő császárkorban megváltozik. A népvándorlás pusztítása éppen a város és vidék közötti kiegyensúlyozott

kapcsolatot szüntette meg. Egyre jellemzőbb lett a nagybirtok önellátása, majd a további gazdasági

létbizonytalanság és politikai ellehetetlenülés miatt Pannonia romanizált lakossága elmenekült Itália és

Görögország felé. A Balaton környéki villák a 4. század végére fokozatosan elnéptelenedtek, csak a Keszthely

környéki mocsaraktól védett erődítésben élt tovább a provinciális lakosság töredéke.

* Lásd Grynaeus András tanulmányát e számunkban! (A szerk.)

2. Képek





1. Római kori erõdök

TÓTH Endre

Római kori erődök

A római hadseregreform nyomai a Balaton kárnyékén

A Kr. u. 260-as évek katasztrófái: katonai vereségek, gazdasági és uralmi válság, járványok közben kezdődött el

a Római Birodalom hadseregének gyökeres átalakítása. Az évtizedekig tartó és Nagy Konstantin császár

uralkodása idején (306–337) kiteljesedő átszervezés különösen a védelmi rendszert érintette. Addig a birodalom

határán csoportosult a hadsereg. Európában a vízi határokra, a Rajnára és a Dunára támaszkodott az erőd- és

őrtoronylánc (limes), kihasználva a vízi közlekedés, szállítás előnyeit. Mivel jelentős belső mozgolódásoktól

alig kellett tartani, a birodalom belsejében – kevés kivétellel – katonaság nem állomásozott. Ám ez a védelmi

vonal, a limes, csak addig volt ellenállóképes, amíg a túlpart lakói is hitték áttörhetetlenségét. A belső területek

hathatósabb védelme érdekében ezért a 260-as évektől a limesről elvont elit alakulatokból mozgó hadsereget

hoztak létre, amely később, Nagy Konstantin uralkodása idején, állandósult. A hadsereg szervezetileg kettévált:

a határt védő, letelepített, gyengébb minőségű limitaneire és a mozgó hadseregre, a comitatensesre, melynek

katonái az uralkodót kísérve a veszélyeztetett területre vonultak, és szembeszálltak a támadókkal, vagy harcoltak

az ellencsászárokkal. A mozgó hadsereg számára a tartományok belsejében támaszpontokat hoztak létre.

Különösen az ellenségtől leginkább veszélyeztetett tartományban, Pannóniában figyelhető meg a belső erődök

terv-szerű felépítése. Pannónia stratégiai jelentőségét földrajzi helyzete határozta meg: területén keresztül jutott

az ellenség leggyorsabban Itália gazdag, vagy legalább annak hitt földjére. Az említett átszervezési folyamat

megismerését sok tekintetben elősegíti a 4. századi dunántúli római erődök régészeti feltárása.

Pannóniai erődök

Több mint száz éve ismert öt lelőhely, ahol nagy kiterjedésű erődöket rejt a föld. A Balaton nyugati végén épült

fenékpusztai erőd kutatásához már e század elején hozzáfogtak. A többi erőd Környén, Alsóhetényben és a

szintén Balaton környéki Ságváron fekszik. Újabban az erődfalak feltárása után vált nyilvánvalóvá, hogy a Tác

melletti 4. századi települést is ezek közé az erődök közé kell sorolni. Az 1930-as évek végén ismerték fel, hogy

az erődök a késő császárkorban épültek.

Amikor az 1970-es években megkezdtük a ságvári, majd később az alsóhetényi erődök kutatását, a cél az építési

idő és az esetleges építési periódusok, átépítések meghatározása és a létesítmények rendeltetésének

megállapítása volt. Számítottunk arra, hogy az azonos alap-rajzi típusban, azonos belső szerkezettel épült

erődök sok tekintetben forrásul szolgálhatnak Pannonia utolsó római évszázadának történetéhez.

Figyelemre méltó az erődök szabályos területi elosztása és a mikrorégió egyező földrajzi viszonyai, ami a

tudatos helykiválasztás következménye. A négy erőd: Környén, Tácon, Ságváron és Alsóhetényben egy

képzeletbeli észak-déli sávban, viszonylagos szabályossággal, egymástól megközelítően azonos távolságban

helyezkedik el. A fenék-pusztai erőd nem tartozik ebbe a sorba: amint a feltárásokból kiderült, a többi erődnél

kb. 40 évvel később épült. Feltűnő körülmény, hogy az erődöket viszonylag mélyen fekvő helyre rejtették. Ezért

egyik-másik már néhány kilométerről sem volt látható. Továbbá mind-egyik erődöt víz mellé telepítették.

Az erődök elrejtése és a bő víz biztosítása a rendeltetés megállapításánál válik fontossá, ami korábban vitatott

volt. Egyes kutatók szerint katonai építmények voltak, mások szenátori vagy éppen császári

nagybirtokközpontokra gondoltak. Ezt a második lehetőséget a településszerkezet indokolta: a laza beépítés, az

elszórt épületek, a villaszerű főépület és raktárak kétségtelenül a villagazdaságok szerkezetére hasonlítanak. Az

erődfalakat pedig akár a villák kerítőfalának, a veszélyes helyzet indokolta megerősítésének is tarthatnánk. A

Ság-vári és az alsóhetényi erődök ásatása után ez az elképzelés azonban nem volt tovább tartható: az erődöket

nemcsak azonos alaprajzi típusban, azonos védművekkel építették fel, hanem egységesen is építették át. A

feltárásokból meg-tudtuk, hogy az erődöket a 340-es években kb. 150 cm vastag falakkal és a limestáborokból

jól ismert, patkó alakú oldal-és legyező alakú saroktornyokkal építették fel. Kr. u. 373–375-ben – a Kelet-

Dunántúlt ért súlyos szarmata–kvád betörés után, amelynek egyik-másik erőd is áldozatul esett – átépítették

őket, ugyancsak egységes módon. A falakat 250–300 cm vastagságúra erősítették, és a kis oldaltornyok helyére

nagy, 12 m átmérőjű kerek tornyokat építettek. A fenékpusztai erődöt pedig csak ekkor építették fel.

Stratégiai és utánpótlási központok


Az erődökben feltárt kenyérsütő kemencék sora, a tömeges állatvágásra utaló csontmaradványok, a

mezőgazdasági eszközök kovácsolására alkalmas nyersvastömbök azt tanúsítják, hogy ezek élénk gazdasági

tevékenységnek helyet adó hadtápbázisok voltak. A bázisokon folyó munkák pedig sok vizet igényeltek, ami

indokolta a vizek mellé telepítésüket. A katonai-gazdasági tevékenység 4. századi átszervezése keretében tehát a

veszélyeztetett határ menti táborokból biztonságos, bővizű helyekre, így a Balaton környékére helyezték át a

hadtáp intézményeit. Nagy, központi raktárakat, begyűjtőhelyeket állítottak fel, és onnan látták el élelmiszerrel

egy-egy határszakasz katonaságát és a mozgó hadsereget (comitatenses), amely egyúttal bázisként is

használhatta a biztonságot jelentő falak közé zárt hatalmas alapterületű erődöket. Az erőd kovácsműhelyeiben

pedig a körzet parasztsága számára mezőgazdasági eszközöket készítettek.

A katonai rendeltetés felismerése és bizonyítása után nem volt nehéz az erődöket megtalálni a 4. századi katonai

sematizmusban, a Notitia Dignitatumban. Soproni Sándor sikeresen azonosította a belső erődöket a fontos

katonai kimutatás egyik olyan erődcsoportjával, amelyet a limes mentén nem kereshetünk. Ezért az erődök

nevét is ismerjük, és tudjuk azt is, hogy egy-egy gyalogos segédcsapat alkotta a helyőrséget. Mivel a félezres

legénység aligha volt képes az erődök ostromát kivédeni, veszély esetén minden bizonnyal a környező lakosság

is menedékként használhatta, állatait behajthatta, és részt vett az erőd védelmében. Az erődök felépítésének

idején, Nagy Konstantin korában (306–337), még nem volt szükség az állandó védekezésre. Ezért épültek meg

vékonyabb falakkal, és inkább elrejtésükkel kísérelték meg csökkenteni az ostrom lehetőségét. Utóbb a barbár

betörések állandósulása miatt vált szükségessé a falak alapos megerősítése.

2. Képek






1. A keszthely-fenékpusztai régészeti lelõhely

MÜLLER Róbert

A keszthely-fenékpusztai régészeti lelőhely

Keszthelytől délre, alig 6 km-re, Fenékpusztán található a Balaton egyik természetes átkelőhelye. Ezzel

magyarázható, hogy a földnyelv vége az újkőkortól kezdődően szinte folyamatosan lakott volt. Kiemelkedő

jelentőségű hellyé vált ez a terület, amikor a 4. században egy hatalmas erődöt építettek ide a rómaiak, az

áthaladó utak védelmére. Az erőd külön-legessége, hogy ellentétben a többi császárkori létesítménnyel –

amelyek legfeljebb a 6. század közepéig maradtak használatban – a fenékpusztai még a 9. században is eredeti

funkciójában, vár-ként szolgált. Lipp Vilmos 1885. évi fel-tárása óta számos ásatást végeztek az erőd területén

és környékén, de a régészettudomány egy sor kérdésre még mindig nem tud választ adni.

A kutatások mindig tartogatnak meglepetéseket. Így jártunk tavaly is, amikor az erődtől alig 800 m-re a

középkori Fenék falu templománál végeztünk leletmentést. A középkori templom szentélyében egy attól

független, hat évszázaddal korábbi temetkezésre bukkantunk. Az avar korban, a 7. század elején, nyilván a

közeli erődben lakott az a nagyon előkelő germán főnök, aki az avarok szolgálatába szegődött. Kíséretével

együtt ezen a kis dombon temették el. A deszkával bélelt, nagy méretű, ún. kamrasírt még a 7. század folyamán

kirabolták, de a rablók nem végeztek alapos munkát, mert számos értékes tárgy a sírban maradt. Ezek –

szerencsére – lehetővé teszik a sír keltezését és a halott etnikumának meghatározását.

2. Képek



1. Katonák Pannoniában

MÓCSY ANDRÁS

Katonák Pannoniában

A harcias tartomány

Pannonia a Római Birodalom egyik legnagyobb, megszálló hadsereggel rendelkező tartománya volt. Pannonia

Inferiorban és Pannonia Superiorban (Alsó- és Felső-Pannonia) összesen négy legió állomásozott mintegy húsz-

huszonnégyezer főnyi legénységgel, és legalább ugyanennyi volt a segédcsapatok (auxiliák) legénysége is.

Ennyi katona egyetlen más tartományban sem tartózkodott. Mindehhez járult még Itália közelsége is: a nagy

hadseregre Itália védelme miatt volt szükség; de Itália közelsége azt is jelentette, hogy a pannoniai hadsereg

könnyen beleszólhatott a birodalom belső hatalmi harcaiba.

Több mint negyvenezer katona manapság nem tűnik túlságosan nagy számnak. De abban az időben a

népsűrűség jóval kisebb volt a mainál. Pannonia lakosságát nem becsülhetjük többre egymilliónál, valószínű

azonban, hogy inkább kevesebb volt ennél, hiszen sok ókori forrás megemlítette a tartomány hatalmas erdeit,

amelyek bizonyára csaknem lakatlanok voltak. Körülbelül 5%-ra tehetjük a katonaság részarányát a

lakosságban, de ez az 5% a Duna mentén, a határ menti zónában összpontosult, ahol a lakosságnak olykor a fele

is katona volt.

Parasztkatonák

Minden csapat, legió, lovas- vagy gyalogos-segédcsapat a táborhely közvetlen környékének természetszerűleg

többnyire bennszülött lakosságából szerezte utánpótlását, ezt a falusias, a birodalmi politika hatalmi harcaiban

nem érdekelt katonaságot pedig elsősorban a határvédelem foglalkoztatta. Különös érdekközösség alakult ki a

határvidék polgári lakossága és katonasága között. A katonák egy része olyan családból származott, amely

nemzedékek óta a tábor melletti településen, a canabaeban élt, mert létfenntartásukat a katonáskodó családfő

biztosította. A fiúk apjuk csapatába léptek be, s kialakult egy örökletes, mindenben a hadsereg érdekeihez

idomuló katonaréteg. A csapatok legénységének másik forrása a határvidék parasztsága volt. A kisparaszti

körülmények között élő családok egy-egy férfitagja katonai szolgálatra jelentkezett anélkül, hogy a családok

katonacsaládokká alakultak volna át. Okait könnyen megérthetjük. A katonáskodó fiú rendszeres, bár szerény

pénzbeli jövedelemmel rendelkezett, amelyet a terménygazdálkodást folytató család iparcikkek beszerzésére

fordíthatott... A huszonöt évi szolgálat végén, az elbocsátáskor pedig a katona olyan összeget kapott, amely a

kisparaszti gazdálkodás korszerű szinten tartását és mellékes iparágak űzését is lehetővé tette.

A birodalom bástyája

Nem tudjuk pontosan miért és mikor, de legkésőbb 167-ben Pannonia barbár szomszédai – a markomannok,

kvádok és szarmaták – egy időben támadták meg a római határokat. Ez a háború tizenhárom évi szörnyű

szenvedést hozott Pannoniára. Marcus Aurelius császár, középszerű filozófus és középszerű uralkodó, akinek

egyetlen kiemelkedő tulajdonsága az volt, hogy munkatársait jól meg tudta válogatni, éveken keresztül

személyesen vezette a hadműveleteket, és Pannoniában is halt meg 180-ban. Beszédeiben gyakran hangoztatta,

hogy a katonák ne követeljenek többet, mint amennyit kapnak, mert „amit nekik juttatna, azt apáiktól és

anyáiktól kellene elvenni”.

193-ban Pannonia Superior helytartója, Septimius Severus állította maga mellé a pannóniai sereget, és

könnyűszerrel ragadta magához a hatalmat a Rómába vonuló pannóniai legiók segítségével... Septimius Severus

és utódai, a Severus-dinasztia tagjai nyíltan vallották, hogy hatalmuk alapja a katonaság, mégpedig különösen a

pannóniai és a Duna-vidéki katonaság...

A Severus-kor csakugyan Pannonia virágkora volt. A császárok nemcsak a katonaság, és ezen keresztül a

határvidék jólétét biztosították, hanem mindent megtettek annak érdekében is, hogy a túlparti barbárok békében

maradjanak. Septimius Severus fia, Caracalla még germán ruhát is öltött a Duna mentén tett útja során, és bár

ezzel kihívta a senatori közvélemény felháborodását, a túlparti barbárok előtt germánbarátként mutatkozhatott.

Pannonia „a népek úrnője”


A 3. század közepétől kezdve egyszerre öt-hat császára is volt a birodalomnak, de ezek közül – nem véletlenül –

a pannóniaiak voltak mindig azok, akik hatalmukat az egész birodalomra ki akarták terjeszteni, hiszen

tartományuk jóléte és biztonsága attól függött, hogy kinek a kezében van a központi hatalom.

„Mindezeknek a császároknak Illyricum (= a Duna-vidék) volt a hazája; és ha műveltségben nem is nagyon

tűntek ki, a birodalom számára a körülményekhez képest mégis a legjobbak voltak” – így írt a

katonacsászárokról egy évszázaddal később egy római történetíró. A 3. század vége felé kevésbé higgadt

vélemények is elhangzottak; a pannóniai születésű Maximianus császárt dicsőítő beszédben olvashatjuk a

lendületes túlzást: „ki tagadná, hogy sok évszázad óta Itália ugyan a népek úrnője dicsőség és régiség

tekintetében, a hadi erények tekintetében viszont Pannonia”.

A dunai katonaság vezetőit joggal hasonlíthatjuk egy katonatiszti juntához, amely érdekeit saját képviselőinek

gátlástalan cserélgetése árán is érvényesíteni akarja. Ez a Sirmiumban (ma Sremska Mitrovica) székelő junta

eleinte akaratuk ellenére kiáltott ki császárokat, mint például a sirmiumi születésű Deciust, s könnyen eltett láb

alól olyan jelöltet, mint például Aureolust, aki nem mindenben követte elgondolásait. A 260-as évektől kezdve

azonban épp ez a junta volt az, amely tehetséges és erélyes katonák hosszú sorát bocsátotta a birodalom

rendelkezésére. Aurelianus volt az, aki sok évtized után helyreállította a birodalom egységét, pénzreformot

vezetett be, s a dunai határ biztonsága érdekében még az egyetlen balparti tartomány, Dacia kiürítésének és

feladásának fájdalmas műtétére is vállalkozott. Probus császár Aurelianus művét folytatta, és kísérletet tett arra

is, hogy Pannonia gazdaságát szőlőtelepítéssel, mocsárlecsapolással helyrehozza. Nem sokkal később pedig a

végleges konszolidáció szintén egy négytagú dunai katonacsoport műve volt: a dalmát származású Diocletianus

császár társuralkodói mind Duna-vidékiek voltak... A négyes uralom (tetrarchia) felbomlása után ugyan épp a

pannon Maximianus fia Rómából kiindulva akarta az egyeduralmat megszerezni, de a végső győzelem nem az

övé, hanem a galliai csapatokkal harcoló Constantinusé (Nagy Konstantin) lett.

Részletek Mócsy András: Róma alattvalója című írásából – ld. Évezredek hétköznapjai (szerk.: Szombathy

Viktor), Bp. 1973. Válogatta: Kertész István. (A szerk.)


1. Karoling-kori grófság a Balaton mellett

SZŐKE Béla Miklós

Karoling-kori grófság a Balaton mellett

Mosaburg/Zalavár

A Dunántúl korai keresztény térítésének történetében nem kis szerepet játszott a Keleti Frank Birodalom

pannoniai központja, Mosaburg/Zalavár.

Grófság Pannoniában

A Mosaburg központtal Alsó-Pannóniában szerveződött grófság a kora feudális nyugat-európai grófságok

tipikus életét élte. Élén Pribina, akit az uralkodó, Német Lajos 860-ban hű emberének, fidelis dux nosternek

titulált, majd Kocel állt, aki több oklevélben is a comes vagy dux címet viselte, hasonlóan a ranglétra azonos

fokán álló frank grófokhoz. Pribinának és Kocelnek a császárral, a római pápával és a salzburgi érsekkel

egyformán közvetlen a kapcsolata, levelezésben állnak, sőt a salzburgi érsekek gyakori vendégek is

Mosaburgban. Környezetük vezető nemeseit rokoni, családi kötelékek kötik a bajor, karantán (és feltehetően a

morva–szláv) arisztokráciához, akik koruk színvonalán művelt emberek, a Karoling curtis mintájára épült

udvarházaikban magántemplomot építtetnek – melyet azután a salzburgi érsekek szenteltek fel –, birtokügyeiket

Regensburgban és Salzburgban kiállított oklevelek révén intézték, Pribina és Kocel székhelyén pedig olyan

díszes kivitelű, hatalmas méretű kőtemplomok hirdették a kereszténység győzelmét, amelyeket bármely,

birodalmon belüli palota megirigyelhetett. Ezek alapján Pribina és Kocel Mosaburg központú nagybirtoka akár a

Frank Birodalom belsejében is állhatott volna, személyi állománya, működése, külső megjelenése semmiben

sem tért el amazoktól. A mosaburgi grófság egyúttal azt a fejlődési modellt is felvillantja, amely Pannonia más

részein is a jövőt jelentette volna, ha a honfoglaló magyarok megjelenése drasztikusan meg nem szakítja ezt a

folyamatot.

Pribina a Dunántúlon

„(Német Lajos) király híveinek a kérésére, hűbérbirtokul (in beneficium) Pribinának adta Alsó-Pannóniának egy

részét a Sala (= Zala) nevezetű folyó környékén. Itt kezdett el akkor lakni, és egy erődítményt kezdett építeni a

Sala folyó egy mocsaras berkébe, és elkezdte körös-körül összegyűjteni a népeket, és elkezdett terjeszkedni

azon a földön” – így szól a merseburgi érsekség egyik feljegyzése a zalavári grófságról, amikor annak érdemeit

foglalja össze az uralkodó számára Pannonia pogány lakosságának keresztény hitre térítésében. (A mű címe:

Conversio Bagoariorum et Carantanorum = A bajorok és karantánok megtéréséről, továbbiakban: CBC.) A

műből megismerhetjük Pribina egész életútját, attól kezdve, hogy őt, még mint nyitrai fejedelmet, 833 táján

Mojmir, morva fejedelem elűzte székhelyéről. A menekülő Pribinát – rokona révén – Ratbod, Oriens tartomány

(nagyjából a mai Ausztria és Dunántúl területének) prefectusa fogadta be. Ám hamarosan összekülönbözött

vendéglátójával, s először a dunai bolgárokhoz, azután a sisciai (sziszeki) szláv fejedelemhez, majd Salacho

krajnai fejedelem udvaráig menekült. Végül újra visszatérhetett Német Lajos hűbéresei körébe, s 840 táján

nemcsak hogy a már említett területet nyerte el hűbérbirtokul, de azt hamarosan (847) teljes birtokába is vehette.

Itt „miután az említett erődítményt felépítette, ebben először is egy templomot rakatott, amit Liupram érsek [...]

elmenvén abba a várba, felszentelt Isten szent anyjának, Máriának a tiszteletére, a 850. esztendőben”.

Pribina első erődítésének több mint 10 m széles, 2 m mély sáncárkát, mely a Vársziget déli felét vágta át, az

utóbbi évek kutatásai során fedeztük fel. Az ezen belül felépített, feltehetően háromhajós, félköríves

szentélyzáródású templomnak – amelyet utóbb (1019-ben) bencés kolostorrá építettek át s Szt. Adorján (=

Hadrianus) tiszteletére szenteltek fel – azonban mára már csak egy, Giulio Turco hadmérnök által 1569-ben

készített alaprajza maradt fenn. A templom felszentelésekor jelen voltak egyrészt Pribina és fiai, Kozel és Unzat

(?), továbbá kíséretének (főként szláv nevű) tagjai, másik oldalról pedig a bajor arisztokráciának a salzburgi

püspök kíséretét alkotó vezető személyiségei. Pribina ez alkalommal „Liupram érsek kezébe és hatalma alá adta

papját, Dominicust”, aki engedélyezte Dominicusnak, hogy „egyházmegyéjének a területén misét mondjon, s

rábízta a templomot és a népnek a gondviselését, ahogy ezt a papi rendtartás megkívánja”. Ezzel a kissé teátrális

aktussal Pribina hivatalosan is elismerte Salzburg misszionálási előjogát más térítő központokkal szemben.

Hittérítés és templomépítés


Dominicus halála után annak utódja előbb Swarnagel, a híres tudós lett, aki diakónusokkal és klerikusokkal

együtt érkezett Salzburgból (859-ig), majd ennek halála után Altfrid, minden tudományok mestere, s mint ilyen,

minden bizonnyal kitűnő építőmester következett, aki rangban is emelkedett. Esperes lett.

Nem kizárt, hogy Altfrid már korábban megérkezett Salzburgból, azokkal a mesteremberekkel, akiket Pribina

kérésére Liupram érsek küldött onnan, nevezetesen „kőműveseket és festőket, kovácsokat és ácsokat, akik

Pribina városában egy tiszteletre méltó templomot építettek”. Nagy valószínűséggel ennek a kolostor (?)

templomnak az alapjai kerültek elő az utóbbi évtizedben a Vársziget közepén, a Mária-templomtól északra. A

háromhajós, félköríves szentélyzáródású templom hatalmas méreteivel (hossza mintegy 50 m, szélessége 24 m),

egyedi építészeti megoldásaival (nyugati végén ún. Westwerk, előtte kerek torony, a szentély körül a szent

vértanú sírját övező gyűrűs kápolna), díszes kivitelével (a szentélykörüljáró szalagfonatos díszű téglapadlója

alatt aranyfestésű, figurális ábrázolással és felirattal díszített ablaküveg-töredékek kerültek elő) a korabeli

Európa egyik legjelentősebb építészeti emléke.

Altfrid halála után hasonlóképpen esperesi rangban tevékenykedett Richpald, mígnem 866-ban „egy bizonyos

Methód nevű görög az újonnan feltalált szláv írásaival kiszorította a latin nyelvet, a római tanítást és a hiteles

latin szent iratokat, és a nép előtt megvetetté tette azoknak a miséjét, evangéliumhirdetését és egyházi

tevékenységét, akik azt latin nyelven végezték”. (CBC 12.)

Pribina nem csak saját várában építtetett templomokat. Mosaburgon kívül további 13 templomról tudunk,

melyeket uralkodása alatt a salzburgi érsekek szenteltek fel. Pribináról utoljára 860-ban hallunk. Ez év február

20-án még Regensburgban tartózkodott, ahol Otgar apát kérésére megerősítette adományát, amit Salapiuginnál

(a „Zala kanyarulatánál”, Zalabér táján) a niederaltaichi kolostor javára tett. Azután jó hűbéres módjára

csatlakozott Német Lajos seregéhez, aki annak a lázadásnak a leverésére indult, melyet fia, Karlman és a morva

fejedelem, Rasztiszláv közösen robbantott ki. A harcok során Pribina elesett. 861. március 21-én már fia, Kocel

volt jelen Regensburgban, hogy a freisingi apátságnak adományt tegyen.

A még Nyitrán született Kocel 850 táján érhette el a felnőttkort. Ekkor tette ugyanis első adományait, midőn

apja helyett ő kísérte el templomszentelő körútjára Liupram érseket, majd valamivel később (de még 859 előtt) a

regensburgi Szt. Emmeram egyház részére anyai örökségéből is adományt tett. Ő is buzgón támogatta a

templomépítéseket, 864-ben, majd 865-ben nála töltötte a karácsonyt Adalwin érsek, amely alkalmakkor új

templomok sorát szentelte fel, sőt 865-ben e célból másodszor is visszatért.

A nyugati és a keleti egyház vetélkedése

A salzburgiak térítő buzgalma nem véletlenül fokozódott ekkor: Osbaldus halálának évében, 863-ban ugyanis

egy nálánál sokkal fenyegetőbb veszély jelent meg Pannóniában és Moráviában: Methód és testvére Konstantin

(Cyrill), az előkelő thessalonikéi családból származó térítő testvérpár. Miután a morva fejedelem, Rasztiszláv

kérésének eleget téve Moráviába utaztak, és ott sikeresen felnevelték első tanítványaikat, 866-ban Mosaburgba

érkeztek, és ott is 50 tanítványt gyűjtöttek maguk köré, sőt maga Kocel is megtanulta a szláv írást. A pápával jó

kapcsolatban álló Kocel, akitől az önálló pannóniai püspökség gondolata sosem állhatott távol, most,

kihasználva a kínálkozó alkalmat, rávette a térítő testvéreket, hogy Konstantinápoly helyett, I. Miklós pápa

meghívásának eleget téve, Rómába induljanak. 867. december 14-én meg is érkeztek a Szent Városba.

Konstantin hamarosan meghalt (869. február 14.), Methód azonban nem sokáig gyászolhatta testvérét. Kocel

sürgető kérésére folytatta missziós tevékenységét, s a év második felében (egy ekkor még ritkaságszámba menő

tisztségben) mint pápai legátus tért vissza Pannonfába. Magával hozta az ekkor még csak kivételes alkalmakkor

levelező pápának Kocelhez, Rasztiszlávhoz és Szvatoplukhoz címzett levelét. A levélben a pápa beleegyezését

adta, hogy a szentbeszéd mellett a liturgiát is szláv nyelven végezzék, de az új egyházkerületet még közvetlen

igazgatása alatt akarta tartani. Kocel azonban makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Methód püspökként

tevékenykedjen, ezért 20 nemes kíséretében visszaküldte Rómába azzal a kéréssel, hogy a pápa szélesítse ki

Methód jogkörét. Ezt, rövid hezitálás után, meg is tette a pápa: Methódot Sirmium központtal Pannonia

érsekévé tette.

A császár és a pápa küzdelme

A bajor egyház joggal érezhette, hogy a pápa az ő térítő tevékenységének semmibevételével, a feje felett

átnyúlva döntött Pannonia sorsáról. Ezért a császárhoz fordult jogorvoslatért. (Ebből az alkalomból készült a

korábban már említett, a bajorok térítő tevékenységét leíró Conversio... – CBC.) Methódot elfogták, a

regensburgi synodus elé állították, mint „püspökség nélküli püspököt” elítélték, és két és fél évig fogva tartották.

A pápa és a császár e korai hatalmi vetélkedése még egyértelműen a császár győzelmével ért véget. A


forchheimi béke (874) Methódnak visszaadta szabadságát, de tevékenységi köre csak Morvaországra

szorítódott.

Pannonia újra Salzburg fennhatósága alá került s ott is maradt a század végéig, amíg a honfoglaló magyarok

megjelenése szakításra nem kényszerítette.

Kocel nem sokkal élte túl kudarcát, a 870-es évek második felében meghalt (873-ban még levelet váltott a

pápával). Utódja(i) ismeretlen(ek), csak a század végén ismert egy, név szerint: Braslav dux (herceg), aki Arnulf

király, majd császár pannoniai helytartója (884-900), s mint ilyen Mosaburg felügyeletét is ellátta.

2. Képek





1. Vérbulcsú földjén

ZSOLDOS Attila

Vérbulcsú földjén

A Balaton-felvidék az Árpád-korban

„Az Árpád-kor birtokstruktúráját a szórtság jellemzi” – szakkönyvekben és ismeretterjesztő munkákban gyakran

olvashatjuk e sommás megállapítást. Az első pillantásra némiképp homályos értelműnek tetsző mondat arra a

jelenségre utal, hogy részint egy-egy személy, család vagy intézmény birtokai az ország különböző részein,

egymástól akár jelentősebb távolságra feküdtek, részint pedig egy-egy település határán több birtokos osztozott.

A „szórtság” jelensége az ország néhány más tája mellett, a Balaton-felvidéken mutatkozik meg különösen

szemléletes módon.

Vérbulcsú maradéka

A magyar krónikáshagyomány a hon-foglaló vezérek között tesz említést Vérbulcsúról, akinek személyét a

honfoglalás korába helyezi – igaz, nem a vezérek között – Anonymus is. Ez azonban nyilvánvaló tévedés,

hiszen a gyászos emlékű augsburgi csata (955) után kivégzett Vérbulcsú már csak időrendi okok miatt sem

lehetett a honfoglalás tevékeny részese. Az azonban, hogy Bulcsú – a „vér embere”, ahogy Anonymus jellemzi a

vezért – valóságos történeti szereplő volt, aligha lehet kétséges. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a

10. század közepe táján arról ír, hogy Bulcsú a karchai méltóság betöltőjeként „Turkia harmadik fejedelme”.

Ekkor tehát Bulcsú minden bizonnyal egyike volt a magyar törzsfőknek: ilyen értelemben tesz róla említést egy

942-re vonatkozó arab forrásunk, s az egyik nyugati kútfőben Bulcsú címeként szereplő „király” (rex) minősítés

is leginkább ebben a jelentésben értelmezhető.

A magyar krónikák úgy tudják, hogy Bulcsú a „Balaton körül” foglalt magának szállásterületet, s ezt a

hagyományt képviseli a 13. század utolsó negyedében dolgozó Kézai Simon mester is, aki némileg pontosítva az

előbbi hírt, a „Zalában, a Balaton tó körül” megfogalmazással él. Zala említése azt sugallja, hogy Bulcsú

szállásterületéhez a Balaton-felvidék is beletartozhatott, hiszen ez a vidék a mai Felső- és Alsóörstől kezdődő, s

nyugat felé fokozatosan szélesülő sávban egészen az 1950. évi közigazgatási változásokig a történeti Zala

megye része volt. Zala megyei helység volt tehát Tihany csakúgy, mint Tapolca vagy az 1009-ben még

Marcalfő néven említett mai Sümeg. Bizonyos, hogy a magát Bulcsútól származtató magyar nemzetség, melyet

forrásaink hol Ládnak, hol Vérbulcsúnak neveznek, a Balaton-felvidéken volt birtokos a 13– 14. században:

hiszen a mára már elpusztult Lád település például a Badacsonytomajjal szomszédos Tördemic határában feküdt

a középkorban. Mire azonban a nemzetség tagjai a 13. században felbukkannak forrásainkban, a feltehető

egykori gazdagságnak csak a töredékével rendelkeztek; a rokonság a szerény jómódban élő birtokosok közé

tartozott. A vagyon és a hatalom elvesztésének pontos körülményei nem ismertek, gyanítható azonban, hogy a

királyi hatalommal való szembekerülés következményeit viselve süllyedt a nemzetség a jelentéktelenségbe.

Ésszerűnek tűnő feltételezés szerint ugyanis, hogy a 10. század első felében bizonyos mértékig háttérbe szorult

Árpádok az augsburgi csatavesztés kínálta alkalmat megragadva terjesztették ki tényleges uralmukat a Nyugat-

Dunántúl addig önálló politikát folytató hatalmi központjaira, ami aligha történhetett meg harcok nélkül.

Birtokosok

Az államalapítás körüli harcokban elbukók javait országszerte a győztes királyi hatalom vette birtokba, s nyilván

nem volt ez másként a Balaton-felvidéken sem. A birtokok egy részét az uralkodó saját használatára tartotta

meg, a többit pedig eladományozta részint egyházaknak, részint világi híveinek.

A Balaton-felvidéken szépszámmal találunk királyi birtokokat. Többségük a király és az udvartartása ellátását

szolgáló, ún. udvari birtokszervezethez tartozott, s a mindenkori királynét megillető birtokokat szintén ezekből

hasították ki. A Kál-völgy falvaiban élő királyi népek között feltűnnek a „kenyéradók, akiket közönségesen

udvarnokoknak mondanak”, de udvarnokokat emlegetnek a mai Balatonfüred, Gyulakeszi, Alsóörs, Szepezd,

Balatonszőlős, Badacsonytomaj, Káptalantóti és Vászoly vidékén is. Az udvarnokok saját ispánságba szervezve

éltek, forrásaink többször is emlegetik ennek vezetőjét, a „Zala megyei udvarnokok ispánjá"-t. A királyi népek

más csoportjait gyümölcskertész (Ábrahám), szőlőműves (Arács), tárnok (Lovas), szakács (Alsóörs) vagy éppen

pohárnok (Balatonszőlős) szolgálatra osztották be. Királynéi népekről tudunk Balatonfüredről és

Balatonszőlősről, s királynéi tárnokok éltek Lovason és Alsóörsön. A Kál-völgy királynéi szőlőműveseit, akik a

jelentős földrajzi távolság ellenére a Somogy megyei Segesden lévő királynéi udvarház alá tartoztak, 1276-ban

adományozta el Izabella királyné – IV. László felesége – a belháborúk során feldúlt veszprémi káptalannak.


A királyi birtokok másik nagyobb csoportját az egyes királyi várak alá rendelt várszervezeti földek alkották. A

zalai várispánság birtokainak többsége ugyan nem a Balaton-felvidéken volt, de azért itt is éltek várnépek,

Pécselen, Paloznakon, Hegymagason és Szigligeten. Lovas határának egy része a Nyitra megyei Szolgagyőr

várnépeinek kezén volt, Tagyonban pedig veszprémi várnépek éltek, akiket IV. Béla udvarnoki szolgálatra

rendelt, s végül III. András adományozott el a bakonybéli apátságnak.

A királyi alapítású egyházak birtoka-inak egy tekintélyes hányada eredetileg szintén az uralkodói

birtokszervezetek valamelyikéhez tartozhatott, s az alapításkor vagy utóbb került egyházi kézre. A Balaton-

felvidék területén kiváltképp két egyház, a veszprémi püspökség, illetve a káptalan és a tihanyi apátság birtokolt

földeket. A veszprémi püspökség már 1009-ben megkapta Sümeget, s utóbb Ábrahámban, Arácson, Aszófőn,

Csopakon, Dörgicsén, a Kál-völgyben, Gyulakeszin, Alsóörsön, Szepezden, Balatonszőlősön, Tapolcán,

Balatonudvariban és Vászolyban van tudomásunk a veszprémi egyház birtoklásáról. Az 1055-ben, I. András

király által alapított tihanyi apátságnak Arácson, Aszófőn, Dörgicsén, Balatonfüreden, a mai Révfülöpön,

Kövesden, Örményesen, Balatonszőlősön, Balatonudvariban és Vászolyban voltak földjei. Kisebb-nagyobb

birtoktestekkel azonban rendelkezett a pannonhalmi (Kisapáti, Hegymagas), a zirci (Balatonszőlős), a

bakonybéli (Balatonhenye, Alsóörs, Kővágóörs) és a somogyvári apátság (Szepezd), valamint a győri

(Káptalan-tóti) és a fehérvári káptalan (Balatonszőlős) is.

A világi birtokosok közül a legjelentősebb birtokállománnyal a Balaton somogyi partján is birtokos Atyusz

nemzetség rendelkezett. E rokonság eredete ismeretlen, mindazonáltal előkelő és nagy múltú lehetett, hiszen

már a 12. század elején monostort alapítottak Almádon (a mai Hegyesd közelében). Az apátság mára már

elpusztult, de emlékét őrzi a nevében a szomszédos Monostorapáti, amely egyike volt az Atyuszok által a

monostornak adott birtokoknak. A nemzetség birtokai az egész Balaton-felvidéket behálózták Györöktől egész

Kövesdig. Birtokoltak a ma is Zalába eső Válluson, ill. Halápon, Szigligeten, Monostorapátiban, a Kál-

völgyben, Révfülöpön, Zánkán, Vászolyban, Balatonudvariban, Balatonszőlősön, Kövesden, s meglehet, hogy a

nemzetség egyik tagjáról kapta a nevét Salföld. Badacsony környékén a feltehetően besenyő eredetű Tomaj

nemzetségnek voltak birtokai, Gyulakesziben, Zánkán és Szepezden a Könyves Kálmán király dél-itáliai

normann feleségének kíséretében az országba érkező őstől eredő Rátótoknak voltak javai, akik a mai Gyulakeszi

határában építették fel Csobánc nevű várukat. A Zala más vidékein, és főleg a távoli Zemplén megyében

birtokos Bogátradvány nemzetség Halápon és Dörgicsén rendelkezett földekkel. Ismeretlen eredetű helyi

nemeseket emlegetnek forrásaink Arács, Aracsa, Balatonederics, Tördemic, Tapolca, Kővágóörs, Monoszló és

Felsőörs vidékén.

A Nivegy-völgy példája

Amint az a fenti vázlatos áttekintésből is látható alig volt olyan település a Balaton-felvidéken, amelynek

határán ne két-három vagy akár több birtokos osztozott volna. A jelenséget egyetlen településcsoport példáján

vesszük szemügyre.

A már említett Atyusz nemzetség birtokai között tűnik fel Nivegy. Ennek egy részét az egyik Atyusz a

veszprémi káptalannak adományozta, egy további darabját pedig a rokonság egy másik tagja utóbb eladta. Az

eladott föld szomszédaiként 1252-ben királyi szőlőműveseket, kutyapecéreket és udvarnokokat, valamint a

veszprémi püspökség népeit említik. Egy 1269. évi adatból aztán kiderül, hogy a Nivegy név valójában nem egy

települést, hanem hetet jelöl, s ezek együttes területe alkotta az 1272-ben és 1353-ban emlegetett Nivegy-

völgyet. A hét falu közé tartozott a ma is meglévő (Balaton-)Csicsó, Szentantalfa, Szentjakabfa és Tagyon,

valamint a Szentjakabfa határába beolvadt Herend, míg a fennmaradó két település alkalmasint a Csicsó, ill.

Szentjakabfa határában kereshető egykori Szentbereckkel, ill. Szentbalázzsal azonosítható. Herenden,

Tagyon és Szentjakabfán királyi udvarnokok éltek, akiket földjeikkel együtt a 14. század elején a veszprémi

püspökség kapott meg, Tagyonban az Atyusz nemzetség mellett veszprémi várnépek is birtokoltak,

Szentantalfán pedig nemeseket emlegetnek. Szentbereck a veszprémi püspökség birtokaként tűnik fel a 14.

század közepén, Szentbalázs birtokosát viszont nem ismerjük, ám egyháza szerepel a pápai adószedők

jegyzékében. Csicsón élhettek azok a királyi kutyapecérek, akiket 1252-ben „Nivegy” szomszédaiként

említenek, ugyanis 1278-ban IV. László agarászai itteni lakatlan földjét eladományozta vadászai ispánjának, a

néhány évvel korábban megnemesített Himnek (Heym), akinek egyik unokája, Himfi Benedek komoly karriert

futott be I. Lajos király szolgálatában. Az eladományozott föld mindössze 65 holdnyi volt, azaz meglehetősen

szerény nagyságú: a 13. század közepén éppen négyszer ekkora, 2 ekealjnyi földet tartottak elegendőnek arra,

hogy jövedelmének élvezője, ha nem is páncélos lovagként, de jól felszerelt lovas harcosként jelenjék meg a

király seregében. A 65 hold azonban, s ez az igazán figyelemreméltó, nem kevesebb, mint 18 helyen terült el a

falu határában, 1–17 holdas darabokban. Az eset még csak kivételesnek sem mondható, hiszen 1309-ben a

veszprémi káptalan egyik ábrahámi jobbágyának 5 hold földet három 1 és egy 2 holdas darabban adott át


művelésre, s a példák száma bőségesen szaporítható lenne. Valójában egy-egy falu határa nem egy-szerűen csak

megoszlott a helyi földes-urak között, hanem ráadásul az ugyan-azon birtokost illető földek is a legnagyobb

kuszaságban terültek el a határban.

A Balaton-felvidék egyike az ország azon vidékeinek, amelyek viszonylag korán betelepültek. A

településhálózat ilyenformán gyorsan megszilárdult, s mivel minden földnek volt gazdája, nem lehetett

hatalmas, lakatlan területeket adományozni.

A Balaton-felvidék tekinthető a Kárpát-medence legrégibb szőlővidékének is: gyakorlatilag minden település

határában folyt szőlőművelés. Miután a szőlő értékes birtoknak számított, ez megmagyarázza, hogy aki csak

tehette, akár kicsiny s az ország más vidékein jelentéktelen nagyságúnak tűnő birtokdarabokat is, adományul

kért a királytól, s boldog volt, ha megkapta.

2. Képek



1. A magyar tenger két világbirodalom határvidékén

PÁLFFY Géza

A magyar tenger két világbirodalom határvidékén

Természeti viszonyok és a török elleni védelem

Az 1526. évi mohácsi vereséggel egyidejűleg a teljes déli védelmi rendszer elveszett. Magyarország területe

ezután, az I. Ferdinánd király trónra lépését követő zűrzavaros évtizedekben végleg a Habsburg és az oszmán

világbirodalom összecsapásának színterévé vált. Ellenállásának lehetőségeit – azon kívül, hogy a betolakodó

szultán mellett egyidejűleg két uralkodója volt – igen megnehezítette, hogy az ország természeti adottságai az

oszmánoknak szinte kínálták a lehetőséget újabb és újabb országrészek megszállására. A Kárpát-medence

domborzati és vízrajzi viszonyaiból adódóan ugyanis a Dráva és az Al-Duna vonalától észak-nyugati irányban a

Zalai-dombságig, a Balatonig és a Dunántúli-középhegységig, északkeletre pedig az Északi-középhegység

vonulatáig, illetve az Erdélyből a síkvidékre érkező folyókig – néhány mocsarasabb területet leszámítva – nem

volt egyetlen komolyabb természeti akadály (hegyvonulat vagy folyó), mely alapjául szolgálhatott volna egy

olyan várláncolat kialakításának, amilyen 1521 előtt a déli végeken létezett.

I. Szulejmán szultán azonban sem 1529., sem 1532. évi hadjárata idején nem élt a magyarországi természeti

viszonyok által számára kínált páratlan lehetőséggel, sőt stratégiai baklövések sokaságát követte el, midőn

halogatta az ország középső területének azonnali, gyors megszállását. Mire ugyanis a két, Bécs elleni expedíció

kudarcából levonta a megfelelő következtetést és Magyar-ország megszállásának új – immáron lépésekben

történő – koncepcióját kidolgozta, a keresztény oldalon, ha csak lassan és eleinte hevenyészve is, de meg-

kezdődött az új védelmi és végvárrend-szer alapjainak lerakása. Ekként a fentiek ismeretében teljességgel

érthető, hogy a két világbirodalom frontvonala Szigetvár és Gyula várainak 1566. évi elvesztését követően miért

éppen a Zalai-dombvidék–Balaton–Dunántúli-középhegység–Nógrádi-hegyvidék–Északi-középhegység-

vonalon alakult ki, majd merevedett meg a század végének hosszú török háborújáig (1591–1606).

A mai dunántúli területeken – melyet a török korban a központi tájszemlélet elvének megfelelően, azaz az

ország-gyűlés székhelyéről, Pozsonyból tekintve „dunáninneni” országrészként emlegettek – a Balaton a török

elleni védelmi rendszer legfontosabb, természet nyújtotta védőbástyája lett. Az akkortájt – környező

mocsarainak köszönhetően – a mainál jóval nagyobb kiterjedésű tó ugyanis olyan természeti akadályt jelen-tett,

mely a Dunántúl közepén óriási gátként akadályozta a török szpáhik szabad előrenyomulását. Az oszmánok

elleni védelemben azért is különösen nagy jelentősége volt a magyar tengernek, mert a Habsburg és a Török

Birodalom másfél évszázados magyarországi küzdelmének nagy részét az úgynevezett „háborús békeévek”

(1568–1591, 1606–1663) tették ki. Ezen időszakokat pedig az állandó portyák, az adóztatás ellenséges területen

való kiterjesztésére indított akciók és egy-egy kisebb vár elfoglalásáért vezetett határ menti összecsapások

jellemezték. Így a Balaton – nagyrészt legalábbis – arra kényszerítette a Somogy és Tolna megyei török

végvárak (Balatonszemes közelében Bolond-vár, Endréd, Koppány, Karád, Siófok, Ozora, Tamási stb.)

zsákmányra és rabokra éhes katonáit, hogy a keresztény területek ellen vezetett akcióik során azt vagy keleti,

vagy nyugati irányból kerüljék meg, ezáltal jelentősen csökkentve portyáik hatótávolságát.

Balatoni végházak

A Balaton mindamellett, hogy a Dunántúlon jelentősen szűkítette a török, de egyúttal a keresztény végváriak

északnyugat–délkelet irányú portyázási lehetőségeit, a Habsburg és az oszmán katonai vezetés számára egyaránt

kiváló lehetőséget kínált, hogy a partjai mentén húzódó hegy- és dombvonulatokra, illetve mocsaras

folyóvölgyekre támaszkodva kiépítsék saját végvárláncolatukat. Ez a folyamat bizonyos előzmények után

mindkét fél részéről Szigetvár 1566. évi elestét követően valósult meg. Míg a szultáni hadvezetés a szigetvári,

koppányi, simontornyai és székesfehérvári szandzsákokba osztva szervezte katonai-közigazgatási rendszerbe a

Balaton tágabb környezetében fekvő várakat, az Udvari Haditanács a Dunántúlon két végvidéki (a kanizsai és a

győri) főkapitányságot hívott életre, mely alatt egy fővárat és a hozzá rendelt kisebb végházak védelmi egységét

értjük. A két generalátus természetes, majd ebből adódóan közigazgatási határvonalát pedig a Balaton alkotta.

Sőt Kanizsa 1568. évi királyi kézbe, illetve kamarai igazgatásba vételét megelőzően Közép-Európa legnagyobb

tava még a későbbi kanizsai vég-vidék előzményének tekinthető katonai közigazgatási egység nevében is

felbukkant. A híres végvári főtiszt, Thury György például 1567-ben a Balaton és a Mura–Dráva közötti

végvárak főkapitányának tisztét viselte. A 16. század végéig azután a kanizsai végvidéki főkapitányságot

gyakorta Balaton és Dráva, a győri generalátust pedig Balaton és Duna közötti végekként emlegették.


Noha a Balaton valóban jelentős természetes gátat vetett a keresztény területeket vadnyugati „aranyásók”

módjára rohamozó szpáhik portyáinak, szerepe csak abban az esetben érvényesült meg-felelően, ha a tőle

délnyugatra és északra fekvő területeken a királyi végvárak katonaságának hasonlóképpen sikerült feltartóztatni

a török akciókat. Miután az 1568. évi drinápolyi békét követő évtized bebizonyította, hogy az újonnan ki-épített

várrendszer meglehetősen átjárható, a bécsi katonai vezetés 1577-ben a problémák megvitatására nagy végvári

haditanácskozást hívott össze a császár-városba. A várhálózat kialakításánál ugyan már korábban is igyekeztek

kihasználni a természet nyújtotta adottságokat, a konferencia résztvevői mégis hangsúlyozták, hogy a jövőben

az ország egész területén olyan zárt és szigorúan ellenőrizhető védelmi vonalat kell létrehozni, mely a kedvező

természeti viszonyokra még a korábbiaknál is jobban és immár valóban tudatosan épít.

A magyar tengerbe – Zalavár és Balatonhídvég környékén óriási mocsár-vidéket kialakítva – betorkolló Zala

folyó és a Kanizsa-patak ingoványos völgye rendkívül kedvező természeti feltételeket kínált a hatékonyabb

védelem megvalósítására. A kidolgozott új koncepció jegyében a Kanizsa-patak völgyét malomgátakkal

duzzasztották fel, az átkelőket eltorlaszolták, illetve azok mentén palánkokat és őrházakat emeltek, a rendszerbe

nem illő kisebb várakat pedig felrobbantották. Ennek eredményeként az egymástól látótávolságban álló őrhelyek

segítségével hatékonyan ellenőrizték a törökök által korábban használt átkelőket, a hézag-mentes vízvédelmi

rendszer kialakításával pedig a portyázókat meggátolták újabbak létrehozásában.

A győri főkapitányságon belül a Balaton-felvidék védelmét az annak északi szomszédságában fekvő kisebb

magánföldesúri várak (Tátika, Rezi, Hegyesd, Tapolca, Sümeg stb.) mellett a 16–17. században öt királyi

fizetésű végvár biztosította. A part menti Tihany, Keszthely, Szigliget és Csobánc, valamint Kinizsi Pál egykori

fészke, a kissé északabbra fekvő Nagyvázsony a generalátuson belül külön várkörzetet alkotott, mely nevét a

szomszédos nagy tótól kölcsönözte. Az „öt balatoni végvár” avagy a „balatoni vagy Balaton mellett lévő

végházak” elnevezést viselő kisebb védelmi egység katonái azonban első-sorban mégsem azért alkottak

közösséget, mert – a végvidék többi várától eltérően – zsoldjukat nem az alsó-ausztriai tartomány rendjei,

hanem az Udvari Kamara az uralkodó magyarországi és birodalmi jövedelmeiből, illetve segélyeiből fizette.

Ezeknek a váraknak a katonáit ugyanis valóban a Balaton-felvidék védelme formálta egységes közösséggé.

Lovas futárokkal vagy a távírászat korabeli módján, az ágyúlövések segítségével leadott jelzésekkel, az úgy-

nevezett hírlövéssel, tüstént értesítették egymást, ha valamelyik vár közelében ellenségre vagy gyanús nyomra

bukkantak. Ezt követően általában együttesen vették üldözőbe a főként a székesfehérvári vagy koppányi

szandzsákbégek vezette betörőket, vagy indultak együtt maguk is – megélhetésüket kiegészítendő – zsákmány-

és rabszerző utakra. Az élelmezésükre a negyedévenkénti böjtökről elnevezett kántorpénzt szintén együttesen

kapták meg az efféle ügyeiket a pápai végvárban intéző seregdeáktól. Amennyiben pedig sérelmeik voltak,

communitasuk (közösségük) közös levélben fordult az Udvari Kamarához gyakran valóban rákháton járó

zsoldjukért vagy az Udvari Haditanácshoz a balatoni hajózáshoz nélkülözhetetlen naszádok ügyében.

Vízi portyák a magyar tengeren át

A Balaton ugyan valóban óriási gátat jelentett a portyázásra „szakosodott” küzdő feleknek, mégsem volt

teljességgel leküzdhetetlen akadály. Különösen igaz volt ez a keményebb téli időszakokra, amikor a tó jege

olyan vastagra hízott, hogy lovakkal is átkelhettek rajta. Abban a korban pedig az ilyen esztendők jóval

gyakoribbak voltak, mint napjainkban. A tóparti helyőrségek ekként mindig kiéhezve várták, hogy január–

februárban a jégen át lepjék meg a szemközti partvidék lakosságát. Az 1570. esztendő első napjaiban például

Pethő János arról panaszkodott Batthyány Boldizsárnak, hogy a Balaton már tíz napja befagyott, és így a

koppányi, simontornyai, kaposvári és karádi törökök szabadon járnak-kelnek át rajta sok lajtorjával, tüzes

szerszámmal és számtalan sok jégpatkóval, ami a környező végváraknak és területeknek óriási veszélyt jelen-

tett. 1582 telén a somogyi törökök hasonlóképpen a Balaton jegén keltek át, majd nyomultak előre egészen a

Rábáig, hogy ott a Kemenesalja vidékét kirabolják. A keszthelyi kapitány, Pethő Kristóf azonban – aki 1600-

ban Bolondvár védelmében életét áldozta hazájáért – résen volt, és a kor bevett „portyázási szokásának”

megfelelően a zsákmánnyal visszatérő törököket a szomszédos balatoni és a pápai végvár katonáinak

segítségével hazatértében verte meg. A téli időszakokban ezért gyakran előfordult, hogy arra az időre, amíg a

Balaton befagyott, a tóparti végházak őrségét a távolabbi várak katonaságából erősítették meg – miként például

Tihanyét 1601-ben huszonöt veszprémi gyalogossal.

A part menti helyőrségek közül különösen a tihanyi, a szigligeti és keszthelyi végvár „vitézlő népére” hárult

nagy feladat a jégen vagy főként a tavaszi és nyári hónapokban a vízen átkelő törökök feltartóztatásában. A

Balaton ugyanis ezen a három helyen, a tihanyi révnél és a Szigligeti-öböl két végpontjánál a legkeskenyebb,

így a legkönnyebben átszelhető. A bolondvári, endrédi és koppányi törökök éppen ezért általában ezeken az

átkelésre legalkalmasabb helyeken próbálkoztak, amikor hajóikkal a füveltetést követően az északi part

rablására vagy adóztatására indultak. 1592 májusának végén például 250 bolondvári török három naszádon

Keszthely alatt szállt partra, de nem járt szerencsével, hiszen a keresztény végváriak megverték őket és


negyvenegy fogollyal, tizenhét fejjel, továbbá három zászlóval tértek haza. Egy esztendővel később azonban a

törökök már sikerrel jártak, hiszen ekkor az ezen vidékről elhajtott marhát előbb levágták, majd azután

naszádjaikat azzal megrakva hajóztak el. 1589 tavaszán pedig a koppányi bég csapatai a Balatonon átkelve

bevették Tátika várát, majd kirablását követően felgyújtották, jelentős károkat okozván ezzel az ellenségnek. S

tegyük hozzá, mindez a szultán és a magyar király között fennálló „békesség” időszakában történt!

A keresztény végváriak persze egyetlen alkalommal sem keltek át a Balatonon kevesebbszer – és szegték meg

ezáltal a csak névleg fennálló békét –, mint török sorstársaik. Másképpen ugyanis nehezen képzelhető el, hogy a

tó déli partján, a török hódoltsághoz tartozó Szántód környékén, az endrédi török végvár tőszomszédságában

miként szedhette be rendszeresen a tihanyi apátnak járó és ez időben bérbe vett jövedelmeket a mindenkori

tihanyi kapitány. A szántódi határban, az éppen a Balaton mellett fekvő mocsaras rétet pedig még a 19. század

elején is Körtvélyessy-rétnek nevezték, annak „emlékeként”, hogy birtokosa az 1620–1630-as években az a

Körtvélyessy István tihanyi, majd veszprémi főkapitány volt, aki természetesen minden alkalmat megragadott,

hogy végvári vitézeivel a tihanyi révhelyen átkelve hódoltsági birtokaiból minél jelentősebb jövedelmet húzzon.

Az átkelésekhez mindkét fél viszonylag komoly hajóparkkal rendelkezett. A tóparti keresztény és török

végvárak falai alatt már a 16. században több kezdetleges „hadikikötő” épült. A magyar király végvári

katonáinak

Fonyód, Keszthely, Szigliget és Tihany várainál, míg a törököknek az 1610-es években épült siófoki

erődítménynél, továbbá feltételezhetően a szántódi révnél és a Bolondvár közelében húzódó balatonszemesi

parton volt kikötőjük. A közhiedelemmel ellentétben azonban nemcsak ezeknek a végházaknak a védői

rendelkeztek a balatoni átkeléshez alkalmas hajókkal. A 17. század elején ugyanis például a tótól mintegy

tizenöt kilométerre fekvő veszprémi vár katonáinak is voltak sajkáik, melyeket egy-egy nagyobb portya

alkalmával szekereken szállítottak a Balatonig, majd keltek át velük zsákmány reményében a túlsó oldalra.

A 16–17. századi török–magyar végösszecsapások tehát a magyar tengert és környékét sem kímélték meg.

Bizonyára előkerülnek még majdan olyan források is, melyek egy-egy vízi ütközet leírásával elevenítik fel a

távoli korok harcias hétköznapjait. Mindezen küzdelmek ellenére – melyek a balatoni hajózás történetének

egyik legérdekesebb fejezetébe kalauzolnak – mégis hangsúlyoznunk szükséges, hogy a tó óriási szolgálatokat

tett Magyarország és a szomszédos alsó-ausztriai tartomány megvédelmezésében. Olyan, vagy talán még

jelentősebb természetes védőbástyaként állta útját az oszmán hódítóknak, mint amilyen a déli végeken az Al-

Duna vagy az ország északabbi területén a hegyvidékek voltak. Aligha kétséges ugyanis, hogy a Dunántúl

északnyugati területének és Ausztria keleti határvidékének számos települése éppen a magyar tenger létének

köszönheti, hogy túlélte történelmünk egyik legviharosabb időszakát, a hadjáratok, várharcok és portyák több

mint másfél száz esztendejét felölelő török kort.

2. Képek





1. Balaton környéki várak

PÁRIZS Ágnes

Balaton környéki várak

Szigliget

A Tapolcai-medence délnyugati részén, a Balaton egykori szigetét képező jellegzetes vulkanikus hegy kúpján

állt a szigligeti vár. A pannonhalmi bencések építették birtokaik védelmére a 13. század második felében. A

szabálytalan alaprajzú belsőtornyos várat a 16. században külsőtornyos, rondellás várral bővítették.

1262-ben a király elcserélte, ettől kezdődően Szigliget királyi birtok lett. Felügyelete 1441-ig a Móriczhidaiak

kezében volt. A mohácsi csata után I. Ferdinánd enyingi Török Bálintnak adományozta. Martonfalvay Imre deák

naplójában (1531–1540) maradt fenn a vár ostromának leírása, amely annak rövid időn belüli megadásáról

számol be. A vár megerősítése után 1573-ig kapitánya Magyar Bálint, aki a Balaton környékén zajló végvári

harcok egyik legkiemelkedőbb vitéze volt. A 16. század végén a királyi kamara pénzt utalt ki a rossz állapotban

lévő vár javítására. A török hatalom hanyatlásával a vár hadászati jelen-tősége csökkent, az ott állomásozó

csapatok létszámát fokozatosan mérsékelték. A 17. század végén villámcsapástól az épület nagyobb része

leégett, megmaradt részét 1702-ben Lipót császár parancsára más várakkal együtt lerombolták.

Csobánc

Gyulakeszi és Diszel között egy meredek bazaltkúp fennsíkján állt Csobánc szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos

kis vára. A várat a Rátót nemzetség Gyulafi ága építtethette, miután a család birtokai a 13. századtól Csobánc

körül tömörültek. A Balaton környékét 1543-ban, Székesfehérvár elfoglalása után érte a török hódítás első

hulláma. Csobánc kis mérete, rossz felszereltsége nem volt nagy harcértékű, de a lovasportyákban jelentős volt

védői elszántsága. Az 1702-ben kelt jegyzékben Csobáncot is kijelölték felrobbantásra, de ezt a Rákóczi-

szabadságharc megakadályozta. 1707-ben a császári csapatok ostromát sikeresen visszaverték, két évvel később

azonban a császáriak kezére került. A vár már ekkor romos állapotú volt, Farkas István szolgabíró 1722-es

jelentésében pedig már a lerombolt Csobánc váráról olvashatunk.

Rezi

A hegy tetején álló, hosszan nyújtott, szabálytalan alaprajzú várral egy 1378-as oklevélben találkozhatunk

először, Laczkfi István váraként. Később különböző családok birtokolták. Történetéről keveset tudunk, de

valószínűleg soha nem volt török kézen. 1771 körül összeomlott, később a Festetics család birtoka lett.

Tátika

Veszprém megyében, Zalaszántó község határában, hegy tetején emelkedett a szabálytalan alaprajzú,

belsőtornyos vár. Okleveles említése alapján építési ideje 1248 és 1257 közöttre tehető, a Kaplony nembeli

Zlandus püspök építtetett rajta. Később királyi vár volt, majd különböző családok birtokolták. 1598-ban a

törökök kifosztották, 1713-ban a császári hadak felgyújtották. Utoljára a Festetics család birtokolta.

Sümeg

A Marcal medencéjének keleti szélén álló, kúp alakú hegy csúcsán épült Sümeg vára a 13. század második

felében. Sümeg a veszprémi püspökség birtokai közé tartozott alapításától kezdődően. Unyomi Miklós

várkapitány (1440–1471) nevéhez fűződik a vár első ostromának története, az első jelentősebb bővítéssel együtt.

A vár második ismert ostroma 1491-ben volt. Miksa seregei a Dunántúlon több várat is megszálltak, tőlük

foglalta vissza Kinizsi Pál 1491-ben Sümeget és Nagyvázsonyt. Ezután békésebb időszak következett a 16.

század közepéig. 1552-ben foglalta el a török a püspökség székhelyét, Veszprémet. Ettől kezdve Sümeg lett a

püspökség székhelye, ezért a 18. század közepéig jelentős összegeket fordítottak a vár karbantartására,

bővítésére. A 17. század első negyedében a vár őrsége gyakran részt vett portyákon. 1664-ben a szentgotthárdi

csatatérről elvonuló török csapatok ostromolták a várost, majd felgyújtották, a tűz pedig a várat is elérte. A

sümegi vár utolsó korszaka a kuruc harcok ideje, a kuruc seregek fontos dunántúli támpontja volt. 1709-ben

kezdték támadni a császáriak, s néhány hónap alatt kezükre is került. 1713-ban ugyan elhagyták a várat, de azt

felgyújtották, lerombolták és gyakorlatilag használhatatlanná tették.

2. Képek





1. Vitrolások és gõzösök

CZÉRE Béla

Vitorlások és gőzösök

Balatoni hajózás a 18–19. században

A török pusztításnak a Balaton környékén is nagy hatása volt, a táj itt is elnéptelenedett. Az 1720-ban tartott

népszámlálás 39 helységben alig 7000 főt tudott kimutatni.

Csónakok és bárkák

A török uralom megszűntével a halászbárkák, a csónakok képviselték a balatoni vízi forgalmat. Közülük a

legjellegzetesebb az ősi bödönhajó. Mindkét formája tölgyfából készült. Keresztmetszete körte alakú, orra

hegyes, magasan felálló. A kisebbik fara elkerekített, magasan felálló, hossza kb. 3 m, egy-két ember számára

való, a balatoni kishalász eszköze. A másiknak kiálló orra, vágott fara van, amely némelykor szintén

felkunkorodik. Ez 4 méternél hosszabb, négy halászt szerszámostól elbír és nem borulékony.

A bödönhajókat később kiszorították a deszkából készített lenta hajók. A hozzájuk szükséges deszkákat kisebb

méretű fákból is ki lehetett termelni, míg a bödönhajókat csak a lassan kipusztuló, óriás tölgyfákból lehetett

előállítani.

A balatoni hajózás ugyancsak ősi eredetű, utas- és áruforgalmi szempontból igen fontos formája a szervezett

révhajózás. A tó három helyén volt jó átkelési lehetőség a 18. század elejétől:

Tihanynál, Fonyódnál és Bottyánnál (ma Battyánpuszta néven Balatonszentgyörgy külterületi része).

Télen a halászok a befagyott tó jegén a szánkónál magasabb eszközön, a „fakutyán” ülve közlekedtek, két

szöges bottal lökvén előre magukat a lékek között.

A vitorlások hőskora

A gőzhajózás előtti időkben a balatoni hajózás a Festetics család tagjainak nevéhez fűződik. A 18. század elején

a család a Balaton-mellék délnyugati részén nagy birtokot vásárolt, a fenékpusztai rév mellett pedig

hajóácstelepet hozott létre.

A Balaton első, nagy vitorlását, a „Kristoph” nevű, sószállító hajót gróf Festetics Pál építtette 1753-ban. Halála

után fia, gróf Festetics György – aki hatalmas hitbizomány ura, a híres „Georgikon” alapítója volt – egy sor

komp-és vitorlás hajót építtetett. E hajóállag tervezője és építője az olasz Antonio Bori hajósmester, aki

kormányos is volt. Az általa épített hajópark egységeinek nevei „Bori Antal”, „Pali”, „László”, „Fecske”,

„Juditta”, „Stella” és „Szolgája” voltak.

E hajóállag leghíresebb és legnagyobb egysége azonban az 1797-ben elkészült „Phoenix” nevű kétárbocos

vitorlás. A jelzőágyúval is felszerelt hajóra Festetics György nagyon büszke volt, és fregattjának,

zászlóshajójának nevezte, mintha hadihajó lett volna. A Balaton akkori legnagyobb hajójával a korabeli sajtó

bőven és elismerőleg foglalkozott. Hossza 15 ölnél (kb. 28,5 m), szélessége 4 ölnél (7,6 m) nagyobb volt. 300

emberrel a fedélzetén alig 2 lábnyira (kb. 63 cm) merült a vízbe, teherbírása 3000 mázsa volt, és 20

kocsirakományt tudott befogadni. A sajtó arra is rámutatott, hogy a nélkülözhetetlen árucikk, a só Pest

vármegyéből szekerekkel egy hét alatt ért Keszthely vidékére, hajóval viszont fele annyi idő alatt ért célba, így

egy-két krajcárral kevesebbe került.

A „Phoenix”-nek volt egy kisebb, vitorlás kísérője 8 pár evezővel. A nagy hajó ugyanis a sekély partvizek miatt

nem tudott a révhelyekre beállni. A kis hajócska a nagy hajó és a part közötti közlekedésre – többek közt a posta

továbbítására – szolgált. Ezért nevezték a hajóleltárban postahajónak. Feladatát ellátva a nagy hajó után

kötötték.

A „Phoenix”-en, a tengeri hajókat utánzó módon, nagyszámú személyzet szolgált: 24 evezős, 6 altiszt, 4

ágyúmester, 2 ágyúslegény, 2 pallér, 2 ácslegény, 2 vadász mellett kormányos, vitorlamester, horganymatróz,

szakács, kukta, cukrász, lakatos, orvos, mérnök, hajómester, mérnöksegéd, számadó is szerepelt; a listát

halászok egészítették ki, összesen tehát mintegy félszáz embert foglalkoztatott.


A hajót a Balaton sajátosságait nem ismerők tervezték és építették, ezért a vízen nehézkesen mozgott,

kormányzásához nagy ügyesség kellett. A hozzá fűzött reményeket tehát nem egészen váltotta be. Ez azonban

nem csökkentette az iránta való nagy érdeklődést.

A „Phoenix” fedélzetén sok hazai és külföldi előkelőség megfordult, köztük József nádor és Ferdinánd főherceg

is. A hajóra szállás ünnepélyes külsőségek között történt. A hajósoknak a „velencei gondolások” viseletébe

kellett öltözniük és sorfalat állva haditengerészeti módon, feltartott lapáttal tisztelegniük. Keszthelyhez és

Füredhez közeledve 6-6 ágyúlövéssel köszöntötték a városokat.

A főherceg 1804. évi látogatásakor nagyszabású ünnepségsorozatot rendeztek. Tengeri ütközetet is bemutattak,

5 nagy és 57 kis hajóval. A látványosságot a vendégek egy szigetről nézhették végig.

A napóleoni háborúk idején a haditanács a balatoni közlekedés megvizsgálásával Xivkovich őrnagyot bízta

meg, aki 17 hajójáratot tanulmányozott, és hajózási térképet is mellékelt 1809. november 3-i jelentéséhez. Ebből

megismerhető az evezőshajók menetideje. Eszerint pl. Kenese és Fenékpuszta között 36, Kenese és Tihany

között 6, Kenese–Füred között 5 és fél, Tihany és Boglár között 8, Tihany–Fenékpuszta között 30, Fenék–

Hidvég között 3 órát vett igénybe az út. Vitorlás hajóval – kedvező széljárás esetén – jóval rövidebb időre volt

szükség. A megrakott vitorlás többnyire 8 óra alatt tette meg az utat Kenese és Fenékpuszta között.

Festetics György fia, László gróf egy ideig folytatta apja hajózási tevékenységét, az elöregedő „Phoenix”

helyébe új, nagy hajó építését tervezte, de erre nem került már sor. A „Phoenix”-et leállították, a hajóépítő

„Arsenal”-t felszámolták. 1839-ben megépült a fenéki Zala híd, s ezzel az ottani rév létalapja is megszűnt.

Mindez valószínűleg összefüggött László gróf anyagi helyzetének romlásával. A „Phoenix” 1827–30 között tűnt

el a Balatonról, s őt követte a többi régi vitorlás hajó is. Ezzel lezárult a mintegy fél évszázados balatoni

vitorlásközlekedés hőskora.

Gőzösök a vízen

A balatoni vitorlások eltűnésének ideje egybeesik a magyarországi gőzhajózás megindulásával. Az első

sikertelen próbálkozások után az 1829-ben megalakult Első Dunagőzhajózási Társaság 1831-ben kezdte meg

rendszeres járatait a Dunán Pécs és Pest között. A Balatonon viszont a gőzhajózás másfél évtizeddel később

indult csak meg.

Eközben külföldi utazók is jártak a Balatonnál és beszámoltak lehangoló benyomásaikról. Egyikük, John Paget

angol író a „Hungary and Transylvania 1836” c. munkájában pl. ezt írta: „Angol embernek nehéz elképzelni,

hogy ilyen szép tó teljesen kihasználatlan legyen a kereskedelem és szórakozás számára. Egyetlen vitorlás

kereskedő bárkát sem látni rajta. A magyaroknak nincs érzékük a hajózáshoz, folyóik, tavaik olyanok, mintha

befagytak volna.”

A Balaton partja valóban meglehetősen kihalt, elhanyagolt állapotban volt – a kivétel egyedül Balatonfüred,

mint kedvelt nyaralóhely. Az elsők között Kossuth Lajos mutatott rá a balatoni gőzhajózás lehetőségére, amikor

1842ben Füreden nyaralt. Lehet, hogy Kossuth hatására, a Balaton melléki birtokosok is, Hertelendy Károly

Zala megyei alispánnal az élen, kezdtek a gondolat mellé állni.

Majd Széchenyi István is – noha nem az ő ötlete volt – az ügy támogatója lett. 1845-ben tette közzé „Balatoni

gőzhajózás” c. röpiratát. Ebben azt írja: „A Balatonon mostanáig egyetlen meglehetős hajó, de csak egy tűrhető

csónak sincs... Lebegjen csak egyszer rajta gőzös: s míg bányászokat fog előidézni a hegyekben és a gőz

használatára sürgetni a gondolkozót, új életszikrát lövel az egészre és a most nagyon kies, de mintegy álomban

szendergő vidéket olly vidor elevenséggel ruházza fel, mikép egy szebb jövendőnek tavaszkorát fogják a

legédesb sejtelmek közt élvezni a Balaton körüli lakosok”. A mű egy másik helyén így ír: „a Balaton partjain

alig fekszik nagyobb hely, alig van kereskedői mozgalom, s így ezek létét viszont a gőzösök nagyobb élénkséget

szülő fel- és alájárása fogná előteremteni”.

Széchenyi nyomatékosan említi, hogy a Balaton-partiak, elsődlegesen Somogy, Zala és Veszprém birtokosai

milyen sokat nyernek a gőzhajózás megteremtésével, „midőn a részvényvállalat maga tán nyereséggel, de tán

veszteséggel is jár”.

A balatoni hajózás ügyében Széchenyi teljes mértékben egyetértett nagy politikai ellenfelének, Kossuth

Lajosnak igazával, aki a lapjában keserű fájdalommal írta: „Volna csak másutt a tó, amarra nyugat felé, s virító

városok körítenék, s fürge gőzösök ünnepelnék rajta az emberész diadalát...”


Széchenyi ismerte a korábbi magyar költők verseit is, akik a tó elragadó szépségeit dicsérték, miként

Vörösmarty is, aki szerint „a Balaton a legtisztább szem, mely valaha az egekbe tekintett”.

Széchenyi szívós szervezőmunkával, agitációval, a műszaki feltételek tekintetében való tájékozódással sikerre

vitte az akciót. A részvényeket – követve az ő példamutatását – lejegyezték, és 1845. december 27-én

megtarthatták a „Balatoni Gőzhajózási Társaság” alakuló ülését. Az ügyek ideiglenes vitelére bizottságot

választottak, az alapszabály kidolgozását Kossuthra bízták. Az alaptőkét 60 ezer Ft-ban állapították meg. A

társaság első gőzhajóját Széchenyi javaslatára „Kisfaludy"-nak nevezték el. Széchenyi a társaság állandó elnöke,

az ügyben sokat fáradozó Hertelendy pedig igazgató lett.

Személyszállítás

A „Kisfaludy” építése jól haladt. A hajó fából készült teste az Óbudai Hajógyárban, a magyarországi

iparfejlődés egyik legjelentősebb létesítményében készült: részeit lovas kocsikon már 1846 júliusában

Balatonfüredre vitték. A 40 LE-s, kerekes gőzhajó gépezetét pedig a London közelében, Greenwich-ben, a

Temze partján álló Penn-féle gyártól rendelték meg. Ez a választás is kifejezte Széchenyinek az angol technika

iránti tiszteletét. A géprészeket Rotterdamon át hajón Triesztbe szállították, onnan pedig lovas szekereken

Füredre. Az összeszerelt hajót, amelynek költségei 80 ezer Ft-ot tettek ki, 1846. szeptember 21-én, Széchenyi

születésnapján bocsátották vízre. A „Füred” és a „Keszthely” nevű uszályhajók pedig a következő év májusában

lettek készen. A rendszeres személy- és áruforgalom is 1847 májusában kezdődött. Az első hirdetmény szerint a

gőzhajó minden hétfőn, szerdán és pénteken reggel 6 órakor indult Keszthelyről Kenesére és Füredre, kedden,

csütörtökön és szombaton pedig reggel fél 6-kor, Keneséről 7 órakor indult Keszthelyre. Oda-vissza útban

érintette Fonyódot, Badacsonyt, Fülöpöt, Boglárt, Szántódot és Alsóörsöt.

A menetjegy ára I. osztályon 2 Ft, a másodosztályon 1 Ft 20 krajcár, a III. osztályon 40 krajcár volt. Utóbbit

csak jobbágyok, egyenruhás katonák (őrmesteren alul) és vándorkönyvvel rendelkező mesterlegények

válthatták. Ők csak a második fedélzeten utazhattak, az I–II. osztályra nem mehettek le. Minden utas

díjmentesen vihetett magával legfeljebb 15 kg poggyászt.

Sajnos, a „Kisfaludy” gőzhajóról hiteles műszaki rajzok nem maradtak fenn. Csupán a korabeli, többé-kevésbé

pontatlan grafikákat ismerjük. Ezek szerint a hajó hossza 35 méterre, szélessége 10 m-re volt tehető. A belső

berendezésről Széchenyi feleségének, Seilern Crescenciának a véleményét is kikérte. Az I. osztály belső

burkolata fehér és arany volt, mahagónioszlopokkal, a falakon tükrökkel. Párnázott ülések, tágas étkezőhelyiség

állt az utasok rendelkezésére, továbbá könyvtár, magyar és külföldi szerzők műveivel, napilapokkal. 1869-ben a

hajó fatestét vastestre cserélték, de a gőzgépet változtatás nélkül beépítették, s így azt 1887-ig, azaz negyven

éven át használták – bizonyítva az angol gépgyár jó munkáját.

A „Kisfaludy” közlekedtetésének azonban voltak nehézségei: hiányoztak – Füredet kivéve, ahol hajóhíd állt

rendelkezésre – a kiépített kikötők. Az utasokat csónakokkal kellett a parttól távolabb lehorgonyzott hajóhoz

vinni, ami – főleg szeles időben – sok kényelmetlenséget és késést is okozott. A „Kisfaludy” ugyan

menetrendszerűen közlekedett, de személy- és áruforgalma gyér volt. Ezért az első balatoni gőzhajózási társaság

anyagi haszon nélkül fejezte be működését, igaz, adósságai sem maradtak. A gőzhajózás 1887–89 között

szünetelt a Balatonon.

Füred, a Balaton fővárosa

A reformkorban Balatonfüred a nyári Magyarország központja volt, ahol az irodalmi, társadalmi és politikai élet

vezető személyiségei rendszeresen találkoztak. Az írók és költők egymással versengve dicsérték a tó és

környéke páratlan szépségeit. „Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végighasítja a Balatont, a világ legszebb

panorámája vonul el szemünk előtt” – írja Jókai, aki közel a vízparthoz megépítteti villáját, huszonöt nyarat tölt

Füreden, és örök rajongójává válik a tájnak. „Sok szép táját bejártam hazánknak, de mindeniknél jobban

megragadott a Balaton-vidék.”

Füredet már korábban is postakocsijárat kötötte össze a fővárossal, de a Lobmayer-féle gyorskocsi járatainak és

a gőzhajó menetrendjének összehangolása még közelebb hozta a fővárost a Balatonhoz. Pestről, a Tigris

vendégfogadótól reggel 6-kor indult a kocsi, és délután 2 órára érte el Kenesét, ahol utasai átszálltak a gőzösre, s

egy óra után Füreden partra szállhattak. Visszafelé ugyanezen az úton a gyorskocsi hajnali 4 órakor érkezett

Pestre.

A gőzhajózás a Balatonon – szemben a több évszázados múltú és nélkülözhetetlen átkelőjáratokkal – a

magyarországi állapotokhoz képest túl korainak bizonyult, nem váltotta valóra a reményeket, nem hozta meg a


vidék felvirágzását. Nagyon valószínű, ha a hallatlanul nagy tekintélyű Széchenyi nem állt volna az ügy élére,

1846-ban nem is valósult volna meg. A további évtizedek bebizonyították, különösen a Déli Vasút 1861-ben

megnyílt, a tó déli partján ki-épült vasútvonalának működése révén, hogy a Balaton egyre kevésbé közlekedési

útvonal, és mind jobban úti cél: a nyaralás, üdülés, a turisztika, a vízisport színtere.

Utóbbi fejlődését mutatja, hogy 1881-ben jött létre a magyarországi hajóépítés –Óbuda és Újpest után –

harmadik bázisa Balatonfüreden, a Joung-féle hajóépítő telep. A század végén a telep a vitorlások mellett már

kisebb géphajók építését is elvállalta.

Kirándulóhajók

A balatoni gőzhajózás az évszázad végén éledt újjá: 1889-ben megalakult a „Balatontavi Gőzhajózási Rt.”. Az

engedélyt Baross Gábor miniszter adta meg, anyagi támogatást is ígérve az új vállalatnak. A társaság nemcsak a

kormánytól, hanem a Déli Vasúttársaságtól és az érintett megyéktől is kapott anyagi segítséget. Első hajója a

450 utast befogadó „Kelén” lapátkerekes gőzös volt, amelyet Hartmann József újpesti gyára épített. Ezt egy

kisebb kirándulóhajó, a „Roham” nevű csavargőzös követte. 1891-ben két, egyenként 250 fős csavar-gőzös, a

„Helka” és a „Kelén” (az előző Kelén a „Baross” nevet kapta) bővítette a hajóparkot.

Az első világháború előtt további hajókat állítottak forgalomba, a növekvő igények kiszolgálására kényelmes

kikötőket építettek, megépült a Balaton Vidéki Vasút a tó északi partján (1909). A vízi forgalmat is a Balaton

egész területére kiterjesztették. A biztató fejlődést azonban a világháború előtti években hanyatlás követte. De

ez már a balatoni hajózás 20. századi történetéhez tartozik.

2. Képek



1. Füred

SZERELMEY Miklós

Füred

„Kilátás a fürdőházból”

Kirándulásomra, mellyet a Balatonhoz és vidékére tevék, szűken volt időm kiszabva. Annál inkább rajta kellett

tehát lennem, hogy rövid nap alatt minél többet lássak és halljak, s utazásomat, mennyire csak lehet, élvezetessé

tegyem. Ez utóbbi okbul választottam olly napokat, mellyekben a holdfény növekvőben volt. (...)

Gőzösön indultam el Keneséről esti 7 óra után, s holdvilágomnak mindjárt ez alkalommal igen szép hasznát

vettem. Mérföldekre (t. i. a tó partjától hajónkig) terjedő tűzoszlop kísért bennünket haladtunkban, s a telő hold

szende fénye varázsképül tünteté elém a közel és távulabb eső partvidék minden egyes pontját. (...)

A kapitány angol; derék és viharedzett férfiu, ki mielőtt „Kisfaludy” gőzöshöz a magyar tengerre jutott volna,

hosszu évek során vitorlázott szerte a világban s bejárta a föld számos nagy tengerét... Szivességéből némelly

utmutatással láttattam el, mellyeknek mind Füreden mind a Balaton vidékén nem csekély hasznát vettem.

Ez első rövid kis tengeri utazásnak csakhamar vége lőn. Alig egy óra lefolyása után gőzösünk a füredi kikötőbe

hajtott.

[Füredi gyógyvizek]

A füredi gyógyvizek és a magyar nemzet közt egy hasonlatosság van: mindkettőnek a régi korban vesz el

eredete, s bizonyos adatokat eddig egyikről sem mutathatunk fel.

Csak annyit tudunk, hogy a jelenben van, hogy létezése hasznos és üdvös, s hogy jövendője mindig szebb,

boldogabb és boldogitóbb lesz.

A magyar nép eredetéről vannak ugyan több vagy kevesebb valószinüséggel biró mondáink; de Füred

gyógyvizeiről ilyeseket sem mutathatunk fel... Jellemzetes, hogy a magyar, kinek olly szép, annyi érzelemmel és

elmésséggel biró népdalai vannak, kicsinyben és nagyban olly keveset gondolt régi emlékeinek a nép ajkán járó

mondák és regék általi fentartásában.

Van ugyan némi mondatöredék a római korbul, melly szerint Valeria császárné mint özvegy Tihanyban lakván,

anyját a füredi vizek segedelmével veszélyes kórbul kigyógyitotta, s ez okbul ott Dianának templomot emelt. De

e tekintetben semmi további történetirási tanuságot nem találunk.

Sőt még későbbi időkbül is, midőn a magyarok már rég lakták e vérrel szerzett hazát, hasztalan keressük nyomát

történetirásunk lapjain Füred gyógyforrásainak, ámbár Füred, a falu, valamint Tihany neve gyakran előfordul.

Első emlitést a 17-dik század elején tesz róla Zeiler német iró, valamint ugyanazon század vége felé Krekwitz és

Lower. Ellenben a 18-dik század elején már sűrübben kezdik emlegetni. Riethöfer, Bombardi, Beel, Turóczi.

Minden ezen irók szerint azonban a füredi források ez első megjelenése igen szerényen történik, mert akkor még

a jeles tulajdonságu vizhez, melly sáros medrében iszap és nád közt folydogált a Balatonba, csak egyszerü

pásztorok s a legközelbi lakosok tévedtek el ollykor.

Hogy hazánknak ezen, bár nem legnagyobb gyógyerejü, de mindenesetre a legkeresettebbek közé számitott,

vidéke szépségeivel pedig minden mást felmuló, fürdőhelye bővebben kezdett ismertetni, ennek alig van több

egy századánál.

Azon hosszu sora közt a tihanyi főpapoknak, kik Füreden birtak, a nélkül, hogy üdvös hatásu gyógyvizére

legkisebb figyelmet is forditottak volna, első volt Lécs Agoston apát, kinek ez eszébe jutott... Az ember hajlandó

azt gondolni, hogy a pap urak, olly sok jól termő hegy híres borát birván a vidéken, azáltal lelköket eléggé

vigasztalva találák; s igy az istenadta vízre gondolni, melly azonban mégis olly sok roncsolt egésségü embernek

nyujtott volna testi lelki vigasztalást, nem igen juthatott eszökbe... A nevezett apát 1743. körül a források

egyikét oduba foglaltatá, közelében fabódét emeltetett, s a környéket valamennyire kicsinositotta. E kisszerű

intézkedés mégis meghozta gyümölcseit, mert Füred emelkedésének idejét ekkortul fogva kell számítani. A

közel lakó birtokosok t. i., látván a pap urakat a savanyuviz körül heves nyári napokban gyakran igen jól


mulatozni, a források körül és a Balaton partján sátorosodni kezdtek, és sátraikat fürdésre alkalmas nyári

évszakokban hosszabb vagy rövidebb ideig szállásul használták.

A gondos apát és az emlitett földesurak jó példája rövid évek alatt egyre többek figyelmét vonta a füredi

gyógyforrásokra. Már 1748-ban vendéglő és fürdőház emeltetett a forrás közelében... E közben a fürdő hire

mindinkább terjedvén, a látogatók száma olly gyorsan szaporodott, hogy 1754-ben (alig 10 évvel az első kezdet

után) mind a két épületet meg kellett nagyobbitani... Uj tiz év mulva (1764.) ismét meg kellett mind a vendég-,

mind fürdőházat nagyobbitani, s ez utóbbit egyszersmind javitásokkal ellátni, mert a látogatók száma

mindinkább nevekedett.

A fürdő minden nevekedése mellett azonban jó hirben és névben, alig tartatott az eddig egyébnek, mint ünnepis

vasárnapi mulatóhelynek a közelbi helyekről ide tóduló vendégek számára. Senki sem volt, ki a közönség és a

fürdő iránti figyelemből nagyobbszerű épületek költségét magára vállalja, ámbár egy kis józan számvetés

bizonyosan meggyőzhette volna a birtokosokat, hogy az itt kivetett költség bő kamattal fog visszatérni... Végre

segitett isten a dolgon. Megereszté az egek csatornáit, s a füredi apró bódékra s házikókra olly hatalmas

felhőszakadást küldött egy tavaszi napon 1775-ben, melly azokat mind összerongálta, s igy a birtokosokat ujak,

erősbek és nagyobbak épitésére kényszerítette.

Kevés év mulva (1782) oda tereltetett a volt magy. kir. helyt. tanács figyelme is a füredi gyógyvizekre. A viz

megvizsgálására két vegytanár küldetett ki. Ezek vizsgálat végett a helyszinre rándultak, s a beadott jelentésük

némelly czélszerü javitásnak volt az ivókut és fürdőház körül eszközlője. A kutakat akkor megtisztogatták,

czélszerü körfallal és tetővel látták el, mind az ivás, mind a fürdés körül szükséges rendszabályokat hoztak,

sétányt alkottak, ligetet ritkitottak, a helyszinén orvost, seborvost és gyógyszerészt állandósitottak, s az egész

intézetre felügyelő személyzetet rendeltek. Ekkor kezdtek ismét számos uj és nagyszerübb épületeket emeltetni,

sőt még a fürdőhöz vezető ország-utak szükséges javitása sem kerülte ki a figyelmet.

Az 1802. év ismét ollyan volt a füredi gyógyforrásokra nézve, melly rá uj és az eddigieknél még kedvezőbb

korszakot hozott... Ez évben vette Schuszter egyetemi tanár a forrás vizét ujra vegytani vizsgálat alá... Az

épületek száma ismét nevekedett, s még nagyobb arányban a látogatóké.

Ez időtül fogva Füred megszünt egyszerü mezei mulatozás színhelye lenni, s fényüzés csarnokává kezdett

emelkedni. A fürdői időszak nyári hónapjaiban kereskedők látogaták meg, sétányán hangászok versenyeztek,

csarnokában szinészek tarták előadásaikat, s vendéglői termeiben éji – kártyások is kezdék felütni tanyájokat.

1822-ben egy kis kórház alapittatott, és a Balatonban hat hideg fürdőt csináltak, melly szám 1836-ban

tizenkettőre emeltetett.

Emlitém, hogy első ösztönt e fürdőhely csinositására a viz (egy felhőszakadás) adott... 1834-ben hasonlót a tűz

okozott, melly több nagy épületet hamuba döntött. E tűzvész után nemcsak a megrongált épületek nagyobbitva

és szebben jöttek ismét létre, hanem más ujak is emelkedtek, millyen például az uj fürdőház. (...)

[Nevezetes épületek]

Az előttünk fekvő képek egyike Füredet a Balaton részéről mutatja, másika kilátást fest elénk a fürdőházból,

mindegyike csak egy részét tüntetvén elő Füred épületeinek.

Ezen épületek közül legnevezetesbek: a Horvát-ház, melly képeink elsején mindjárt szemközt a Balatonba

néhány ölnyire benyuló kikötővel fehér-lik.* Ez Füred legnagyobb épülete, 105 szobával biró. A megette álló

épületeknek képünkön csak egyes részei látszanak; ezek: a posta- és Taliánház; utóbb, az utcza másik szögletén,

a nagy vendéglő, mellynek 80 vendégszobája, tágas kávéháza, ét- és táncztereme van. Ez utóbbinak a fürdői

vendégek olly nagy hasznát veszik, hogy benne a fürdői időszak alatt minden estve gyül össze táncztársaság,

melly rendszerint csak éjfél felé oszlik el. Legnagyobb tánczmulatság azonban a hires Anna-bál, mellyre távul

vidékekről is számos vendég sereglik össze. E bál rendesen a fürdési időszak bezárásának tekintetik, mert az

utána következő napokban a vendégek szép része, kivált a kik nem gyógyitás, hanem mulatás kedveért gyültek

össze, hazautra indul. (...)

Hasonló szép kilátást nyujtanak a tó felé több más házak emeletei, s ezek közt emlitést érdemel azon kis

épületke is, melly a második képen a tó partján, az elsőn pedig egyenesen szemközt a kikötővel látszik, s külső

tekintetére kerti fülkéhez hasonlit, tulajdonkép pedig belsejében a vizgépet rejti, mellyen lóerővel szállittatik fel

a fürdők használatára, tisztogatásra s locsolásra szükséges vizmennyiség. E fülkéből szinte meglepőleg szép

kilátásban gyönyörködhetni.


Az egyház és a szinház szinte megnevezést érdemlő két épület; rólok azonban megjegyezhetni, hogy bátran

szerepet cserélhetnének, a mennyiben t. i. külső tekintet után itélve, a szinház sokkal inkább beillenék

imaháznak, és az imaház szinháznak. (...)

[Sétányok]

A fürdőhelynek három sétánya van. Egyik a Balaton partján a hideg fürdőkkel szemközt, melly csupa magas

nyárfákból állván, sajátságos kinézésü. Ezt azonban a fürdő tulajdonképi vendégei keveset használják. (...)

A második sétány az ivókutat övezi körül. Rajta délelőtti 5–11, és alkonyati 4–1/2 8 óra közt, melly idő alatt kút

a vendégek számára nyitva áll, élénk vidor társalgás foly a mulatozó vendégek közt. E sétány hossza mintegy

50, szélessége 25 öl. Rajta leginkább hársfák vannak ültetve, s közepén a zenészek számára külön emelvény

készitve...

E sétatérről nézvén Füredet, az egy díszes város töredékének látszik, nemcsak azért, mivel rajta városi

fényüzéssel jelennek meg – kivált a női – vendégek, hanem egyszersmind, mivel azt csaknem minden oldalról a

legszebb épületek veszik körül; délre a Balatonra nyujt kilátást, keletre és nyugotra az emlitett épületek övezik

két eléggé rendes sorban; északra pedig „Hazafiság a nemzetiségnek” felirattal szinház áll, mellynek háta megett

a harmadik sétahely terül el.

E sétahely az ugynevezett angolkert, melly dombosabb téren áll. Első rendezése 1780. körül történt, s ezért a

rajta levő fák sokkal kifejlettebbek levén, a sétálóknak sűrü ligetekkel s árnyas helyekkel kínálkoznak... E

sétatér a két elsőnél sokkal terjedelmesebb, utai tiszták és jó karban tartatnak, s egyes pontjairól a Zala és

Veszprém megyék felé emelkedő hegyekre, kivált pedig a Balatonra meglepő kedves kilátások kinálkoznak.

A ki egyébiránt a zajosabb s inkább külszines, mint belélettel biró társaságot néhanéha lélekedző magánynak,

vagy egy pár megbizott baráttali kedélyes társalgásnak, kész feláldozni, az nagy élvezetet találand a szép vidék

hegyei-völgyei, mezői, rétei s ligetei közt czél nélküli utakon való barangolásban, melly alkalommal élvtelt

kebellel és elégedetten térend mindenkor vissza kirándulásából.

[Gyógyforrások]

Hátra van még e fejezetben magukról a gyógyforrásokrul s általában a füredi gyógyhelyről, mint illyenről,

némieket elmondanom. A balaton-füredi gyógyvizek a kénsavas sókat tartalmazó vasas savanyu vizek sorába

tartoznak, s az illynemü vizek közt Magyarhonban első helyet foglalnak el.

E gyógyvizek három forrásból gazdagon ömlenek fel. E források két elseje a sétatéren van, harmadik közel

hozzá.

Első a főforrás vagy ivókut a sétatér nyugati részén. Ez a többiek felett kitünő kis csarnokkal van körülvéve,

mellynek kúpját négy oszlop tartja, s a lemenet a kúthoz négy oldalról lépcsőkön történik, hol a savanyuviz vas

rostély alatt őriztetik.

Ez a legrégibb időben használt forrás, s olly vastag erü, hogy egy másod percz alatt többet ömleszt tizenkét

itczénél... Tisztán tartására dicséretes gond fordittatik, s e czélból évenkint kétszer minden vizét kimeritik, s

mind a kúton, mind csövein megtétetnek a czélszerü javitások.

Esti 8 órától reggeli 5 óráig, melly időben a vendégek a kutat nem használják, történik az üvegek töltése,

mellyeket magán használat vagy kereskedés végett a közel vidékre elszállítanak.

A második kút fő középforrásnak neveztetik, inkább éjszakra fekszik, s a többihez képest valamicskével több

vasas részecskével bir. Jelenleg nem használtatik, s a hangászkar játszóhelye épen felette áll.

A harmadik forrás keletre fekszik, s mivel vizét fürdésre használják, fürdőforrásnak neveztetik. A többi

forráshoz képest leggazdagabb. Vize melegittetve vezettetik a fürdőkádakba.

E források vize részint ivásra, részint fürdésre használtatik.

Az ivás többnyire csak helyben, leginkább reggeli órákban, kevésbbé az estiekben, történik. Palaczkokra szedve

hordják ugyan e savanyuvizet a közel vidékekre; azonban távulabb elhordatás-ra nem olly alkalmas, mint

hazánk több más vasas savanyuvize, mert izét és szeszét jól beszurkolt edényekben is csakhamar elveszti.


A balaton-füredi vizek fürdésre kétfélekép használtatnak: melegitve és hidegen.

Meleg fürdésre van összesen 42 fürdőszoba, és pedig 14 az ó fürdőben külön szobákban. Ugyanitt van még más

19 fürdő, mellyeknek eddig „paraszt fürdő” volt a neve, jövendőben azonban hihetőleg más leszen. Az uj

fürdőházban van 9 fürdőszoba, mellyek némellyikében két kád találtatik.

Az ó fürdőházi kádakhoz előre kell jegyet váltani, mert feles számmal fürdőt nem készitenek. Itten csupán

savanyuvizi fürdőben fürödhetni, mig a többi fürdőszobákban a Balaton vagy a kútforrások vizét külön vagy

vegyitve használják.

A hideg fürdők a Balatonban állanak, s a parttól palló által összeköttetvék. Van itt 12 külön szobácska a férfiak,

s 17 a nők számára, azonfelül két közfürdő, mellyekből a Balatonba is kiuszhatni. Itt szinte megvan az ,uri' és

,paraszt' vagy ,közönséges' közfürdő közti különbség, miről szinte reméljük, hogy ezentulra meg fog szünni.

Ugy hiszem, ha egyik fürdőért 24 p. krt kell fizetni, a másikért pedidg 10 váltót, már ez által meg van téve

köztök a különböztetés, mellynél nagyobb nem szükséges.

Részlet Szerelmey Miklós: Balaton-album című könyvéből. A szöveget az eredeti helyesírással közöljük, a

zárójeles alcímek az eredeti szövegben nem szerepelnek. (A szerk.)

* Lásd a füredi Anna-bálokról szóló cikkünket e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. Balatoni városok. Keszthely a 19. században

PÁRIZS Ágnes

Balatoni városok

Keszthely a 19. században

Keszthely a Balaton délnyugati végén, egy öböl hajlatában fekszik. Már a 19. században Zala vármegye

központi szerepet betöltő nagyközségének számított. Kedvező fekvése mellett jelentőségét növelte a néhány

kilométerre nyugatra fekvő Hévíz fürdő is. Ennek kénes-szénsavas vizét, sajátságos, apró, pikkelyszerű

szemcsékből álló iszapját sokféle betegség gyógyítására ajánlották már akkor is.

A gyógyvíz mellett Keszthely is kedvelt hidegfürdőhely volt, a cölöpökre épített fürdőházak a városon kívül

helyezkedtek el. 1857-ben a düledező fürdőépületek helyett korszerű vendégfogadót és fürdőszobákat építettek.

A három hidegfürdő közül a fenékpusztait látogatták a legtöbben, amely kedvelt halászóhely is volt. Keszthely

és Kenese között közlekedett az a gőzhajójárat, amely a Balatont teljes hosszában átszelte.

A község 19. századi nagyfokú látogatottsága számos nevezetességének is köszönhető. Gróf Festetics Tasziló

140 ezer holdas uradalmának központja a pazar bőkezűséggel épített kastély.

1797 júliusában, Balla Károly tanár alapította a Keszthelyi Georgikont, abból a célból, hogy legyen egy felsőbb

szervezetű gazdasági tanintézet, amelynek feladata a mezőgazdaság ügyének, közvetlen és közvetett

előrehaladásának szolgálata. (Az intézet összesen nyolc intézményt egyesített.)

Keszthely nevezetessége a Balatoni Múzeum is, amely a 19. század második felében megkezdett

gyűjtőmunkával alapozta meg máig is fejlődő közgyűjteményét. A Balatoni Múzeum Egyesület 1897-ben

alakult meg, a látogatók 1899-től tekinthették meg a gyűjteményt. Az önálló múzeumépület építése 1925-ben

kezdődött el, és 1937-ben nyílt meg az első kiállítás.

A 19. század viszonyaihoz képest Keszthely fejlett infrastruktúrával rendelkezett, a hajóállomás, a posta- és

távíróhivatal mellett járásbírósága, adóhivatala és pénzügyőrsége is volt.

2. Képek



1. Balatoni városok. Siófok a 19. században

PÁRIZS Ágnes

Balatoni városok

Siófok a 19. században

Siófok a Balaton partján, a Sió-csatorna torkolata mellett fekszik. A 19. század végén már Veszprém vármegye

egyik jelentős nagyközségének számított. Kedvező fekvése miatt (a déli vasútvonal mellett) sokan látogatták, a

század végére a Balaton egyik legkedveltebb nyaraló- és fürdőhelyévé vált. Itt nyitotta meg 1871 nyarán Végh

Ignác fürdőbérlő az első Magyar Tenger Fürdőházat (80 kabinnal és 100 személyes társalgóval).

A fürdőházat ősszel síneken a partra gördítették, hogy megvédjék a téli hidegtől és a jégtől. 1879 tavaszán

azonban az áradás a nádasba sodorta, ahol hamarosan az enyészet martalékává vált. 1891-ben a Siófoki Balaton

Fürdő és Szálló Részvénytársaság a modern igényeknek megfelelő fürdőtelepet létesített 35 hektáron, parkkal,

díszes szállókkal és nyaralókkal. A fürdő használatát leginkább idegbántalmak, vérszegénység, anyagcsere-

problémák, emésztési zavarok ellen javasolták.

A siófoki fürdő a mesterséges fürdőhely mintapéldánya volt. Az építkezés érdekében a mocsaras partszakaszt

szabályozták, a töltésre pedig az addig még hazánkban nem honos platánfasort ültettek, amely látványával azt a

képzetet keltette, mintha egyenesen a Balatonba vezetne.

A Balatoni Gőzhajózási Részvénytársaság 1891-ben vette birtokba a tavat, amikor kibővített hajóparkjával már

a tó teljes terjedelmében hajóztatott. A nyári hónapokban napi húsz órán keresztül járt a három gőzöshajó,

melyek mindegyike árut is szállított. A hajókon az utasok kényelmét szolgálta a „villamvilágítás” és a „buffet”

is. Az egyik hajójárat Siófok és Füred között közlekedett.

A kedvelt fürdőhely 19. századi gyors fejlődését, központivá váló szerepét jelzi az is, hogy a vasútállomás, a

posta- és távíróhivatal mellett posta-takarékpénztár és az osztrák–magyar bank fiókja is működött. Az állandó

lakosok és a nyaralók szórakozását jelentették a fürdőzés mellett időnként megrendezett lóversenyek is.

2. Képek



1. A Balaton-átúszások története

SZEKRÉNYESSY Attila

A Balaton-átúszások története

Úri virtusból tömegsport

A középkori „fürdőorgiák” hatására Európa-szerte az egészség-ügyi és morális szempontból betiltandó

tevékenységek közé sorolták az úszást. A felvilágosodás hozta polgári gondolat a vízből mentés

szükségességének elfogadtatásával tört utat. Európa polgárosultabb felében a társasélet részeként szerephez jut

az egyéni virtusból kifejlődő sportág és klubhálózat. Megszületik a modern polgári úszósport.

Hazánkban ez a folyamat a Szekrényessy Kálmán (1846–1923) nevével fémjelzett Balaton-átúszás és sport-

munkásság eseményei köré csoportosíthatók.

„Minden ruháját hirtelen lehányja...”

Az első, ill. a második Ratio Educationis (1777 és 1806) egyértelműen tiltotta összes tavaink, folyóink fürdőzés

céljából történő használatát. A rendelet betarthatósága erősen vitatható, arra azonban elegendő volt, hogy a 18–

19. század fordulóján a szervezett úszásoktatást, a fürdőkultúra fejlődését hátráltassa.

Legjelentősebb tavunk, a Balaton sem volt sportcélokra kihasználva. Feljegyzésekből tudjuk, hogy a tó melletti

települések lakosai zömében nem tudtak úszni. Az 1787-ből származó legelső balatoni úszásról szóló

tudósításunk sem helyi, de még csak nem is magyar ember személyéhez köthető. A nevezetes úszót a

felvilágosodás és a születőben lévő sportok hazájában, Angliában kell keresnünk. Báró Hompes-Bollheim, ki

angol mágnás létére hosszabb ideig élt hazánkban, s különösen megszerette annak tájait s asszonyait, egy ízben

a Balaton partjára is elvetődött. A kies, szép Fürednél, tengerhez szokott bátorsággal rozoga lélekvesztőbe ült, s

mélyen beevezett. A rozzant deszkaalkotmány azonban a tó közepén süllyedni kezdett, mit a rémült ember gyors

sietséggel elhagyni kényszerült. Mindezekről a neves poéta, Pálóczi Horváth Ádám ekként tudósít: „Minden

ruháját hirtelen lehányja a nyakából, / Elveti az evezőt is, és kiugrik a fából...”

A báró a tó közepétől Füred partjai felé, mindössze hat-hét kilométert úszott, miközben a süllyedő csónakot a

víz Zamárdi felé sodorta. A parthoz érve az ott sétáló előkelő társaságot udvarias angol szóval kérlelte,

hoznának számára ruhát. Kérése azonban nem talált értő fülekre: így: „Kéntelen volt amaz első ártatlan

öltözetben, / Kiszállni a sok piperés-ruhás gyülekezetben.

A szemérmes kisasszonykák szemeiket befedték, / Csak az árnyéktartón által az ujjok közt nézegették.”

A balul kiütött csónakázás kényszerű úszóbravúrt eredményezett, melyről Barcsay Ábrahám testőríró fantáziája

kissé túlzó módon számol be: „B. H. a Dunát és Balatont által úszta...”

Nagyrészt ennek köszönhető, hogy egyesek, a szemtanú Pálóczi Horváth Ádám művét nem ismerve, Barcsay

túlköltése alapján úgy vélték, 1787-ben valós Balaton-átúszás történt. Erre azonban még közel egy évszázadot

várni kellett.

„...a Balatont ösmertebbé tenni”

1880. augusztus 29-e, Balatonfüred. A fürdőház körül a parton több ezres éljenző tömeg ünnepli a vízből kilépő

úszót, ki Siófokról indulva 6 óra 40 perc alatt átúszta a magyar tengert, ott, ahol az a legszélesebb (14 km). Az

országos hír-név megszerzője egy 34 esztendős dzsidáskapitány, Szekrényessy Kálmán.

Ki volt valójában Szekrényessy Kálmán? Katonatiszt, hírlapíró, sportoló, irodalmár vagy egy egyszerű

„kalandor”, a Monarchia kalandora? „Mintha Jókai valamelyik regényéből lépett volna ki az életbe” – vallotta

róla egyik hírlapíró kollégája.

„Hazafias kötelességemnek tartottam e távúszás által a Balatont ösmertebbé tenni” – áll márványba vésett

gondolata a füredi Pantheonban elhelyezett emléktábláján.

Két kor, két életfelfogás mezsgyéjén élte világát. A nemesi–úri életforma, melyet neveltetésével még otthonról

hozott, sima modorú, előzékeny lovaggá avatta, ki gáláns gesztusokkal és tartózkodó finom bókokkal hódolt a

szebbik nemnek, viszont sarkantyúcsengésű, feszes tartású büszke tisztté vált, amint férfiak körében jelent meg.


A másik életfelfogás, mely szellemét meghatározta, egy polgárosult biedermeierből kinövő gondolkodást

mutatott.

A szónak legszorosabb értelmében a világot végigutazó, zsinóros, dolmányos tisztnek, mi tagadás, sikere volt a

hölgyek között. Szentpétervártól Konstantinápolyig, Londontól Washingtonig, Berlinen, Bécsen, Rómán át,

egészen Velencéig, kristálycsilláros, pezsgős estélyeken a keményre pödört bajuszú, aranyzsinórzatú fiatal tiszt

elegáns hölgyek és urak társaságában hajnalig koptatta a táncterem márványzatát. Szekrényessy Kálmán

azonban nemcsak a tánctermek lovagja, afféle utazó bonviván volt, hanem a valós veszélyeket kereső vakmerő

férfi is, aki az élet teljességét legalább annyira látta annak szüntelen kockáztatásában, mint a fényes bálok

pezsgő- és parfümillatú világában.

Atyja, Szekrényessy József, Széchenyi belső munkatársa és bizalmas embere, ügyvéd, Pest első közjegyzője. A

szabadságharc után sokakat ment meg a kivégzéstől. Széchenyi művének folytatója, kit emiatt kortársai „kis

Széchenyinek” neveztek. Az 1850–60-as években a Margitsziget, Orczy-kert, Rudas fürdő, Lóversenytér és

Császár fürdő ismert bérlője. Kálmán apja fürdőbérleményeiben tanul meg úszni. Elvégezte a bécsi katonai

akadémiát, a pesti Zeneakadémiát, hallgatott orvostant és jogot. Összesen tíz idegen nyelvet beszélt.

1866-ban, húsz esztendősen harcolt Custozzánál, 1870-ben részt vesz a francia–porosz háborúban. 1873-ban

Spanyolországban Don Carlos trónkövetelő hívei, a karlisták közt vitézkedik. Az orosz–török háborút a török

hadsereg oldalán küzdi végig, de megfordul Garibaldi seregében is. Szüntelen életveszélyben forogva a Balkán

háborúiban lelkesen ír színdarabokat, verseket, tanulmányokat, néprajzi értekezéseket és regényeket. Amit lehet,

lerajzol vázlatkönyvébe, illetve lefényképez.

A modern polgári úszósport kezdeteként nyilvántartott 1875-ös Matthev Webb-féle La Manche csatornaátúszás

hatására kezdi meg távúszásait. 1875-ben a dán szigetek közt tréningezik, 1876-ban az északi-tengeri Helgoland

szigetét ússza körül, 1876–77-ben több ízben is a Boszporuszt, Európából Ázsiába, Ázsiából Afrikába. Később a

Szuezi-csatornát és a Gibraltári-szorost, valamint 1879. augusztus 4-én a Balaton-átúszás közvetlen

előkészületeként a Bodeni-tavat úszta át.

1879. április 24-én, a királyi pár aranynásza alkalmából rendezett berlini estélyen Szekrényessy Kálmán angol

mintára tiszttársainak fogadást ajánlott, miszerint képes bármely európai tó vizében egyéni

rekordteljesítménynek meg-felelő távúszást végrehajtani. A helyszín kínálta magát, az 1880-as év változó

időjárású nyara azonban nem kedvezett. Egy hónapnyi időpont-módosítások után, végül 140 ezer forint fogadási

összeg mellett augusztus 29-én, 17-18 fokos vízben, Siófokról indulva megtörtént az úszás. A tó közepén a

viharossá váló szél öles hullámokat kavart, végül mozsárlövések hangja mellett, zúgó éljenek közepette, nagy

ovációkkal üdvözölték a bravúros úszót. Ez volt az első időre mért úszás s egyben a magyar úszósport

születésnapja is. A Monarchia szinte valamennyi lapja beszámolt az eseményről, de jellemző módon az első

komoly elismerés – egy színarany serleg kíséretében – külföldről, Angliából érkezett. Szekrényessy még ezt

követően háromszor átúszta a Balatont, utoljára 49 évesen. Szekrényessy Kálmán nevéhez köthető az első

magyarországi, kifejezetten sporttal foglalkozó újság, a „Sport” 1883-as alapítása. 1888. november 16-án Teréz

körúti lakásán alapítják meg a maradi tornarendszert felváltó új sportegyesületet, Magyar Testgyakorlók Köre

(MTK) néven.

A léghajózás terén is úttörő Magyar-országon, két saját szerkesztésű gépét a nagyközönségnek is bemutatta.

Élete utolsó éveiben is nagy odaadással munkálkodott a sport érdekében. A Pesti Hírlap munkatársaként

mindvégig jelennek meg cikkei, visszaemlékezései.

1923. december 28-án halt meg Angyalföldön. Személyében a hőskorát élő magyar sport egyik

legkiemelkedőbb és legszínesebb alakját veszítette el.

A Balaton – mint Wimbledon

A Szekrényessy Kálmán nevével fémjelzett első Balaton-átúszás minden korábbinál nagyobb hírverést jelentett

az úszás számára. Mindjárt a következő évben megrendezték az első hazai nemzetközi úszóversenyt, Vác és

Pest között a Dunán, melynek legjobb hazai helyezettje ugyancsak ő lett.

A fiatal úszónemzedék Szekrényessyt követő generációjából Grafl Károly nevét említhetjük, ki másodikként

úszta át a Balatont, 1896-ban. A nagy előd időeredményét azonban csak két esztendő elmúltával sikerült

megjavítania. Az esemény jelentőségének tudatában az elért győzelemre oly büszke Grafl, nevét Balatonira

változtatta.


A század első éveiben a vállalkozók csekély száma miatt a rendezőség a versenytáv csökkentése mellett döntött,

így 14 kilométerről, 13, majd 7, később 5 kilométerre szállították le a pályaszakasz hosszát.

Az első világháborút követő kény-szerszünet után legközelebb 1922-ben, a Horthy-korszak konszolidációja alatt

nyílt lehetőség a verseny újbóli megrendezésére, immár ismét a klasszikus Siófok–Balatonfüred közötti távon.

„Szocialista szovjet sportemberek”

A szocialista embereszmény mítoszába kezdetektől beletartozott a töretlen küzdeni akarás, a feltűrt ingujjú,

erektől duzzadó karú munkás heroikus figurája. Az osztályharcban megedződött apák szükségesnek tartották az

ifjúság ideológiai nevelésén túl a jövő harcosainak fizikai erőnlétét is fejleszteni. Az egy akarattal, egyért küzdő

generációk egységtudatát volt hivatva formálni a politikummal mélyen átitatott tömegsport. Élharcosokból,

sztahanovistákból élsportolókat kívántak nevelni.

Míg a századelőn a Magyar Úszó Szövetség háromszáz igazolt tagjából mintegy 1,3%-ot tett ki a munkások

aránya, addig a „fordulatot” követően kizárólagos szerephez jutottak a sportban is.

A Balaton-átúszásokat Siófok és Füred között 1948–1967-ig folyamatosan megrendezték. Ez a verseny 12–13

ezer méteres pályahossza miatt azonban nem volt alkalmas az amatőr sportolók, azaz széles néptömegek

bevonására. Az időzítéssel, a verseny alkotmány napi (augusztus 20.) megrendezésével mégis megvalósulhatott

a dolgozók tömegeinek közvetett bevonása. A megfelelő eszmei mondanivalóról a sörsátrak árnyékában

felállított tribünök szónokai gondoskodtak.

A Balaton-átúszás igazi tömegsporttá alakításának igénye a Kádár-korszak végén vált valósággá. A Révfülöp–

Boglárlelle közötti, 5200 méter hosszú pályaszakaszon, 1983-ban létrehívott verseny egyik fő ötletadója a

Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága, valamint a Szakszervezetek Országos Tanácsa volt, több

állami társszerv közreműködésével. Ez utóbbi verseny mind a mai napig nagy népszerűségnek örvendő

tömegsporttá vált.

A siófok–balatonfüredi klasszikus Balaton-átúszás, az ún. Szekrényessy Kálmán-emlékverseny pedig azon túl,

hogy legnagyobb hagyománnyal rendelkező hazai úszóversenyünk, egyben Európa legnagyobb nyílt tavi

bajnoksága is.

2. Képek



1. Anna-bál

HORVÁTH Szabolcs

Anna-bál

Társasági élet a Balatonnál

Az Anna-bálok szokása régebbi eredetű, mint ahogy hinnénk. A 18. század végén haladó szellemű fiatal osztrák

nemesek – a Martinovics-féle összeesküvésben vállalt szerepe miatt halálra ítélt Hebenstreit főhad-nagy

kivégzése után – a bécsi Anna-kolostor pincéjében tartották titkos összejöveteleiket. Itt rendezték meg báljaikat

is, amelyeken – liberális szellemiségük bizonyítására – még szolgáik is részt vettek. Innen terjedtek el Magyar-

országra. Rendeztek Anna-bálokat Budán és Pesten, még Parádon és Pöstyénben is, de a füredi volt az igazi, és

az is maradt a mai napig.

Az első bálok – Bécs-ellenes kiállások

Ma már nem lehet pontosan megmondani, mikor volt az első itteni bál, de azt igen, hogy azoknak a

Szentgyörgyi Horváthoknak köszönhető, akik a reformkori Füred társadalmi életének központjába kerültek. Ha

elfogadjuk 1825-ös kezdetét, akkor azt Szentgyörgyi Horváth Fülöp János lánya, Anna Krisztina név-napján

rendezhették.

A reformkori Balatonfüred társadalmi életének központjában állt a Horváth család. Kiváló üzleti érzékük mindig

is azt diktálta, hogy ne sajnálják a befektetéseket tágabb környezetük felvirágoztatására, vendégeik

kényelmének tökéletesítésére, mert jól tudták, ezzel saját boldogulásukat, anyagi gyarapodásukat is szolgálják.

Talán nem járunk nagyon messze a valóságtól, ha azt mondjuk, hogy az első füredi Anna-bál megrendezését is

üzleti megfontolások diktálták. Ez persze nem zárja ki, hogy a fiatal leány társasági bemutatása ne játszott volna

szerepet, vagy hogy ne lett volna motiváló a politikai véleménycserék lehetőségének megteremtése, a nemzeti

identitás nyílt felvállalása, demonstrálása. Ha ehhez hozzágondoljuk, hogy a települést olyan tehetős emberek

keresték fel, akik a gyógyító kúrákon túl élénk társasági életre – hogy azt ne mondjuk: szórakozásra – vágytak,

akkor együtt a kép: a füredi Anna-bálok a nyár nagy mulatságát jelentették. Később már „sikk” lett elutazni erre

az eseményre, a hölgyeknek itt pompázni kellett, és szükséges volt bemutatni az akkori öltözködés sokféle és

bonyolult kellékét. Nem csoda hát, hogy a kosarakkal, dobozokkal, bugyrokkal zsúfolt kocsik valóságos tábort

vontak a Horváth-ház, a Nagyvendéglő és a Gyönyörde – a fürdőépület – köré. Azt is tudjuk, hogy a bál

jelentősége állandóan nőtt, néhány év múlva már három megye társadalmi eseményévé nőtte ki magát.

Az 1825-ös kezdet után néhány évig csend volt, hiszen Anna Krisztina egy év múlva már férjhez ment, a

kisebbik Anna pedig még nem volt eladósorban. Az 1831-ben újraindult báli sorozat – szerencsére csak egy évre

– 1834-ben megszakadt. Július 26-án kigyulladt a fürdőtelepi épület: a nagy készülődés közbeni szaladgálás

miatt a konyhában a szakács zsírt öntött a tűzre, és a fellobbanó láng belekapott a zsíros üstbe. Ettől akkora tűz

lett, hogy leégett a Horváth-és további két ház, a Nagyvendéglő, az 0-fürdőház, de még a fák egy része is.

A múlt század közepén csak kétszer, 1848-ban és 1849-ben maradt el a bál. A szabadságharc után viszont a

közönsége összetétele „népibb” lett. A korabeli tudósító szükségesnek látja megjegyezni, hogy a társalgás

fesztelen volt, a társadalom különböző osztályainak egybeolvadása azt igazolta, hogy a „magyar testvéri

egyetértésben” van. Sajnálatos tény viszont, hogy a klikkesedés – akár egy-egy báli összejövetel erejéig –

továbbra is rányomta bélyegét a hangulatra. Kossuth Lajos 1842-ben – füredi levelében – megrója ezért a

résztvevőket mint olyanokat, akik „gőgösen külön kotteriákat alkotnak”.

A Bach-korszak első éveiben – de még később is – az Anna-napi táncmulatságok igazi „tüntető bálok” voltak:

hangos, sírva-vigadó nótázásokkal.

Jelentőségét vesztve

A történelem változásai mindig hatással voltak a bálokra. Az 1867. évi kiegyezés után Füred arculata is

megváltozott, de a bálok külsőségei is átalakultak. Kevesebb selyem, kisebb tumultus lett a jellemző. Később, az

ezeréves ünnepség lázában égő ország már Budapestre figyelt, olyannyira, hogy 1896-ban nem tartották meg a

füredi Anna-bált. Vélhetően igaza volt annak az újságírónak, aki arról panaszkodott, hogy a fürdőhelyek

elhagyottak, a világ közepe Budapest lett. Az idők múltával változott Füred szerepe is. Ide a gyógyulni vágyók

jöttek, míg a látványos, színes élet központja átkerült délre, főleg Siófokra.


A füredi Anna-bálok elvesztették jelentőségüket. Siófokra és Földvárra „kelt át” a hangos élet. „Füred már csak

híresség dolgában jár elöl, ez itt őse, a fürdőknek, s kegyeletünk tárgya” – írja Rákosi Jenő 1907-ben a

Balatonfüredről kelt fürdőlevelében.

Az első világháborúig tartó időszakban Füred látványos megújuláson ment keresztül. A folyamatos bontás és

építés eredményeként új arculatú település született. A bálokat ez idő tájt is megrendezték, ha nem is olyan

rendszeresen, mint azt megelőzően. Aztán 1914. július 28-án – két nappal az Anna-nap után – megtörtént a

hadüzenet. A háborús években nem volt kinek táncmulatságokat rendezni, hiszen az idő múltával egyre több lett

a gyász és a keserűség...

Füred elcsendesedett. És bár Siófokon, Földváron rendeztek Anna-bálokat a húszas években, de ezek híre,

vonzása meg sem közelítette a füredit. A harmincas évek végére a garden-party lett az előkelő nyári szórakozás.

Aztán kitört a második világháború. A Balatonnál hetekig állt a harc, nem maradt más, csak rom, félelem és

könny.

A hagyomány felélesztése

Füred sokára éledt fel, nehezen tért magához a kábulatból. 1954-re jött el az az idő, amikor gondolni lehetett

arra, hogy a régi, kedves hagyományt, az Anna-bált életre keltsék. Július 31-én a híres sétánytól ölelt Balaton

étteremben hangzott fel a hívogató hegedűszó. Az 1955-ös bált is ott rendezték meg. Az éjfél előtti fél órában

tartották meg a virágtáncot, amikor is a fiú annak a lánynak nyújtott egy szál virágot, akit felkért. Az azév

bálkirálynője huszonkét szál szegfűvel és rózsával büszkélkedhetett. Az akkori második helyezett tizenhét szál

virággal a karján táncolt. Hajnal felé pedig – amikor a báli termek kissé megürültek – a sétányon fiatal párok, a

keskeny ösvényeken vidám társaságok indultak a közeli Baricska csárdához. Számukra folytatódott a bál, a

vendégek nyárson sütögették szalonnájukat és a vendéglőstől kapott nyársra tűzdelt húsokat. Innivaló is akadt a

boltíves pincében...

A korábbi „kurszalon” akkor még romokban állt, és csak az 1956-os bálnak adott először otthont. Igaz, ekkor

már a SZOT-szanatórium nagytermének hívták, és egyszerre ezer vendéget fogadott be. Ez alkalommal

újjáéledtek a régi hagyományok, ismét átadták Eris almáját, a második és harmadik helyezettet pedig

udvarhölgynek hívták – akárcsak száz évvel azelőtt.

Az 1962-ben tartott Anna-bálról a Magyar Rádió egyórás műsort állított össze. Beszélgettek a bálozókkal, a

táncosokkal és a rendezővel. Megszólalt Huszka Jenő, a világhírű zeneszerző is – hangfelvételről. Ő több

nyáron át Füreden pihent. Vélhetően magával ragadta a készülődések hangulata, mert annak hatására

komponálta az „Anna-báli keringő”-t még 1958-ban. Négy évvel később játszották el először, és azóta is minden

évben felhangzik.

Az 1975-ben megrendezett Anna-bál volt a 150. A jeles évfordulóról valamennyi országos napilap és több

magazin is hírt adott. A Nők Lapja cikkírója a jövőtől félti az Anna-bálokat. „... egyáltalán nem gondolom, hogy

az Anna-bálokat idegenforgalmi látványossággá kell fejleszteni, ahonnan hovatovább kiszorulnak a hazai

Annák. Magyar mulatságnak született az Anna-bál, magyar mulatságnak tartotta magát annyi éven át. Maradjon

meg ez a kedves Füred bájos színfoltja” – írja.

1976-tól a népművészet is jelen volt a bálteremben. A Kalocsai Háziipari Szövetkezet volt az első, amely

kiállításon mutatta be tájegysége gyönyörű hímzéseit a blúzokon, fekete kendőkön. Egy évre rá a

hódmezővásárhelyiek mutatkoztak be hasonló módon. Még a meghívók is ezeket a motívumokat hordozták.

Ezzel egy – 1984-ig tartó –hagyomány vette kezdetét: évente más-más tájegység jellegzetes munkáit mutatták

be.

A táncprogram 170 esztendő hagyományát őrzi a keringővel és a körmagyarral. A fő szám Erkel Hunyadi-

palotása, a siker mindig óriási. Talán ez a hangulat sugárzik át, amikor a társastáncra kerül a sor. Itt nincs

gépzene, nincs fülsiketítő hangerő, itt líra és jókedv van.

A hetvenes évek közepétől jött divatba a vasárnapi kocsikázás. Ez amolyan közönségtalálkozó, és még

napjainkba is eseményszámba megy. A négyes fogat és a hintó meg a benne ülő szépségek sok embert

vonzanak. Kedves színfoltja volt hosszú évekig a bálnak a reggeli koccintás. A Balaton étteremnél megállt az

egész menet egy pohár pezsgőre. Mára már ez is történelem.

Kevesek szórakozása


Az Anna-bál a rendszerváltozás éveiben nehéz időket élt át, hiszen a közpénzek kivonulásával és a támogatók

teljes hiánya miatt a belépőjegyek drasztikusan emelkedtek. Volt olyan év, amikor a várt 400 vendég helyett

csupán 195 jött el.

Az Anna-bál egyre inkább társasági esemény lesz és szórakoztatási funkciója kerül előtérbe. Kevesek örömét és

kevesek ízlését fogja szolgálni.

Mégis, bízzunk abban, hogy nem-csak Anna örök, de az Anna-bál is megér még néhány évet...

2. Képek


1. Az író és a természet

LÁNG ISTVÁN

Az író és a természet

A Balaton állatvilága Jókai Mór műveiben

Jókai Mór igen alapos természettudományos ismeretekkel rendelkezett. Elolvastam az Unikornis Kiadónál

megjelent gyűjteményes díszkiadás száz kötetét és kijegyzeteltem mindazt, ami a madárvilággal kapcsolatos.

Azt tervezem, hogy az író születésének 175. évfordulóján, 2000. február 18-án előadást tartok a Jókai műveiben

található ornitológiai emlékekről. Tehát személyes élményeim alapján is megerősíthetem az előbbi állítást.

Megítélésem szerint Jókainak nem a madártan volt a fő erőssége, hanem a botanika, a növények és

növénytársulások hihetetlenül gazdag ismerete. Ezt követi talán a kőzet- és ásványtan, a geológia, beleértve az

őstörténeti vonatkozásokat. A légkörfizika, a meteorológia, a hidrobiológia szintén erős oldala volt. A fizikai és

a kémiai ismeretei a kor művelt szakemberének tudásszintjét tükrözték, sőt a „Jövő század regényében” már

előre is tekintett és megsejtett néhány olyan felfedezést, amely csak később következett be (pl. a repülőgép, a

törhetetlen üveg stb.).

A madarak védelmében

A természetben végbemenő folyamatok, események Jókait mindig érdekelték. Személyes tapasztalatait főleg két

helyen szerezte: svábhegyi kertjében és balatonfüredi nyaralójában. A földművelés, növénytermesztés,

kertészkedés alapismereteit elsajátította, és ő maga is művelte a gyümölcs-, szőlő- és zöldségtermesztést.

Szakmai ismereteit a „Kertészgazdászati jegyzetek” című műve összegzi. A kiadó az előszóban azt jegyezte

meg, hogy a könyv érdekessége, hogy a nagy romantikusnak – valószínűleg – ez az egyetlen realista műve.

Korunkban terjedőben van a biokertészet és a kártevők elleni biológiai védelem alkalmazása. Nos, Jókai így ír

1896-ban a fent említett könyvecskéjében:

„Minden város, minden falu tegyen törvényt az énekesmadarak védelmére s azok pusztítóinak megbüntetésére.

Különösen a néptanítók figyelmeztessék a gyermekeket arra, hogy ne bántsák a madárfészkeket, mert a madarak

tehetnek arról, hogy az ő szülőik kertjében alma, körte, barack teremjen...”

Jókai regényeiben felbukkanó vízimadarak bizonyára a balatonfüredi nyaralások és általában a Balaton körüli

utazások, látogatások emlékeit őrzik. Az olyan madárfajok, mint a kócsag, a gémek, a bölömbika, a récék, a

ludak, a sirályok vagy akár a hattyúk bizonyára a vízparton töltött időkből rögződtek az író gondolatvilágában.

Ezekkel a fajokkal nyilvánvalóan nem találkozott a Svábhegyen.

Halászat

A balatoni halászat leírása és így néhány közismert halfaj ismertetése az „Arany ember” című regényében

található. A főhős, Tímár Mihály menekül az őt környező világtól, egyedül akar lenni saját gondolataival és

lelkével. A befagyott téli Balatont keresi fel. Az ismerős halászok a másnap reggeli téli halászatra készülnek és

remélik, hogy kifogják magát a fogaskirályt is.

„Mi az a fogaskirály?

– Az egy vén fogas, amit minden halász ismer már a Balatonon, mert akárhánynak volt a hálójában, de senki

sem bírja kihúzni; mert amint veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén a

homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát, s a háló alatt kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevő.

Pedig jutalmat is tűztünk már a fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász. Iszonyú

nagy állat: mikor a víz színén úszik, az ember azt gondolná, hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.”

A halászat kora reggel kezdődött. Jókai leírja a frissen befagyott Balaton szépségét. A jégtükör és a felkelő nap

sugarainak kölcsönhatását, ami olyan hangokat ad, mintha ezer meg ezernyi érchúr pattogna le egy tündéri

hárfáról. Sőt, a rianás jelenségét is ismerteti a nagy mesemondó.

Következik a regényben a téli, jég alatti halászat részletes leírása. A halak közül a fogast, a süllőt (nem derül ki,

hogy az író tudta-e, hogy a fogas és a süllő egyazon faj: a nagyobb méretű süllőt hívják fogasnak), a harcsát, a

pontyot, a csukát, a sügért és a kárászt említi meg.


Nagy fogás ígérkezik: „Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó úszószárnyak,

halfarkak, pikkelyes, kék, zöld, ezüst színű hátak merülnek fel egymást követve, s közülük ki-kibámul egyszer-

egyszer a Balaton cápája, a mázsányi harcsa, tátogó nagy szájával, patkányfark-bajuszával, s megint

visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés...”

A három halászlegény és a halász-mester nagy merítőszákkal lapátolják ki a jégre a zsákmányt. Egymás hegyén-

hátán fickándozva táncol örege-apraja. A csukák kígyóként kúsznak a kárászok és sügérek tömege között. A

potyka úgy nyargal a jégen – írja Jókai –, mint a cickány. A fogaskirály is benne van a hálóban.

„– Ahol ni! – kiált a másik legény, akinek éppen tele volt a szákja hallal, amint egy roppant nagyságú fő, mint

egy ezüstkrokodil nyomult fel a vízből; tiszta ezüstfehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a

kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej.

Méltán királynak nevezhető abban a tóban, ahol nincs olyan állat, mely vele megmérkőzzék, még saját fajából

sem...”

Végül is sikerült kihúzni a jégre az óriási halat. Több volt negyvenfontosnál, amilyet csak húszévenként fognak

egyszer. Amikor felbontották, két nagy fogast találtak a gyomrában, amiket nemrég nyelhetett le. Olyan vastag

hája volt, mint egy süldőnek; gyönyörű aranyszínű, és a húsa fehér.

A halászmester felajánlotta, hogy a nagy halat egy jéggel kibélelt ládába teszik, és lovas szekérrel elküldik

Tímár Mihály feleségének, Tímeának.

Ezután a halászok hozzáláttak a kifogott halak osztályozásához.

„Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik,

amit drágán megfizetnek: a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel az egy húzással valami

háromszáz mázsa halat rántottak ki...”

Napjainkban még csak megközelítő mértékű zsákmányok sincsenek. Ezenkívül jelenleg a harcsát is a drága

halak közé sorolják.

Este halászlevet főztek és egy kicsit mulatoztak is a halászok meg a környékbeliek. Éjszakára tüzet raktak, hogy

elriasszák a halszagra odasettenkedő rókákat, meg a farkasokat.

Állatok

A nagy hal megjelenik Jókai egyik novellájában is, melynek címe: Rémhalász.

Gőzössel ment az író Siófokról Balatonfüredre. Viharos, erős szél fújt. Fehér halászmadarak (valószínűleg

ezüstsirályok) a hajó körül repkedtek vijjogva. A nagy hullámok között feltűnt egy csónak, amelyet valamilyen

titokzatos erő húzott a vízen nagy sebességgel. Majdnem összeütközött a csónak a hajóval. A csónakban egy

szakállas ember ül és meríti ki a becsapódó hullámok vizét. Ő a „rémhalász”. Szigonnyal egy óriási harcsát

fogott meg, és a sebzett hal repíti a csónakot a viharos Balatonban. Végül is a siófoki homokzátonyon

megfenek-lettek. A halászok doronggal agyonverték a harcsát. A hal – az író szerint – négy mázsát nyomott.

(Őszintén szólva kicsit soknak tűnik, de biztosan óriási példány lehetett.)

Jókai összes művei nemzeti díszkiadása 96. kötetében van két rövid és hangulatos novellája, amelyek a Balaton

körüli pihenés kellemes óráit idézik fel, és amelyekben állatok is előfordulnak.

Az „Utolsó napjai a fürdő idénynek” című művében a gardasütés rejtelmeibe avatja be az olvasót az író. A garda

a Balaton heringje. Társasági szórakozás a gardát nyárson megsütni. Valódi mesterség ez, amit el kell sajátítani

a tapasztaltabb fürdővendégektől. Megemlíti az író a repülőpoloskát is, amely nemcsak bűzt áraszt, hanem az

idény végét is jelenti.

A „Jakli” című novella címe a környék kedvenc szarkájának neve. Mindenki ismeri, mindenki szereti. Jakli

ellopja a gyűszűket, megdézsmálja a gyümölcsöskosarakat. Elfogadja a hús-darabkákat és a galuskát is, de

mindennek a felét eldugja. Jakli gondol az ínséges időkre. A templomba is bemegy és elvonja a hívők figyelmét,

ezért ünnepnapokon délelőttönként ketrecbe zárják.

Jókai, a nagy mesemondó szerette a természetet és csodálatosan vissza tudta adni annak változatos hangulatát.

2. Képek




1. A "látott hal"

A „látott hal”

A balatoni halászat régi múltra tekint vissza. Tihany őshalászatáról Herman Ottó: „A magyar halászat könyve”

című munkájában olvashatunk. Márton nap körül, vagyis késő ősszel a Balatont hering, garda, karzakeszeg

óriási serege lepte el, a haltömeg oszlopszerűen töltötte be a vizet a fenekétől a színéig. A víz csillogását is

megváltoztató mozgás pontosan nyomon követhető volt, csendes időben magasabb helyről már messziről is

láthatóvá vált.

A halászok ezért a környező dombokra őrszemet – ún. „hegyenjárókat” állítottak, akik a tó tükrét figyelték, s

hangos kiáltással jelezték a bokrok mellett tanyázó halászoknak a halraj helyét. A hegyenjáró feladata ezzel még

nem fejeződött be, mihelyt a hajók elég közel jártak a halrajhoz, hirtelen a földre vetette magát, ezzel jelezve a

hálókivetés megfelelő pillanatát. A műveletet többször meg kellett ismételni ahhoz, hogy a nagy háló teljesen

belepje a haltömeget. A „látott hal” bekerítése azonban nem volt éppen gyakori, mégis azt mondhatjuk, hogy ha

valami, akkor a „látott halra” való halászat avatta a Balatont „magyar tengerré”.

2. Képek


1. A balatoni halászat

PÁRIZS Ágnes

A balatoni halászat

Történeti előzmények

A halászat az emberiség legősibb foglalkozásai közé tartozik.

Őseink már a honfoglalás előtt is halevők voltak, sőt a hitványabbnak számító fajokat – mint pl. a keszege és a

kárász – a kutyáknak és a rénszarvasoknak adták eledelül. A későbbi feljegyzések tanúsága szerint már ekkor

kb. 200 halfaj több mint 2000 elkészítési módját ismerték. A honfoglalás korából lényegesen kevesebb –

következtetések levonására alkalmas – régészeti lelet maradt fent, az ásatások során előkerült eszközök is csak

töredékes információt adnak e kor táplálkozási szokásairól. A halászat korai „népfoglalkozás” jellegére utalnak

azonban a nyelvészeti kutatások; a halfajok nevét megtaláljuk családnevekben: pl. Csik, Csuka, Czompó,

Keszeg, Vék stb. A halászatra vonatkozó helység- és határnevek közül megemlíthetjük az ősi vonatkozásúakat:

Csege, Czege, Czégény stb. és a későbbieket: Csanak, Halas, Halásztelek, Keszeg, Keszegfalva, Nagyhalas stb.

A halászdalok mellett a példabeszédek is a magyarság korai kapcsolatát mutatják a halászat mesterségével:

„Fejétől bűzlik a hal” – általában a rossz elöljáróra, országban, vármegyében, de a családfőre is vonatkoztatták.

Kifejezetten balatoni szólás az „él, mint hal a vízben” (nincs semmi baja), a „küszön-keszeget”, amely a balatoni

halász szájából annyit jelent, hogy hitványról hitványra kerülni, és a „bámul, mint a csíkhal” – az ostobaság

végső határán járó bámészkodást fejezte ezzel ki a balatoni halász.

Halászati „jog”

A honfoglalás után a szabad halászatot hamarosan korlátozták, majd megszüntették. A 11. századból már

források tanúskodnak a halászóvizek és a halászok adományozásáról. (Szt. István 1024-ben a zalavári

monostornak balatoni halászatot adott 12 halásszal, I. András 1055-ben a tihanyi apátság szol-gálatára

adományozott halászóvizet és 10 halászt, amelyet 1082-ben még 5 halásztanya átadásával egészítettek ki.)

A 13. századig a halászóvizeket a jobbágyok és a földesurak közösen használták, de a nagyhalászathoz

szükséges drága eszközök a földesurak tulajdonában voltak, a fogott hal értékes részét pedig kötelesek voltak a

jobbágyok beszolgáltatni.

A középkorban szabadon csak a mocsaras, árvízjárta területeken, kisebb folyóvizeken halászhattak a jobbágyok.

A török kiűzése után, a pusztává vált területek benépesítésekor bizonyos engedmények vonatkoztak a

halászóvizekre is, amelyeket azonban hamar visszavettek.

A nagy folyóvizek melletti városokban már a 15–16. századtól, a Balaton melletti településeken csak a 18.

századtól szerveződtek céhekbe a halászok. Az első, központilag szabályozott céhirat 1776-ból származik. A

halászcéh és az egyes halászok nyáron meghatározott időre bérelték a vizeket, a téli halászatot a földesúr

magának tartotta meg. A halászok a céhen belül és kívül kisebb csoportokba, ún. bokrokba tömörültek. A

társulásokon belül igen szigorú, íratlan szabályok uralkodtak, egészen az 1873-ban érvénybe lépő halászati

rendeletig, amely írásba foglalta a céhes halászat alapelveit. A középkortól a halászati rendeletig jóformán egész

évben halásztak a Balatonon, az igazi halászszezon azonban a szürettől a ponty-, harcsa-, keszegívás

befejezéséig tartott.

Halak és halászok

A 19. század második felében a Balaton halfaunája javarészben ismert volt, Marsigli, Petényi és Heckel

kutatásai nyomán. Ezeket az ismereteket dolgozta fel az 1870-es években Kriesch, majd Herman Ottó, aki a

halfajokon kívül leírta a balatoni halászok eszközeit, halfogási módszereit is. Herman munkájában a halászati

szerszámok alkalmazását az alkalmazási helyszínekkel és a kapcsolódó népies műszóanyaggal együtt ismertette.

A magyar népies halászat vizsgálatában ezt követően hat évig csend állott be, melyet 1893-ban Munkácsi Bernát

tanulmánya tört meg. Munkácsi a magyar halászat népies műnyelvéről írt, kiterjedt vizsgálatai alapján

megerősítette azt a megállapítást, hogy a halászat a magyar nemzet ősfoglalkozásai közé tartozik.

Herman a 19. század végén 28-féle balatoni halról ír, ezek közül a ma már kevéssé ismert, vagy teljesen eltűnt

fajokat említhetjük, mint pl.: tarka meny, nyálkás czompó, szivárványos ökle, szélhajtó küsz, veresszárnyú


konczér, pirosszemű kele, lápi pócz. Herman Ottó után Jankó János tanulmányozta a Balaton halászatát 1893 és

1900 között.

A 19. század közepéig a Balaton és levezető csatornája őseredeti állapotában volt meg, főleg délen nagy

kiterjedésű bozótok, berkek, rétek csatlakoztak hozzá, amelyek a pontynak, harcsának, csukának és süllőnek

természetes szaporodóhelyül szolgáltak. Az 1860-as évek körül a déli vasút, majd a Sió-csatornát szabályozó

zsilip megépítése a halbölcső -tönkretételét, s így a halállomány elszegényedését eredményezte. Emellett 1862-

ben az aradi halkereskedők tiszai halászokat hoztak át a Balatonra, akik hatalmas, 300 öles (kb. 600 m-es)

halhálókkal dolgozva káros, zsaroló halászati rendszert alakítottak ki. A halászati politika is megváltozott, a régi

ősi jog alapján szervezett halászat helyébe új bérleti rendszert hoztak létre, ami a halállomány féktelen

„rablásához” vezetett. A parttulajdonosokból szervezett Balatoni Halászati Társulat a tó halászati hasznosítását

25 évre a Balatoni Halászati Rt.-nek adta bérbe.

Kutatások

A balatoni halászati kutatások első idő-szaka (1900–1920) között a Halászati Rt. működésének bírálata mellett

több kutató ostorozta az orvhalászatot. A halfogás azonban jóval alatta maradt a tó teljesítőképességének. Az rt.

nem a halászat hatásosabbá tételével, hanem az árak emelésével kívánt profithoz jutni. A legtöbb pénzt hozó

süllő- és pontyállomány növelését a mesterséges fészkekre való leívatással, valamint a gyűjtött ikrák védett

öblökben történő keltetésével igyekeztek megoldani. A süllőállomány növekedett is, azonban megállapították,

hogy a Balaton nem alkalmas a ponty természetes szaporítására, a pontyivadék visszatelepítése pedig nagyon

költséges, a visszafogás alacsony százaléka miatt. Már ekkor foglalkoztak új halfajok betelepítésével (bagoly

keszeg, fejes domolykó, kecsege, márna, sújtásos küsz, aranyos jász, vésettajkú paduc), amelyeket ma már hiába

keresünk. A halfeldolgozás lehetőségeinek vizsgálata mellett a szakemberek már ekkor kutatták az egyes halak

faji különbségeit.

A balatoni halászati kutatások második szakaszában (a két világháború közötti időszak) jelentős változás indul

meg. Stabilizálódik a halászat, a csendőrség visszaszorítja az orvhalászatot, a halfogás ugrásszerűen emelkedik.

A második világháborút követő orosz katonai igazgatás által szorgalmazott rablóhalászat és a katonai

robbantásos halászat a korábbi eredményeket tönkretette. (1947-ig a Balatont jóvátételben az oroszok

halásztatták.)

A halászati kutatások harmadik szakasza kezdetétől, 1947-től a halászatbiológiai kutatások ismét fellendültek a

Tihanyi Biológiai Kutatóintézet irányítása alatt az 1960-as évekig. Ezt egy megtorpanás követte, mely 1965-

ben, az első nagy balatoni halpusztulás után mozdult ki a holtpontról. Mára már mindenki számára egyértelművé

vált, hogy szükség van intenzív Balaton-kutatásra, a halfauna vizsgálatára, a környezetvédelem, a vízhigiénia, a

sporthorgászat és az üdülés szempontjából egyaránt.

2. Képek



1. Balatoni halak

PÁRIZS Ágnes

Balatoni halak

A halakat három nagy csoportra oszthatjuk: édesvízi halak, tengeri halak és vándorhalak. Konyhatechnikai

szempontból a halakat húsuk színe szerint két csoportba soroljuk: a fehérhúsú és a barnahúsú halak. A balatoni

fehérhúsú halak közül a legelterjedtebb és legismertebb a süllő és a fogas. Ezek azonos halfajba tartoznak (bár

ezzel a 19. században többen vitatkoztak), süllőnek nevezzük 1,5 kg-ig, fogasnak pedig az 1,5 kg fölötti

példányokat. Az azonos halfajhoz tartozás vitája mellett az azonban vitathatatlan, hogy a balatoni fogassüllő a

legízletesebb.

A barnahúsú balatoni halak közül a ponty az egyik legkedveltebb. Feldolgozásánál azonban ügyelni kell a

gerinc és a fej találkozásánál lévő lapos, háromszög alakú, sárgás ún. „keserű fogra, amelyet el kell távolítani,

hogy ne adja át a húsnak az ízét”. Balatoni eredetű, barnahúsú tömeghal a garda, amely igen kis méretű,

maximális nagysága 1 kg és kb. 30 cm. Nyúlánk, lapított testű, szálkás, főleg pácolva készítik. A keszeg erősen

szálkás, de ízletes, szintén jellegzetesen balatoni hal. Általában roston sütik, vagy olajos halat készítenek belőle.

A vándorhalak közül a Balatonban az angolna fogható, amely hosszú, kígyószerű, pikkely nélküli. Tisztítása

eltér a hagyományos „pikkelyezéstől”, függesztve, a nyak körül bevágott bőrt kell a halról lenyúzni. Fehérhúsú,

pikkely nélküli, ezért főzve és sütve – akár hidegen is – fogyasztható. Ritkábban füstölik vagy olajban

tartósítják.

2. Képek





1. Halételek

Halételek

A kereszténység terjedése Európában a halkultúra kialakulásához vezetett, a böjti ételek részeként. A 15.

századig azonban nagyon kevés konyharecept maradt fent, Mátyás király uralkodása alatt kezdett szokássá válni

a recepteket, „főzési-javallatokat” leírni. A legrégebbi ételrecept egy 15. századi kódexből maradt fenn, a leírt 4

étel egyike egy halétel: „Szegfűborslé a rántott harcsához, pontyhoz vagy más halakhoz”.

A középkorból megmaradt töredékes emlékek közül említésre méltó, hogy a legkorábbi ismert főszakács –

Eresztvényi Ferenc – Zsigmondtól kapott nemességet, címerében a hal babérlevelesen, babérfásan jelenik meg.

Az első ismert nemességet kapott halász – Ölveti Menyhért – címerében (1530) a koronás csuka képét láthatjuk.

A 16. századból fennmaradt „Szakács tudomány” című könyvben már 58 oldalon találunk halételeket, egy

1622-ből származó szakácskönyv 30-féle hal kb. 180 receptjét gyűjtötte össze. Bornemissza Anna 1680-as

szakácskönyve már 50-féle hal 289-féle elkészítését írja le. A balatoni halak feldolgozásáról már 1695-ből

maradt ránk írásos anyag, Kőszeghy Pál versében:

„Nincsen szüki annak sima angolnának,

Vagyon nagy bősége a húsos vizának,

Soksága mind a friss s mind száraz potykának,

S eczettel, formával jól készült csukának...”

A 19. századra a halkínálat jelentősen megritkult, 30–35-féle hal teljesen eltűnt. Cziffray István 1888-ban már

csak 18-féle halról ír. A mai halkínálat még ennél is siralmasabb, amely elsősorban a században jelentősen

növekvő környezeti ártalmak hatásának tudható be. A halfajták csökkenése mellett a halreceptek is

szegényesebbek lettek, pikáns halételekkel inkább csak éttermekben találkozhatunk.

Bornemissza Anna 1680-as szakácskönyvéből

Az angvillábúl tizenegyképpen készíthetni:

1. Sütni ha akarod, főzd meg elsőben. Metéld darabokra, vond nyársra, süsd meg, hadd hűljön meg. Mikor

feladod, adj zöld sását alája.

2. Fejéren főtt, citrommal: Végy borsólevet, ecetet, szerecsendió-virágot, eleven borsot, tört gyömbért, sós

citromot laposan metélvén. Tégy írósvajat is belé. Főzd meg együtt: jóízű lészen.

3. Feketelével, magyar módon főtt.

4. Angvillát pastetumban, jó melegen.

5. Vond le az angvillának az bőrit, vesd ki a' bélit. Metéld négy darabokra. Főzd meg vízben, ecetben s sóban.

Add fel melegen és szárazon. Tölts jó ecetet réá: jó étek.

6. Sűrű mondolalévben csináld.

7. Nyúzd meg az angvillát, s mesd két-felé hosszára. Tekerd öszve mindenik felét külön. Végy pozsárvért, jó

ecetet, jó malozsát, reszelt kenyeret közibe. Metélj tárkonyt belé, hadd főjön. Verd által, de ne igen sűrűn. Tégy

borsot, fahajat, szegfüvet, nádmézet belé, hadd főjön ismét. Az angvillát, melyet öszvetakartál, főzd meg vízben.

Ha az zsírja elmégyen, vedd ki az vízbűl, s tedd a' feketelévbe, hadd főjön lassan. Rakd egy tálba a darabokat,

töltsd réá az levet. Hadd hűljön meg, s úgy egymás után feladhatod, mert sokáig tarthatni.

8. Vond le az bőrit, s metéld darabokra. Főzd meg sóban, ecetben, vízben. Vess zsályát belé, hadd főjön benne.

Ha megfőtt, vedd ki, pirítsd meg rostélyon, s mikor feladod, csinálj egreslevet írósvajjal, borssal, gyömbérrel, s

töltsd réá. Ha szőlőegresed vagyon, tedd az lévbe, hadd forrjon fel, s jó savanyú lészen.

9. Ha ismét feketén akarod csinálni, más formára: Rántsd meg az angvillát vajban, darabonként. Tedd az

feketelévbe, hadd főjön benne.


10. Az angvillát nyúzd meg, s mesd három darabra szép vékonyon. Mesd ki az háta gerincit, rakd egy rostélyra.

Borsold meg, süsd meg, s mikor feladod, csinálj egreslevet vajjal réá: úgy karbonatád vagyon.

11. Az angvillát feketelével is főzheted. Pastetumban jó melegen, citrommal: úgy lesz jóízű.

Az menyhalbúl tizenhatképpen készíthetni:

1. Mesd ki az menyhalbúl az epéjét, s ha nagy, metéld darabokra. Tölts ecetet réá: úgy szép kék lészen. Főzd

meg, s ha felforrott, tedd más fazékba. Szűrj borsólevet réá, tégy petrezselymet, írósvajat. Pergelj lisztet belé

gyömbérrel, szerecsendió-virággal együtt, hadd főjön: úgy az hala kék lészen ecettel, citrommal, az leve fejér.

2. Sárgán, magyar módon főve: éles-lével, jó édesen, citrommal.

3. Menyhal-májat petrezselyemmel, borsólével, írósvajjal, zöld füvekkel. Hadd főjön együtt: úgy jóízű.

4. Sült menyhal-máj: rakd paréra.

5. Sült menyhal-máj: Csinálj savanyú-levelet alája borsólével, ecettel, vajjal, hadd főjön. Borsold meg.

6. Főtt menyhal-máj: Végy zöldpetrezselymet, három vagy négy menyhalat. Főzd meg borsólével. Törd meg

egy mozsárban pirított kenyérrel. Verd által azzal a lével, melyben főtt, hogy jó sűrű légyen. Borsold,

sáfrányozd meg, tégy petrezselyemgyükeret aprón metélve belé. Hadd főjön együtt: úgy lesz jóízű. Tégy vajat is

belé.

7. Menyhal-pastetumot: csináld jó magasan. Ha megsült, csinálj savanyúlevet tyúkmony-székivel. Forrald meg,

töltsd az pastetumba. Tégy zöld füvet s írósvajat belé: jóízű.

8. Végy vizet s bort. Borsold és sózd meg, főzd meg benne az menyhalat. Ha megfőtt, szedd ki belőle az halat, s

add fel szárazon.

9. Sóban főtt, szép kéken.

10. Menyhalat feketelével: Végy pozsárvért, citromot, közkenyeret, bort s ecetet. Tégy borsot, fahajat,

szegfüvet, sáfrányt, sót belé. Hadd főjön együtt. Csináld édesen: úgy jó.

11. Menyhalat sülve, s feketelevelet alája.

12. Végy menyhal-májat. Tedd üveg-be, tedd az kemence megé, és olaja lészen. Az igen jó szemnek való

orvosság; még hályog ellen is igen jó.

13. Menyhalat lengyel módon: sárgán, vereshagymával általverve – úgy jó.

14. Zuppont is csinálhatsz a menyhalbúl: Főzd meg az menyhalat borsólében, törd meg mozsárban, verd által az

levével. Borsold és sáfrányozd meg. Tégy írósvajat is belé, hadd főjön. Az májat rántsd meg vajban jó

porcogósan, tedd az lévbe, hadd főjön benne. Add fel pirított szeletre: úgy jó.

15. Fonnyaszd meg az menyhal-májat; vedd ki, hadd hűljön meg. Rakd austrigahajba. Tégy írósvajat réá.

Borsold meg, tölts egy kevés bort réá, sózd meg. Süsd meg rostélyon, rakd egy tálra, s add fel.

16. Menyhal-máj sülve: narancslevét réáfacsarva avagy savanyú citromlevet, akar másféle édes- avagy

savanyúlevetalája.


1. A fürdõöltönytõl a tangáig

F. DÓZSA Katalin

A fürdőöltönytől a tangáig

Női-férfi divat a vízparton

„Idősebb olvasóink még emlékezhetnek a harminc év előtti fürdőruhákra, a fiatalabb generáció pedig, ha nem is

az egykori divatlapokból, de a mai vicclapokból alkothat magának fogalmat az akkori fürdőruhadivatról” –

olvashatjuk a századelőről 1935 szeptemberében az egyik legkedveltebb kézimunkalapban, a Tündérujjakban

Mezey Károly kozmetikus-bőrorvos Testkultúra – strandkultúra c. cikkét. De érdemes tovább idézni, mert

érzékletesen emlékezik a fürdőruhamódi gyors változásáról: „Hát bizony ez a divat olyan volt, hogy a vízben és

a vízparton sem engedett többet láttatni a nő testéből, mint akkor, amikor városi toalettben volt. Lévén bő,

matrózgalléros blúza könyökig érő ujjakkal és bő, bokáig érő bugyogója. A merészebb fürdőruhák bugyogója

térdig ért, de az ilyent viselő hölgyek fekete harisnyát húztak. És aztán, az évek folyamán, a fürdőruha

sorvadásnak indult. Majd a fürdőblúz lett mind merészebb, majd a nadrág. Rájött az ember arra, hogy a nőknek

lábszáraik, sőt combjaik vannak. Aztán eltűnt a fürdőruha és jött a trikó. Két éve tudjuk, hogy a nőknek

nemcsak lábszáraik és combjaik, hanem derekuk is van, amely valahol nagyon mélyen végződik.” Ekkor már

mosolyogva írtak a századelő fürdőruhadivatjáról és öltözködési kultúrájáról.

Nők: egyre rövidebb, egyre merészebb

A 19. század első felében divatba jövő fürdőzéskor a nők kizárták az uszoda területéről a férfiakat és alsóingben

pancsikoltak. Nyilvános helyen a múlt század hatvanas éveitől jelentek meg a hölgyek és urak együtt,

fürdőöltönyökben. 1860 körül a férfiak magas nyakú, rövid ujjú trikót, térdnadrágot, a nők kartonból vagy

klottból készült, magasan zárt, hosszú ujjú felsőrészt és bokáig érő, bő nadrágot viseltek harisnyával. A mai

szemnek ezek a fürdőruhák mulatságosan illedelmesek, de az akkori, a krinolin és a fűző által deformált alakhoz

szokott szem számára rendkívül szemérmetlennek tűntek, hiszen a hölgyek csípője, combja átsejlett, különösen

ha az anyag vizes volt! Éppen ezért tisztességes hölgy nem mutatkozott nyilvánosan fürdőruhában. Vagy

kerekes kabinban bevontatta magát a vízbe, vagy a partra érve azonnal bő fürdőköpenybe burkolózott, mely

mindent eltakart.

1890-ben már a felsőrész rövid ujjú, kissé kivágott, a nadrág térdig ért. A férfiak ujjatlan, térdig érő, testre

tapadó trikót viseltek. Kedvelték a szélesen csíkozott, kötött anyagot.

Az 1912. évi olimpiai játékokon Stockholmban két úszónő testhez álló trikófürdőruhában jelent meg, mélyen

kivágott felsőrésszel, rövid nadrággal. 1920-ban hazánkban is hasonló trikót hordtak, sokak felháborodására. A

Színházi Élet Intim Pistája számol be arról, hogy: „Egy művésznő, nevét nem árulom el, a strandon icipici,

mélyen kivágott fehér selyemtrikóban jelent meg, amely teljesen rátapadt fiús idomaira. Hamarosan azonban

rendőr jelent meg, aki visszaparancsolta a merész hölgyet kabinjába, és felírta adatait. Az ügy a rendőrségen

folytatódott.” S a divat – a még kisebb fürdőruhával.

Az 1920-as években a hölgyek testre simuló, sötét gyapjútrikót viseltek, amelynek szára mind rövidebb,

kivágása egyre merészebb lett. 1925-ben megtiltották, hogy fürdőruhához testszínű selyemharisnyát viseljenek.

A hölgyek ez alkalommal teljesítették a parancsot – ugyanis elhagyták a harisnyát. 1930-ban a Színházi Élet

„Strand Szépe” versenyt rendezett, s a lap tele volt szebbnél szebb (méghozzá privát) hölgyek fény-képével,

akiknek a trikója valószínűleg kisebb és tapadósabb volt, mint a tíz éve kifogásolt darab. 1933-ban megjelent a

kétrészes, 1936-ban a gumírozott műselyem trikó, és a mintás karton vagy selyemszatén, szintén gumírozott

hátú fürdőruha. Egy másik újságíró alább így veti össze a századelő és a '30-as évek „erkölcsi normái”-t: „Ma

már nem szenzáció a harisnya nélkül, shortban, fürdőszandálban autóban érkező női fürdővendég. A

legdivatosabb fürdőtrikók a gumival átszőtt szaténtrikók. Legtöbbször kétrészesek, kis melltartóból és nadrágból

állnak” – ez olvasható a Női Divat nevű szaklap 1940-es, „Strand a július sztárja” c. cikkében.

A női divatban 1946-ban bombaként robbant a kétrészes, köldököt is megmutató bikini, s a jó alakú fiatal

lányok körében gyorsan terjedt. Az 1950-es évek újdonsága volt a szorosan a testhez simuló, páncélszerű lastex,

melyet az 1960-as években a különböző márkanevű, formatartó és könnyen száradó szintetikus anyagok

követtek. 1964-ben ismét rendőri fellépéssel igyekeztek gátat vetni a fürdőruha további zsugorodásának: a Côte

d'Azur-on az első felső-rész nélküli, ún. monokinit viselő bátor nőt a közeg borította be fürdőlepellel és kísérte

ki a strandról.


Az 1980-as évek újdonsága volt a melltartó nélküli, elől háromszög formájú, hátul csak néhány pántból álló

tanga, illetve a vékony anyagból készült egyrészes fürdőruha, amelyet a fiatal lányok egészen mélyen

lecsavartak, hogy minél nagyobb felületen érje őket a nap. Ma már a felsőrész nélküli fürdőruha megszokott

látvány a hazai strandokon is, bár néha vágyódva gondolunk arra a boldog időre, amikor a formátlan, nem

esztétikus testeket több textília takarta el!

Férfiak: zsugorodó trikó

A férfiak sem panaszkodhattak, az ő trikójuk is tovább zsugorodott. Először a felsőrész tűnt el a nadrág szárával

együtt, majd maga a nadrágrész kezdett kisebbedni. A Színházi Élet szerint 1937-ben a vízipóló csapat tagjain

valóban csak egy zsebkendőnyi textil takarta a kényes testrészeket.

Az 1950–60-as években a divatos ifjak kis, háromszög alakú, vékony vászonból készült, középen csíkkal

díszített nadrágot, fecskét viseltek. Az 1960-as évek végén jött divatba a szintetikus, szorosan a testhez simuló,

rövid, combközépig vagy térdig érő bermudanadrág. A régi klottgatya formáját idéző boxernadrág az 1980-as

évektől kedvelt.

2. Képek






1. "Utazás a Balaton körül"

FRISNYÁK Zsuzsa

„Utazás a Balaton körül”

Vasútépítések a tó partján

A Balaton körül több vasúttársaság, eltérő időben épített, különböző jelentőségű vasútvonalakkal rendelkezett.

A legelső, Balatont érintő vasút a Déli Vasúttársaság Buda – Kanizsa közötti vonala volt. A Keszthely –

Balatonszentgyörgyi Helyi-érdekű Vasút, ill. Keszthely Vidéki Helyiérdekű Vasút Balatonszentgyörgy –

Keszthely – Balatonederics – Tapolca között teremtette meg az összeköttetést. A Balaton Vidéki Vasút pedig a

Balaton északi partvidékét vonta be az országos vasúthálózatba.

„Mennyit nyert Balatonfüred!”

A legfontosabb Balaton menti vasútvonal az 1861-ben megnyílt Buda – Kanizsa közötti vasútvonal volt. Ezen

vasút vonalvezetésének ügye – az, hogy merre menjen – az 1850-es évek közepén erős érdekellentétek

kereszttüzébe került. Veszprém és Zala megye birtokosai a Balaton északi partjáért, a Somogy megyeiek a déli

part mentén építendő vasútvonalért küzdöttek. A felek vitája csak 1856-ban csillapodott le, amikor is a Ferenc

József Császár Keleti Vasúttársaság mindkét vonalváltozatra kidolgoztatta a költségvetést. Ebből kiderült, hogy

a földmunkák, a hidak, átereszek építése stb. a déli oldalon feleannyiból kivitelezhető, mint az északi parton, sőt

a földkisajátítás költségei is alacsonyabbak. A vasúttársaság így 1857-ben a déli parton elkezdhette a pálya

mérnöki kijelölését, 1858-ban elkészültek a részletes tervek, s megkezdődhetett az építés. A vasút tervezői és

építői azonban nem számoltak a Balaton természetével. A vonal építéséhez a legolcsóbb tóparti földeket

szerezték meg, valamint nem vették figyelembe (nem tudták?), hogy a Balatonnak az építés éveiben rendkívül

alacsony volt a vízállása. Mindez azzal járt, hogy a vasúti pályát úgy építették meg, hogy az a tó maximális

vízszintje felett 88 cm-es magasságba kerüljön. 1859 után azonban a tó vízszintje emelkedni kezdett, a vízállás

1860–61-ben már megközelítette a maximumot. A Déli Vasúttársaság ezért 1860-tól lobbizni kezdett a Balaton

vízszintjének csökkentéséért.

A Balaton vízszintjének csökkentésében egyrészt érdekelt volt a Déli Vasúttársaság, hogy ezzel is védje a vasúti

pályát a hullámzásoktól, jégtorlaszoktól, másrészt azok a földbirtokosok, akiknek a földjeit a tó rendszeresen

elöntötte. 1860-ban Hollán Ernő ismer-tette a Pesti Naplóban a vasúttársaság elképzelését: „ha a Balaton

vízszine négy lábbal alább szállíttatnék (mi a gazdasági szempontból fölvett érdekeknek tökéletesen

megfelelne), a tóvíz széle a somogyi parton legalább 100–150 ölig beljebb vonulna, s így a vasúti töltéseket

soha, még a legnagyobb vízállás mellett sem bántaná. E szerint a somogyparti birtokos urak érdekei a

vasúttársaságéival találkoznak.”

A Balaton vízszintjének csökkentése mellett leginkább a Zichy család kötelezte el magát. A Déli Vasúttársaság

elnöke gr. Zichy Ferenc, a Balatonszabályozási Társulat elnöke gr. Zichy János volt, a korabeli közvélemény

pedig gr. Zichy Edmundnak tulajdonította a vasútvonal irányának kijelölését. Ezzel a „kölcsönös érdekek helyes

felfogásán alapuló”, erős érdekszövetséggel, mely munkáját a sajtótudósítások szerint „hazafias buzgósággal”

végezte, nehéz volt a lecsapolás elleni érvekkel hadakozni. Az 1860-ban a Balaton lecsapolásáról rendezett

gyűlésen Hollán Ernő szerint egyetlen – komolytalan – ellen-érv merült fel: „hallottunk még némi aggodalmat

kijelenteni az iránt, hogy a Balaton vízszinének lejjebb szállítása folytán a kies balatonfüredi fürdőházat

lebontani s némely öllel beljebb szállítani kellend. Igaz. Azonban annyi figyelmet e körülmény még nem

érdemel, hogy neki a másrészt kínálkozó nevezetes eredményeket föláldozzuk.”

A megemelkedett vízszintű Balaton hullámai tehát veszélyeztették a frissen megépített buda–kanizsai

vasútvonalat. A Déli Vasúttársaság számára a cselekvés ideje 1862-ben következett el, amikor is a tavaszi

jégzajlás a vasúti pálya egyes helyein kétméteres jégtorlaszokat okozott, a közlekedés pedig megakadt. A

vasúttársaság a kancelláriához fordult, és előterjesztett egy, a Balaton lecsapolására vonatkozó tervet. A

kancellária az elképzelést támogatta, és utasítást adott a Sió-zsilip megépítésére.

A Sió-zsilip átadása (1863) azonban nem oldotta meg végleg a Déli Vasútnak a Balaton vízszintjére vonatkozó

gondjait. Még az 1870-es évek végén is több esetben kérte a vasúttársaság a Balaton vizének a korábbiaknál

nagyobb mértékű leeresztését. A Balaton vízszintjének csökkentése nem mindenkinek állt érdekében. Ezek az

emberek keresték az érveket a vízszint csökkentése ellen. Nehéz helyzetüket mutatja a Balaton c. lap 1866-os

tudósítása: „...voltak Zalából, kik anyagi érdekeltségeik után előhozták Balatonunk megmentésére annak

regényes szépségét, mire mások a kies Balatonfüred, tündéries magyar tenger, hazánk édene, gyöngyszeme...


féle frázisokat kigúnyolva, nevetségesnek mondták a gyöngéd kegyeleteket s az anyagi látszólagos hasznot

emezeknek elébe kényszerítve, minden áron a lejjebb szállítás [ti. a Balaton vízszintjének csökkentése – F. Zs.]

mellett küzdöttek”.

Amikor 1861-ben elkészült a déli part vasútvonala, két, mai gondolkodásmódunkat meghatározó fogalom még

ismeretlen volt. Egyrészt hiányzott a közgondolkodásból a környezetvédelem, a természet értékeinek megóvása.

(Ilyen szándékok több mint egy évszázad múlva kezdik befolyásolni az emberi viselkedést.) Másrészt nem

ismerték még fel a Balaton valódi, az idegenforgalomban, turizmusban megtestesülő gazdasági jelentőségét

sem. (A Balaton-parti üdülőövezetek kiépülése erősen összefügg a hazai autózás fejlődésével, a magánautók

számának növekedésével!) Sőt, a vasúti közlekedés megszületését követő évtizedes tapasztalatok még arra sem

voltak elegendőek, hogy a közvélemény reálisan felbecsülje, milyen tempóban módosítja az évszázadosan

rögzült viszonyokat a vasút. Az emberek a vasút szerepét vagy alábecsülték, vagy illuzórikus változást reméltek

tőle. Pl. 1855-ben Balatonfüreden elterjedt vélekedés volt, hogy ha Füred vasutat kapna, a legtávolabbi

földrészekről „élvvágyó vendégsereg” fogja elözönleni az üdülőhely sétatereit „Moskautól egészen a beduinok

éghajlatáig...”.

A buda–kanizsai vasút megnyitásával a Balaton-parti települések közül a legnagyobb nyertesnek a közvélemény

egy olyan települést (Balatonfüred) tartott, amelyre egyáltalán nem vezetett vasút. Senkiben sem merült fel,

hogy a vasúttal bíró déli parti falvak jobban jártak, itt is létrejöhetnek nyaralótelepek. Amikor 1861-ben a Déli

Vasúttársaság vezetői egy próbaúton végigjárták az elkészült vasútvonalat, a jelenlévők Balatonfüred hasznát

különösen hangsúlyozták – „Mennyit nyert Balatonfüred!” – mondták –, mert ettől kezdve Budáról Szántódra a

személyvonat pár óra alatt odaér. Szántódról gőzhajóval pedig kényelmesen Balatonfüredre lehet utazni.

Kétségtelen, hogy a buda–kanizsai vasútvonal megnyitása után többen látogattak el Balatonfüredre, de sem

Moszkvából, sem a beduinok földjéről nem jöttek a kirándulók.

1862. augusztus 10-én a Déli Vasúttársaság elindította az első balatoni különvonatát, precízen kidolgozott

útiprogrammal. A különvonat Budáról indult reggel 5-kor. Szántódra érkezett 8.45-kor. Az utasok a Kisfaludy

gőzösre átszállva 10 órakor már Balatonfüredre érkeztek, ahol zeneszóval várták a vendégeket. Fürdőzés, közös

ebéd, színielőadás, térzene és késő esti tánc szerepelt a programban. Egy, feltehetőleg átmulatott éjszaka után

másnap hajnali 5-kor indult vissza Szántódra a gőzös, s onnét a vonat Budára.

A buda–kanizsai vasútvonal valódi jelentőségét azonban nem a Balaton gyorsabb elérése jelentette. Ezen a

vasútvonalon áramlott keresztül a trieszti kikötőbe tartó magyar gabona. Ez a vonal biztosította a terményeknek

és az áruknak a gyorsabb és a korábbi bécsi kerülőútnál rövidebb eljutását a Földközi-tengerhez. A buda–

kanizsai vonal szerepét majd a Budapest – Fiume közötti vasúti összeköttetés létrejötte fogja módosítani.

Megérkezik a vasút Keszthelyre

Annak ellenére, hogy az 1861-ben meg-nyílt buda–kanizsai pálya egyik vasútállomását a Déli Vasút Keszthely

állomásnak nevezte, s így szerepeltette a menet-rendjében is, Keszthely városának 1888-ig nem volt

vasútállomása. A buda–kanizsai vonalon fekvő Keszthely állomás ugyanis nem Keszthelyen volt, hanem a

Keszthelytől 10 km-re fekvő Balatonszentgyörgyön.

E 10 km-es távolság vasúti áthidalásáról Keszthely város évtizedeken át különféle vasútépítési terveket

dédelgetett, még a lóvasúti összeköttetést is komolyan mérlegelték. A tervek az 1880-as évek közepétől váltak

egyre komolyabbá. Minden engedély megszerzése után 1888-ban elkezdődött a vasútvonal építése, melyet

kizárólag a részvényjegyző városlakók költségén, házilagos kivitelezésben készítettek el. Az építés vezetését a

MÁV korábban menesztett elnökére, Tolnay Lajosra bízták. A vasútépítést jelentősen támogatta a Festetics

család is. Nem véletlen, hogy a vasúttársaság két mozdonyát „György” s „Tasziló” névre keresztelték, s az

immáron valóban Keszthelyen fekvő Keszthely vasútállomás épületében a családnak egy külön várótermet is

létesítettek. 1903-ban pedig megépítették a Keszthely – Tapolca közötti vasútvonalat.

A Balatonszentgyörgy – Keszthely – Tapolca közötti vonal tipikusan a helyi forgalmi igényeknek megfelelő

vasútvonal volt. A balatoni idegenforgalomban nem volt szerepe, annál inkább használták a Keszthelyre tartó

vásározók, a Tapolca környéki szőlősgazdák.

„Éljen Kossuth, lesz már vasút...”

A Balaton északi partján vezető vasútvonal létesítésénél az érdekeltek érvrendszerében már az idegenforgalom

is megjelent. „Minden magyar, ki még nem látta, kívánkozni fog e tájra... A felsőparti ember előtt nincs szebb

hang mostanában, mint a készülő pályán járó kavicsvonat lármája. Hát még ha jönnek a fürdővendégek és ősszel


a borvásárlók!” – lelkesedtek érte a sajtóban. Mindezen érdekek azonban kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a

helybéli magántőke a vasútépítést – eltérően az országosan bevett gyakorlattól – saját maga finanszírozza. Ez

pedig azt jelenti, hogy bár érveltek a vasút idegenforgalom-növelő hatásával, igazán nem hittek benne.

Rendkívül ügyes lobbizással az északi part települései azonban elérték, hogy ezt a nyilvánvalóan helyi igényeket

kielégítő vasútvonalat az állam építse meg. A lobbizásban nagy szerepe volt a látványos (hízelgő) akcióknak.

1907-ben 3600 tagú küldöttség kereste fel Budapesten Kossuth Ferenc kereskedelmi minisztert és kérte a vonal

állami kiépítését. Amikor pedig az országgyűlés beleegyezett a vasútvonal állami finanszírozásába, az „Éljen

Kossuth, lesz már vasút...” felkiáltással mondtak köszönetet a miniszternek.

A Börgönd–Szabadbattyán–Polgárdi–Akarattya–Alsóörs–Balatonfüred–Badacsony–Tapolca közötti

vasútvonalat és a rácsatlakozó veszprémi szárnyvonalat a helyiérdekű vasutak szabványa szerint a MÁV 1907–

1909 között építette meg. A 133 km hosszú vonalat 1909 nyarán adták át a forgalomnak.

A pálya vonalvezetése azonban rendkívül különösre sikeredett. Mivel a Déli Vasúttársaság magántulajdonban

volt, a Balatonvidéki Vasút vonalát az építtető államnak úgy kellett meghatároznia, hogy az az állami

tulajdonban álló vasúthálózathoz csatlakozzon, tehát az új vonal forgalma ne a Déli Vasúttársaság forgalmát

növelje, hanem az állami bevételeket szaporítsa. Földrajzilag az lett volna a helyes, ha a Balaton északi partjára

haladó vasútvonal Székesfehérvártól indult volna ki, de Székesfehérvár a magántulajdonú Déli Vasút vonalán

feküdt. Az állam a Balatonvidéki Vasút kiinduló pontját emiatt nem a természetes helyére (Székesfehérvárra)

tette, hanem a Budapest – Pécs közötti vasút-vonal Pusztaszabolcs állomására. A tényleges vasútépítés azonban

csak a Székesfehérvár – Paks közötti helyiérdekű vasút Börgönd állomásától kezdődött meg.

A Pusztaszabolcs – Börgönd – Szabadbattyán – Polgárdi – Akarattya – Fűzfő vonal tehát szándékosan elkerülte

Székesfehérvárt, de ez azzal a hátránnyal járt, hogy a vasút csak nagy kitérővel érte el a Balaton északi partját.

Ráadásul a vasúti pálya igen kanyargósra sikeredett, a vonal többször emelkedett, majd ellen-esésben elvesztette

a már elért magasságot. Ráadásul Balatonakarattya – Fűzfő között a pálya rendkívül kedvezőtlen geológiai

környezetbe került, mert a szakadékos partfal veszélyeztette a vonalat. A katasztrófa 1911 májusában

következett be. Mintegy fél millió köbméter föld leszakadt a Fűzfőtől nem messze fekvő sándorhegyi partfalról.

A hegyoldal elmozdulását a pályán éppen közlekedő személyvonat mozdonyvezetője még idejében észlelte, a

szerelvényt megállította, s így az utasoknak még volt idejük onnét elmenekülni. Percek múlva a föld-tömeg

elérte a vonatot, a vasúti pályával együtt felfordította és a Balatonba nyomta. Az ezt követő helyreállításnál a

további balesetek elkerülése céljából a vasútvonalat közelebb helyezték a Balatonhoz. Az omladékos partfal

veszélyességét végleg megszüntetni azonban nem sikerült. A legutóbbi ilyen típusú baleset 1998 májusában

történt. Ekkor a nagy esőzések miatt Balatonkenese-Üdülőtelepnél omlott le a vasúti pálya melletti löszfal és

mintegy nyolcvan méteren maga alá temette a síneket.

„Visz a vonat Balatonra/ Sok édes kis nőt”

A balatoni idegenforgalom viszonylag lassan teremtette meg azt az anyagi alapot, amelyre a Balaton-parti

települések fejlődésüket alapozhatták. A déli parti vasút ellenére 1893. július elején Balatonfüreden 606

vendéget, Kenesén 250-et, Almádiban 80 főt számoltak össze. Szántódra, Szemesre, Kővágóörsre, Lellére és

Révfülöpre pedig „a csendes falusi magány vonzza a vendégeket” – írta a korabeli sajtó. Az 1893–96 között

megjelent Pallas lexikon értékelése szerint a „modern élet igényeinek megfelelő viszonyokat” kizárólag

Balatonfüreden és Siófokon találnak a vendégek, és a „Balaton-parti nyaralóhelyek legnagyobb része a

legszerényebb igényeket is alig elégítheti ki. [...] Az egész parton nem fejlődött valamire való város [...] a

turistaforgalom azonban a kedvezőtlen közlekedési viszonyoknál fogva mind-eddig alig fejlődött ki.”

A Balaton-part településeinek infrastruktúráját a századfordulóig gyakorlatilag a vasút jelentette. A Balatoni

Szövetség megalakulása után az egyesület igen eredményesen lobbizott a Balaton-part településeinek

infrastrukturális fejlesztéséért. Olyannyira, hogy relatíve fejlettebb lett az infrastruktúra, mint amit az igények

indokoltak. Pl. 1905-ben a balatoni településeket összekötő telefonhálózatra mindössze két előfizető (mindkettő

Almádiból) jelentkezett, ennek ellenére a Balatoni Szövetség elérte a hálózat kiépítését, mert „a magyar ember

természete olyan, hogy csak akkor veszi meg az újítást, ha másnál is látja és megkívánja”. Az 1910-es évek

elején pedig napirendre került a balatoni nyaralótelepeket összekötő pormentes utak építése is. A balatoni üdülő-

övezet elérésében, megközelítésében azonban változatlanul – egészen az 1970-es évekig – a vasúté maradt a

főszerep.

Az 1930-as években készült el az a Lehár-operett (Balaton tündére), amelyben két fiatal bankhivatalnok filléres

gyorsvonattal a Balatonhoz utazik, s ott mindketten megismerkednek életük szerelmével. Az operett

nyitányában vasutas egyenruhába öltöztetett görlök az alábbi szövegű dalt énekelték:


„Szombat este, hogyha leszáll

A szép nyári est,

Készülődik a víkendre,

Aki nem rest.

Kora reggel randevú az

Állomás előtt,

Visz a vonat Balatonra, Sok édes kis nőt. [...]

Szombat este felpakol a

Sok szerelmes pár,

Egy víkenden, ugye-e kérem

Sok minden jó vár:

Vadevezés, turisztika,

Erdő, mező, rét

Hál’ Istennek, hogy elmúlott

Ismét ez a hét!”

2. Képek







1. Élet a Balatonnál a két világháború között

SIPOS Péter

Élet a Balatonnál a két világháború között

A felfedezett Balaton

Az első világháború előtt, abban az igen szűk körben, a születési és pénzarisztokrácia világában, valamint a

tisztviselői kar felső szintjén, ahol szokássá vált az üdülés, állandósult néhány kedvenc úticél. Így a Riviéra, a

Monarchián belül Karlsbad, Marienbad, Semmering, Abbázia, Magyarországon pedig a Felvidéken Tátralomnic

és Pöstyén, Erdélyben Herkulesfürdő és Tusnádfürdő.

A Balaton már a századelőn üdülőterületté vált, a 14 üdülőhelynek tekintett községet, városkát évente mintegy

20-30 ezren keresték fel. Lelkes Balaton-patrióták megalakították a Balatoni Szövetséget és más egyesületeket.

Igazából azonban a csupán személyvonati cammogással vagy nyaktörő utakon megközelíthető, közművekkel

csak szórványosan ellátott tómellék, ahol még közvetlenül a part mentén is a gazdálkodás és különösen az

állattartás érdekei abszolút elsőbbséget élveztek az üdüléssel szemben, nem tartozott a népszerű „rekreációs”

régiók közé.

A háború, a forradalom és ellenforradalom, a történelmi államterület szétszabdalása, az infláció és a szanálási

válság katasztrófasorozata közepette mintegy tíz hosszú esztendőn át az üdüléskérdései nemigen tartoztak a

sürgősen megválaszolandó problémák közé. Az ország az 1920-as évek közepe táján, a bethleni konszolidáció

érlelődésekor ocsúdott fel a súlyos veszteségek és a nyomasztó gondok okozta letargiából, fásultságból és

kezdte újból élvezni az életet. Ehhez pedig a társadalom polgári szintjén, nemkülönben a magasabb szférákban

hozzátartozott az utazással egy-bekapcsolt pihenés, a környezetváltozást jelentő üdülés, nyaralás.

A trianoni veszteségek állandóan napirenden voltak, az ősi magyar vidékek és városok idegen uralom alá

kerülését nem heverte ki a magyar társadalom. Csakhogy most kiderült, hogy „más is veszett Mohácsnál”. A

hajdani népszerű gyógyfürdők, üdülőhelyek szinte mind a szomszédos államokhoz kerültek, „külföld”-dé

váltak. Oda pedig a világháború után mindenütt bevezetett útlevelek, vízumok és egyéb igazolások kifejezetten

nehézkessé tették az utazást, amit még inkább „macerássá” bonyolítottak a valutakorlátozások. A legfőbb ideje

volt valami alkalmatos helyet lelni az országhatáron belül. Ehhez nem is kellett egy Cook kapitány vagy egy

Teleki Sámuel, hiszen mindig is szem előtt volt, csak éppen most vették észre, most csodálkozott reá mindenki...

A kormányzat Balaton-koncepciója

A Bethlen-kormány a gazdasági szanálás eredményeire támaszkodva nagyszabású kulturális és szociális

reformprogramot kezdeményezett. Ennek keretében bontakozott ki az első állami szintű Balaton-koncepció,

amelynek jegyében tervszerű fejlesztési munkálatok kezdődtek, máig is alapvető jogszabályok jelentek meg, a

tómellék életében meghatározó jelentőségű szervek, intézmények jöttek létre.

Az új balatoni világ 1928. augusztus 5-én, az országra szóló propagandával megszervezett balatoni kultúrnapon

ünnepelhette megszületését. A nagyszabású rendezvény célja a műsorfüzet szerint „társadalmi úton elősegíteni a

m. kir. Kormánynak azt a törekvését, hogy a Balatont és vidékét minél jobban népszerűsítsük, gyógyhelyeire,

természeti szépségeire az ország és a külföld figyelmét felhívjuk és hogy sportszerűségre alkalmas voltát minél

jobban beigazoljuk”. A legfőbb védnöki tisztet maga Horthy Miklós töltötte be, aki – mint köztudott volt –

minden vállalkozást felkarolt, aminek köze volt a Vízhez, legyen az öntözés, dunai hajózás, avagy „a magyar

tenger”. Saját kezű üdvözlő sorai szerint „a balatoni kultúrnap növelje a Balaton iránti szeretetet és vigye

előbbre a balatoni fürdők fejlődését”.

A nagyszabású hírverés hangulatilag előkészítette a Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter által

kezdeményezett „fürdőtörvény” parlamenti tárgyalását. Az 1929. május 4-én kihirdetett 1929:XVI. tc. „a

gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről és az ásvány-és

gyógyvízforrásokról" első ízben szabályozta Magyarországon a címben foglalt települések, intézmények és

természeti kincsek ügyét. A jogszabály miniszteri indoklása a Balaton-mellék sorsa szempontjából döntő

jelentőségű szemléleti változást fejezett ki. Rögzítette, hogy a fürdő- és gyógyhelyek, ásvány- és

gyógyvízüzemek a jövőben egészségügyi célokat szolgáló közintézmények, s nem magánvállalkozások. A

miniszteri indoklás külön kiemelte a Balaton jelentőségét. A kormányzat ily módon deklaratíve is felelősséget

vállalt a Balaton és vidéke jövőjéért és jogot biztosított magának arra, hogy rendelkezzék az üdülőhelyek

fejlődését gátló akadályok elhárításáról, valamint a nélkülözhetetlen anyagi erőforrások biztosításáról. Ennek


érdekében a törvény előírta, hogy az üdülőhelyeken lévő épületekre kivetett községi pótadó 30–50%-át az

üdülőhely egészségügyi, útépítési és fenntartási, világítási, köztisztasági, szépítési és egyéb céljaira fordítsák.

A kerettörvény gyakorlati végrehajtására 1932 áprilisában hivatalosan is megkezdte működését a Balatoni

Intéző Bizottság. A BIB hangolta össze a Balaton partján illetékes három vármegye: Somogy, Zala és Veszprém

tevékenységét a tó körzetében. A BIB hatáskörébe tartozott a part vonalától számított 3 kilométeres sáv. A

hatósági jelleggel működő szerv hatékonyságát biztosította, hogy az elnöki tisztet aktív államtitkár töltötte be,

tagjai közé tartoztak az érdekelt minisztériumok főtisztviselői, továbbá az említett vármegyék fő- és alispánjai.

A MAV különös érdekeltségét a Balaton fejlesztésében az is kifejezte, hogy a BIB üzemeltetési költségeinek

túlnyomó részét magára vállalta.

A Balaton-mellék fellendítését Vass Józsefen kívül gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter is

szorgalmazta. Az 1928-as kultúrnap alkalmával kifejtette, hogy tárcája eszközeit is „a Balaton

felvirágoztatásának szolgálatába” kívánja állítani. A minisztérium irányítása alá tartozott az 1927-ben

Tihanyban létesített Országos Magyar Biológiai Kutató Intézet. Klebelsberg 1931-ben egy Balaton-konferencián

ingerülten tiltakozott az ellen, hogy az intézetet kizárólag halbiológiával kapcsolatban emlegetik, hiszen, mint

mondotta, „igen kevés halat látna ott mindenki, aki oda menne”, minthogy az összes élettani tudományágat

művelik. A miniszter tárcája fontos teendőjének tekintette még a pedagógusok és más értelmiségiek, valamint az

egyetemi hallgatók nyaralási lehetőségeinek gyarapítását, továbbá a balatoni műemlékek és természeti

különlegességek védelmét.

Közlekedés, közművek, építkezések

A Balaton fejlesztésének programja hamvába holt dolog lett volna, ha nem sikerül lényegesen javítani a tó

megközelítésének lehetőségein, mindenekelőtt a fővárosból, az ország közlekedési köz-pontjából. E korszakban,

és még hosszú ideig, a vasút szállította a legtöbb látogatót. Az utazást lényegesen megkönnyítette a menetidő

csökkenése és a vonatpárok számának gyarapodása. A víkend divatba jöttével kedveltté váltak a vasár- és

ünnepnap forgalomba helyezett filléres, ún. „fürdővonatok”. Ezek olyan időpontban érkeztek meg és indultak

vissza, hogy a látogatók szinte a teljes napot a tóparton tölthették el. A Balaton-melléki helyközi forgalomban az

1930-as években motorkocsikat és sínautóbuszokat rendszeresítettek. A MAV széles körű

kedvezményrendszerrel is növelte az utazási kedvet. Hét napig volt érvényes a bármely napon váltható 33%-os

mérséklésű menettérti jegy. A teljes árú menetjeggyel utazók legalább hétnapi igazolt balatoni tartózkodás után

egész évben díjmentesen térhettek vissza a kiindulási állomásra. Volt, még havi bérlet és körutazási jegy is.

Az autó- és autóbuszforgalom fejlődésében fordulatot jelentett, hogy 1925 és 1928 között megépült a végig

pormentes, egyes szakaszain betonburkolattal ellátott balatoni körút. A gépkocsi-forgalom növekedését

előmozdította, hogy 1927-ben Szántód és Tihany között a korábban evezővel és vitorlával működő komp helyett

nagy teherbírású motoros kompot állítottak üzembe. Az átszállított gépkocsik száma az 1927-es 615-ről, 1937-

ben 5000-re emelkedett. Ebben az esztendőben az államvasutak autóbusz leányvállalata, a MÁVAUT 20

autóbuszt közlekedtetett, többek között, Budapest–Keszthely–Hévíz, Grác–Keszthely és Bécs–Keszthely

járatokkal.

A forgalomnövekedés persze együtt járt a gyorshajtással. Mementó gyanánt Lepsény közelében a 7-es út mentén

talapzatra emelten egy összetört Ford gépkocsit helyeztek el.

Az üdülőhelyek belső útjain ez időben még nem annyira az autók, hanem sokkal inkább a tömegével megjelent

kerékpárok képezték a fő veszélyforrást a gyalog bandukolók számára. Az Akarattyás Értesítő 1938.

szeptemberi száma szerint „gyalogosok egyenesen életveszélyes helyzetbe kerülnek, különösen a meredekebb

úttesten száguldó kerékpárok és motorok miatt”. Végül 1944 júliusára (!) a helyi fürdőegyesület elnöksége

rendszabályokat dolgozott ki a kerékpárosok „megfékezésére”. A rendelkezés szerint esős, sáros időben a

kerékpárosok mérsékelt sebességgel kivételesen igénybe vehetik ugyan a gyalogjárót is, de kötelesek a kapuk

előtt csengetni, gyalogossal való találkozás esetén a bicikliről leszállni. Ha a gyalogjáró utat enged, azt a

kerékpáros „tiszteletteljes módon” köszönje meg. A krónika egyetlen ilyen találkozást örökített meg, amelynek

kárvallottja az egyesület ügyvezető igazgatója volt, akit egy kerékpáros „goromba hangon” szidalmazott.

Az 1920–1930-as években a közműfejlesztés eredményeként a legnépesebb üdülőhelyek, Balatonfüred, Siófok,

Balatonföldvár, Hévíz, Keszthely stb. vízvezetékkel és csatornával rendelkeztek. Szintén ez időben oldódott

meg egy sok évtizedes higiéniai gond. Végre szinte mindenütt megtiltották állatok itatását, úsztatását és

deleltetését a tóban. Persze az is kiderült, hogy az ember még az állatnál is jobban szennyezi a környezetet. Az

egyik üdülőtelep vezetősége 1936-ban kénytelen volt szóvá tenni, hogy a teleptársak nagy része a „kertjükben, a

ház körül összegyűlt hulladékokat, legyen az növényi, állati, szerves vagy szervetlen hulladék, házi szemét...


minden jó ízlést és az egészségügyi eljárást megcáfolva kidobják (sic!) az útmenti vízlevezető árokba, átdobják

a szomszéd... telkére és ezzel mondhatatlan, külvárosi... képet adnak Üdülőtelepünknek”. (És ma vajon mi a

helyzet?)

A közlekedési feltételek és a közműszolgáltatások lényeges javulása ösztönzőleg hatott az építkezésre.

Különösen az 1933–1934-től újjáéledő gazdasági konjunktúra éveiben élénkült meg a magánszemélyek és a

közintézmények telekvásárlási és fészekrakási kedve a mindinkább divatba jövő tómelléken. Egy négyszögöl 5–

10 pengőért kelt el, egy villa építésének költsége 5–15 ezer pengő között mozgott, 2–4 éves részlet-fizetésre.

1935-ben adták ki a telekfelosztási és építkezési szabályzatot, amely a parttól számított 3 kilométeres övezetre

vonatkozott. A telkeknek legfeljebb 20%-a volt beépíthető, a szobák legkisebb belmagasságát 2 méterben,

legkisebb alapterületét 12 négyzetméterben szabták meg, előírták a burkolt padlót és tilalmazták budi létesítését.

A többnyire sátortetős, egyszintes nyaralók rendszerint 2–4 szobából, fürdőszobából, vécéből, konyhából és

élés-kamrából állottak. Nélkülözhetetlen volt a széltől védett, dél felé tájolt, fedett terasz, és valamilyen fűtési

lehetőség tekintettel a hűvös, esős elő- és utószezonra. Évente kb. 600–700 villa, ház létesült, nem szólva a

szállodákról, panziókról és nagyobb üdülőkről. Az 1930-as évek végén kb. 7000 villa, ház állott a tómelléken,

kb. 22 ezer szobával, a villák közül több mint 2000 kifejezetten bérbeadás célját szolgálta.

A szállodák, panziók, vendégházak, üdülők, klubok, fogadók száma megközelítette az 500-at, kb. 8000, közülük

hozzávetőleg 4900 folyóvízzel ellátott szobával. A folyóvizes mosdó jelentette a legmagasabb komfortszintet,

olyan korszerű hotel, amelyben a szobákhoz fürdőszoba és vécé is tartozott volna, még nem épült. A hivatásos

vendéglátóipar több mint 6000 szobájára 238 fürdőszoba jutott.

A balatoni vendégsereg

Az 1930-as évek végén már egyáltalán nem túlzás tömeges látogatottságról beszélni. A vendégek száma 1921-

ben 39 ezer, 1930-ban 92 ezer, 1937-ben 239 ezer volt. A legnépszerűbb fürdőhelyek sorrendje 1937-ben:

Siófok (94 ezer fő), Keszthely (28 ezer fő), Balatonalmádi (27 ezer fő), Balatonfüred és Fonyód (kb. 9–9 ezer

fő).

1930–1937 között megtízszereződött és 33 ezerre növekedett a külföldi vendégek száma. Ausztriából kb. 5

ezren, Németországból 4 ezren, Csehszlovákiából 1600-an érkeztek, közülük 1400-an a Felvidékről. Az

egzotikumot képviselte 1937-ben két egyiptomi, egy-egy algíri és perzsa látogató.

Az üdülők társadalma a korszakban, amint erre utaltunk, annyiban demokratizálódott, hogy már magában

foglalta a köz- és magántisztviselői középrétegeket, valamint a kispolgárság felső szintjét. Egy-egy alkalmi

kirándulás a hétvégi filléres fürdővonattal nem volt elérhetetlen a jobb keresetű munkások számára sem.

A magyar társadalom egészét jellemző kasztszerűség, az egyes rétegek merev elkülönülése persze a tóparton

sem oldódott fel. Igaz, fürdőruhában nem lehetett megkülönböztetni egy bárót és egy bankpénztárost, avagy egy

grófnőt és egy tanítónőt egymástól. Csakhogy gyakorlatilag kizárt dolog volt, hogy ugyanazon a strandon,

sétányon, cukrászdában vagy vendéglői kerthelyiségben bukkanjanak fel és netán konkurenciát jelentsenek

egymásnak. A Balaton partján a kasztszerűség speciális, térszerű formában érvényesült. Az egyes

üdülőhelyeken meghatározott és állandó társadalmi körök jelentek meg, minden tómelléki helységet sajátos

szociális légkör jellemzett. Persze egyetlen fürdőtelep határában se tettek ki táblát, amely valamiféle

exkluzivitást jelzett volna. Mégis, mindenki tudta, hová tartozik, mintha egy íratlan közmegegyezés rögzítette

volna az egyes települések rétegspecifikus jellegét.,

Így egyértelmű volt, hogy Balatonföldvár a születési arisztokrácia nyaralóhelye. A hírneves Kupa Vezér

Szálloda mellett hatalmas golfpálya állott a kékvérűek rendelkezésére. A gazdag, zömmel zsidó polgárság

viszont Siófokra utazott, ahová még a szerényebb jövedelmű kereskedők, üzem- és műhelytulajdonosok is

eljuthattak. A hivatalnoki, értelmiségi középosztály megoszlott. Balatonlellén a jobb módú fővárosi intelligencia

épített villákat, Balatonalmádi, Balatonfüred, Balatonkenese és Balatonakarattya a középosztályon belül

elsősorban a köz- és magántisztviselőké volt.

Balatonalmádiba 1933. július 7–július 26. között 757 fürdővendég érkezett. A helybéli könyvkereskedő

közreadta a névsorukat, a foglalkozás megjelölésével. Közülük 152 köztisztviselő, 42 katonatiszt, 31

köztisztviselő- és katonatiszt-feleség, együttesen 225 (29,7%); 161 értelmiségi és 23 értelmiségifeleség,

összesen 184 (24,3%); 139 magántisztviselő és 5 magántisztviselő-feleség, együtt 144 (19,02%); 103 magánzó

(13,6%); 51 iparos és kereskedő, 8 iparos- és kereskedőfeleség, tehát 59 fő (7,7%); 11 gyáros és bankár, 2

gyáros- és bankárfeleség, 5 földbirtokos, 3 fizikai munkás, valamint 21 egyetemi hallgató és tanuló volt.


Különös színezetet adott Keszthelynek a nagyszámú nyugdíjas család letelepedése, hiszen a korszakban csak a

köztisztviselők és közalkalmazottak részesültek nyugellátásban. Így kapta a városka a „magyar Grác”

becenevet.

*

Ugyancsak ebben az időszakban vált gyakorlattá, hogy intézmények üdülőket létesítettek, amelyekben csak a

költségek egy részét kellett a nyaralóknak megtéríteniük. Így működött, többek között a székesfőváros kenesei

telepe, a balatonfüredi honvédtiszti üdülő, de ugyanitt épült szálló az izraelita tanítók számára is. Mind növekvő

számban jelentek meg a tómelléken diákszállók és ifjúsági táborhelyek. Közülük a legnevezetesebb a Magyar

Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetségének szárszói telepe volt, ahol évente országos jelentőségű

társadalmi kérdésekről rendeztek konferenciákat.

2. Képek




1. Vízi sportok a Balatonnál

Vízi sportok a Balatonnál

A vízi sportok a lóversennyel egy időben, a reformkorban jelentek meg. A tengeri mintákat követő vitorlásokat

külföldről hozatták a gazdag arisztokraták, a bonyolult kötélzet kezeléséhez szükséges szakképzett személyzetet

is csak ők tudták megfizetni. (Az első vitorlást, a Himfyt 1847-ben Széchenyi István kezdte használni a

Balatonon.) 1867-ben az addig külön-külön hajózó vitorlázók megalapították a Balatonfüredi Yacht Egyletet.

1881-ben szintén Balatonfüreden az angol Richard Young hajóépítő telepet alapított. Az első balatoni

vitorlásversenyt 1882-ben rendezték. 1884-ben megalakították Füreden a Stefánia Yacht Egyletet, amelynek

már 25 hajója volt. A vitorlásversenyek mellett a túrázásnak és a tó közepén rendezett piknikeknek is nagy volt

a népszerűségük.

A Stefánia Yacht Egylet nevét 1912-ben Magyar Királyi Yacht Clubra változtatták, s ezen a néven 1945-ig

működött. (Ebben az évben alakult meg a Balatoni Yacht Club is.)

A két világháború között a nagy jachtokat fokozatosan kisebbek váltották fel. Ebben az időszakban számos

kisebb egyesület és vízi sporttelep létesült Balatonfüreden, Balatonalmádiban, Siófokon és Balatonföldváron.

1933-ban Balatonfüreden vitorlás Európa-bajnokságot is rendeztek. A hajóépítés is fejlődött, a füredi hajógyár

mellett számos kis hajóépítő műhely működött. A második világháború idején több száz fatestű rohamcsónak és

aknásznaszád készült a hajógyárban, a sporthajó-készítés háttérbe szorult, a meglévő hajóállomány pedig súlyos

károkat szenvedett.

2. Képek


1. A Balaton-kutatás története

SALÁNKI János–BÍRÓ Péter

A Balaton-kutatás története

A 18. száladtól máig

A Balaton tudományos feltárásának előfutára kétségtelenül Bél Mátyás (1684–1749) volt, aki Balaton környéki

utazásairól írt kézirataiban (Notitia Hungariae; Tractatus de re rustica Hungarorum) ismertette a tó halait és az

ősi, jeges halászatot (1701). A 18. század végén látott napvilágot Grossinger János (1728–1830) Magyar-ország

természeti viszonyaival elsőként foglalkozó munkája (1794), melyben bőséges ismereteket nyújt a Balaton

faunájáról: halairól, madarairól, emlős és hüllőfajairól, kagylóiról, a „fehérrákról” és a rovarokról. A 18–19.

század feltáró munkái alapozták meg a Balaton tudományos igényű tanulmányozását, a tó növény- és

állatvilágának megismerését. Carolus Clusius (1526–1609) és Kitaibel Pál (1757–1817) a tó növényvilágára,

Schuster (Hydrographica Hungariae, 1829) a Balaton vizének vegyi tulajdonságaira, Frivaldszky Imre (1799–

1870) és Petényi Salamon János (1799–1855) tavunk faunájára vonatkozó ismeretek-kel szolgáltak. Ettől az

időtől a század utolsó harmadáig alig találunk a tó életével kapcsolatos munkákat.

A Balaton rendszeres és elmélyült kutatása 1891-ben kezdődött, és id. Lóczy Lajosnak (1849–1920), a Magyar

Földrajzi Társaság elnökének a kezdeményezésére életre hívott Balaton Bizottság keretében folyt (1897–1918:

„A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei”, 35 kötet). A 20. század első két évtizedének nagy

vállalkozása volt ez, de nem csekélyebb jelentőségűek a Fauna Regni Hungariae (1900–1918) sorozatban

megjelent monográfiák sem. A Fauna-sorozat az addig rendelkezésre álló botanikai-zoológiai-hidrobiológiai

ismeretek rendszeres átnézetét jelenti.

Laboratórium

A Balaton kutatása kiterjedtebbé és rendszeresebbé vált, amikor a tó partján laboratórium, majd kutatóintézet

létesült 1925–27-ben.

Már a múlt században és e század első évtizedeiben világszerte alapítottak önálló biológiai kutatóhelyeket,

főként tengerparton, ahol a fajok sokfélesége a kutatás gazdag tárházát kínálta. Így jött létre pl. a Statione

Zoologica Napoli 1872-ben, ahol egészen az ötvenes évekig magyar kutató számára is munka-hely állt

rendelkezésre. Ezek mintájára a Királyi Magyar Természettudományi Társulat többször kezdeményezte magyar

biológiai kutatóhely létrehozását a tenger mellett, Fiuméban vagy másutt. 1925-ben a Magyar Nemzeti

Múzeumnak sikerült a révfülöpi kikötő épületének két kis helyiségében laboratóriumot létrehoznia, ahol Hankó

Béla zoológus, múzeumőr nyaranként már évek óta tevékenykedett. Ez volt az első Balaton-kutatási

laboratórium a tó partján.

A Balaton kutatására új, nagyobb lehetőségek nyíltak 1927-ben Tihanyban, a Magyar Biológiai Kutatóintézet

megnyitásával. Az intézet létesítése gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatás-ügyi miniszter érdeme, aki ezt

az épületet egy kutatóintézeti hálózat első egységének tekintette.

Magyar Biológiai Kutatóintézet

Mi volt az az anyagi háttér, amely e program megindítását lehetővé tette, és hogyan is jött létre a Balaton-

kutatás új otthona? Az 1924–28-as évek a gazda-sági stabilizáció, az értékálló pénz, a pengő megteremtésének

évei voltak Magyarországon. A szanálást külföldi kölcsönből finanszírozták, aminek fel-használását Jeremiah

Smith, a konzorcium amerikai főbiztosa ellenőrizte, aki jó kapcsolatban volt a kultuszminiszterrel. Így vált

lehetővé, hogy a 250 milliós összegből mintegy egymillió aranypengőt kulturális-tudományos célra fordítsanak.

A kölcsön felhasználhatósága határidőhöz volt kötve, gyorsan kellett tehát cselekedni. Miután a miniszter azon

törekvése, hogy Budapesten egy új élettani intézetet hozzanak létre, megfeneklett az orvoskar ellenállásán,

Klebelsberg úgy döntött, hogy a berlin–buchi Wilhelm-Kaiser-Institute mintájára Tihanyban építenek egy,

intézetet, melybe a révfülöpi Balatoni Állomást is beolvasztják.

1925-ben tartottak terepszemlét, és kijelölték a tihanyi apátság által eladásra felkínált területen az intézet helyét.

Igaz, amikor a Balaton-parton kiszálltak a gépkocsiból, Magyari Zoltán, a miniszter titkára felkiáltott: „Vizet

vettünk Kegyelmes Uram!” – ugyanis, ahol jelenleg az intézet áll, víz és nádas volt. Még abban az évben

feltöltötték a területet, és 1926. augusztus 25-én sor került az alapkőletételre, majd 1927. szeptember 5-én,

vagyis egy év múlva, az intézet megnyitására is.


Az intézetet a kor követelményeinek megfelelően szerelték fel, a laboratóriumokban a központi fűtés mellett

gáz- és Balaton-vízellátást is biztosítottak, akváriumszobát, könyvtárt létesítettek, a személyzet számára

lakásokat, vendég-kutatóknak vendégházat is építettek. A Balaton biológiai kutatásának ettől kezdve

természetes módon az intézet Balatoni Biológiai Osztálya lett a köz-pontja. Rendszeres, egész éven át folyó

vizsgálatokat végzett az oda beosztott, kis létszámú (4-5 fő) állandó kutatógárda és – főleg nyáridőben – az

egyetemekről érkező vendégkutatók. A Balatoni Osztály irányítását 1929-ben Entz Géza vette át, akit hétéves

hollandiai tartózkodása után hívtak haza, és aki a vele dolgozó Sebestyén Olgával együtt évtizedes szorgos

munka eredményeként 1940-ben megírta „A Balaton élete” című könyvet. Ebben összegezték mind-azt, ami

addig a tó élővilágáról ismeretes volt.

A Balaton-kutatásban a harmincas években és a háború alatt az állattani kutatások domináltak, tanulmányozták a

halakat, az üledéklakókat és a víz lebegő állatait, a zooplanktont, de kiterjedtek a kutatások a növényekre, főleg

a nádra és hínárra, a baktériumokra és az algákra is. A második világháború alatt és azt követően 4-5 évig a

Balaton-kutatás még a korábbi szűk mederben folyt, főként Tihanyban, de az országban másutt dolgozó

biológusok közül is egyre többen érdeklődtek a Balaton iránt.

Rendszeres vizsgálatok

Az 1950-es években az Akadémiához csatolt tihanyi intézetben vízkémiai, üledék-mikrobiológiai és algológiai,

valamint zoológiai, ezen belül hal- és halászatbiológiai kutatások domináltak.

1958-ban a régi, „Csibor” motoros helyett új kutatóhajót kapott az intézet. Az új hajó lehetővé tette, hogy a

korábbi, főleg Tihany környékére korlátozódó kutatásokat az egész Balatonra kiterjesszék, és megindulhattak a

rendszeres, Fűzfőtől Keszthelyig öt keresztszelvényre kiterjedő vizsgálatok. Ezek változó rendszerességgel

egészen a kilencvenes évekig tartottak.

A Balaton életében új helyzetre és a kutatásban új feladatra hívta fel a figyelmet az 1965-ben bekövetkezett

halpusztulás, melynek fajra való tekintet nélkül mintegy 500 tonna hal esett áldozatul. Az eset példátlan volt

nemcsak a Balaton, hanem a magyar halgazdálkodás történetében is, ami előtt értetlenül álltak a halászok, a

halbiológusok, a közegészségügyi és az állategészségügyi szakemberek egyaránt. Kórokozót vagy akut kórokot

nem sikerült kimutatni, kémiai elemzések azonban kiderítették, hogy a balatoni szervezetek és az iszap is

szennyezett az akkoriban rovarkártevők ellen széles körben használt DDT-vel és származékaival, melyeket több

fejlett országban tettek felelőssé hasonló halpusztulásokért. Ez az eset hozzájárult ahhoz, hogy e szerek

használatát országosan betiltották, de akkoriban igazán mélyreható következménye magára a Balaton-kutatásra

nem volt. E szempontból sokkal nagyobb jelentőségűnek bizonyult az 1970-es években egyre fokozódó, a külső

szemlélő számára is észrevehető vízminőségromlás, az algásodás.* A Balaton-kutatás új pályára állításához

emellett jelentősen hozzájárult az is, hogy a környezetvédelem kérdése nemzetközi és hazai téren is egyre

jelentősebbé vált.

Környezetvédelem

Külhoni hatásnak lehet tekinteni a Nemzetközi Biológiai Program beindulását a hatvanas években, aminek célja

a világ biológiai értékeinek korszerű szemlélettel való felmérése volt, melyben mint egyedi természeti érték a

Balaton is helyet kapott. 1972-ben tették közzé a Római Klub első felhívását, ami a kor-szak nagy kihívásai

közé sorolta az emberi környezet veszélyeztetettségét. Ezzel egy időben jelent meg a kormány 1012/1972. (IV.

27.) Mt. sz. határozata az Országos távlati kutatási tervről, mely a fő irányok között szerepeltette „Az emberi

makro- és mikrokörnyezet legkedvezőbb kialakítása” című cél-programot is. Ebben 1975-től „A Balaton

regionális komplex környezetvédelmi kutatása” a Magyar Tudományos Akadémia irányításával önálló feladat-

ként szerepelt. Ennek keretében, 1978-ban egy széles kutatói bázisra támaszkodó 20 pontos ajánlást dolgoztak

ki (ami az Akadémia akkori főtitkárhelyettese, Láng István irányításával készült) a tó vízminőségének

helyreállítása és védelme érdekében szükséges legfontosabb tennivalókról. A programba, melynek kisebb

hányada jelentett biológiai kutatást, több országos főhatóság mintegy 75 kutatóhelye kapcsolódott be meglévő

kutatási kapacitásával, de ahhoz 1980-ig külön anyagi forrást nem rendeltek. A kutatást is befolyásoló

intézkedések között jelentős lépés volt 1982-ben az a döntés, amely az Akadémia tihanyi Biológiai

Kutatóintézetének fő feladatául a Balaton-kutatást jelölte meg, és ennek jelzésére nevét Balatoni Limnológiai

Kutatóintézetre változtatták. 1981–90 között a program felelőse az Országos Környezetvédelmi Hivatal, majd a

Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium lett, azt azonban az MTA által 1976-ban Tihanyban

létrehozott iroda koordinálta 1985-ig.

Vízminőség, halbiológia


Az eutrofizációnak nevezett tápanyag-dúsulás miatt előállott algaburjánzás vizsgálata a hetvenes évektől kapott

jelentős helyet a Balaton-kutatásban.* A gazdaságilag fejlett országokban már korábban jelentkező, jól ismert

jelenség a szennyvízzel, a befolyókkal és közvetlen bemosódással a tóba jutó, növények által felhasználható

tápanyag megnövekedésének következménye. Az évről évre folytatott mérések azt prognosztizálták, hogy

amennyiben határozott be-avatkozás nem történik, a Balaton víz-minősége néhány év alatt üdülésre

alkalmatlanná válik. A folyamatot és annak megállítási, visszafordítási feltételeit az ausztriai Nemzetközi

Alkalmazott Rendszerelemzési Intézetben (IIASA) a nyolcvanas évek elején Somlyódi László irányításával

modellezték is, ami alapul szolgált a környezetvédelmi, vízügyi és más döntések meghozatalához, tervek

kidolgozásához és megvalósításához.

Az 1965-ös halpusztulás lezajlása után kevés figyelmet fordítottak a halegészségügyi kutatásokra és a Balaton

toxikus anyagokkal való szennyezettségének tisztázására, viszont, éppen a halállomány jelentős csökkenése

miatt, a halbiológiai kutatások előtérbe kerültek. Ennek során tihanyi kutatók új, a Balatonban addig ismeretlen

fajokat fedeztek fel, vizsgálták a fogassüllő táplálékforgalmazását, a tóba 1960-tól rendszeresen telepített

angolna táplálékhálózati szerepét, kompetícióját és produkcióját, valamint az algásodás elleni védekezés

céljából betelepített fehér busa táplálkozási szokásait.

A nyolcvanas évek kutatásaiban előtérbe került a Balaton környezetszennyező anyagokkal való terheltségének

fel-mérése is, minthogy a toxikus anyagok halmozódása és azok hatása az élőlények egészségi állapotát jelentős

mértékben befolyásolhatja. E vizsgálatok zömmel Tihanyban és a Vízgazdálkodási Tudományos

Kutatóintézetben (VITUKI) folytak, és részletes leírását adták az üledék és a fő élőlénycsoportok toxikus

nehézfémekkel való szennyezettségének. Ezzel együtt kezdődött meg Tihanyban a biológiai monitorozás

(Salánki János és munkatársai), amely a szennyezettség mérésére a toxikus anyagok balatoni élőlényekben való

felhalmozódását követi nyomon, a káros hatásokat pedig indikátor szervezetek életműködésének különböző

biológiai szinteken való vizsgálatával elemzi.

A nyolcvanas években a Balatoni Limnológiai Kutatóintézetben új, nagyobb kapacitású és kutatásra célszerűen

felszerelt hajót szereztek be, növekedett a Balatonnal foglalkozó kutatók lét-száma, építkezések révén

kétszeresére nőtt a hidrobiológiai laboratóriumok tere.

Vízügyi programok, alapkutatás

A biológiai kutatások ebben az időben két vízügyi program részeként jelentek meg. Egyik a kis-balatoni

vízvédelmi rendszer létesítésével, működésével és hatékonyságának mérésével kapcsolatos kutatásokat

jelentette, ami komplex terv szerint, számos kutatóhely bevonásával folyt és folyik ma is, másik a Keszthelyi-

öböl feliszapolódása elleni kotrás biológiai hatásvizsgálatát foglalta magában.

A Balaton-kutatásnak a tó ökológiai állapota védelméhez és a gazdálkodás érdekeihez való szoros kapcsolása

előnyösen hatott az anyagi feltételek biztosítására, de a tudományos kutatás általánosabb feladatait tekintve

ennek korlátozó szerepe is volt. Az alapkutatásért felelős Akadémián és az egyetemeken egyre zsugorodott a

kutatásra fordítható költségvetési támogatás, ezért az elméleti tudományos kérdések vizsgálata csak a gyakorlati

célú kutatások függelékeként jelenhetett meg, vagy az Országos Tudományos Kutatási Alap mérsékelt forrásaira

támaszkodhatott. Változás következett be e tekintetben 1995-ben, amikor kormányzati szinten elhatározták a

Balaton-kutatás központi finanszírozását. Ez a szakminisztériumok által támogatott közvetlen gyakorlati igényű

vizsgálatokon túl külön keretet bocsátott rendelkezésre a Balaton aktuális és távlati jelentőségű biológiai

problémáinak kutatására. A kormány által jóváhagyott középtávú kutatási terv keretében 1995–98 között több

mint 50 téma anyagi támogatását biztosították, évenként 100 millió Ft feletti összeg felhasználásával. A

programba bekapcsolódó kutatók száma ebben az időben megközelítette a kétszázat.

A Balaton az ország egyik jelentős természeti kincse és gazdasági forrása. Több mint százéves rendszeres

kutatása nemcsak a tó megismerését eredményezte és védelmét alapozta meg, de biológus generációk

oktatásához, képzéséhez is hozzájárult. A Balaton-kutatás nem tekinthető soha befejezettnek, lezártnak, mert a

tó és környezete állandóan változik, ami új kérdéseket hoz fel-színre, esetleg meglepetéseket produkál. Emellett

a vízi élet sajátosságainak egyre mélyebb és pontosabb megismerésére új eszközök, módszerek és új szemlélet is

jelenik meg világszerte, melyek alkalmazása gazdagítja biológiai ismereteinket a tavak életéről, és

biztonságosabbá teszi a Balaton egészségének tartós megőrzését.

* Lásd Istvánovics Vera cikkét e számunkban. (A szerk.)

2. Képek



1. A tó természettörténete

PADISÁK Judit

A tó természettörténete

Természetes és mesterséges hatások

A Balaton fiatal tó: a legújabb paleobotanikai vizsgálatok tanúsága alapján kora mindössze 12-14 ezer év.

Állandó, természetes ki-folyója nincs, emiatt – részben klímaváltozások, részben emberi beavatkozások okán –

vízszintje erősen ingadozott. A római kori hosszan tartó, alacsony vízállást számos független lelet igazolja, a

tatárjárás idejére eső, valamint a török kori magas vízállás máig is tudományos viták tárgya. Egyes kutatók 112-

113 m tengerszint feletti magasságnál állapítják meg a legmagasabb vízszintet, mások szerint az aligha lehetett

magasabb 109 m-nél. Ez utóbbi is mintegy 4 méterrel magasabb a jelenlegi vízszintnél. A középkori oklevelek

gyakran szigetként említik Tihanyt és Szigligetet. A tavi üledékrétegek hiánya miatt valószínűbb azonban, hogy

félszigetek lehettek keskeny, nehezen járható, mocsaras nyakkal. A paleolimnológiai vizsgálatok szerint a tó

története folyamán sekély- és mélyvizes periódusok váltották egymást többször is, a vízminőség a mezotrofikus

(tápanyagban közepes) és az eutrofikus (tápanyagban gazdag) között mozgott, vagyis a Balaton soha nem volt

magashegyi tisztaságú, oligotrofikus (kevés tápanyagú) állóvíz.

A vízszint ingadozása, az emberi beavatkozások a tó és annak vízgyűjtője területén messzemenően

befolyásolják a tó élővilágát. Változás pedig az elmúlt másfél évszázad folyamán igen sok akadt.* Az ezekhez

való „alkalmazkodást” sok esetben rendkívüli biológiai, ökológiai jelenségek kísérik, mint például bizonyos

fajok szinte mértéktelen elszaporodása, más fajok pusztulása. Ezek egy része (pl. halpusztulások, hinarasodás)

mindenki számára nyilvánvaló, közvetlenül megfigyelhető. Más jelenségek csak beható tudományos

vizsgálatokkal vehetők észre.

Az első meglepetés: hinarasodás

Az 1880-as évek kezdetétől, elsősorban a Keszthelyi-medence területén szaporodott el a hínáros békaszőlő és a

süllőhínár, mégpedig oly mértékben hogy 1890. június 13-án a Keszthelyi Szépítő Egyletben, majd július 7-én a

Keszthelyi M. Kir. Gazdasági Tanintézetben a „balatoni hínár kipusztítása céljából” tartottak értekezletet. A

hínármezők néhány év elteltével visszaszorultak, ám a sajtó 1934-ben ismételten a hinarasodásról kezdett

cikkezni, megállapítván, hogy „ugyanott tartunk, mint 50 évvel ezelőtt”. Ezt követően az 1960-as években

szaporodott meg ismételten a hínár-tömeg, ám ekkor már nem korlátozódott a Keszthelyi-öbölre, valamint az

előbb említett két „kellemes” hínárfajra. Egy korabeli leírás említi, hogy a kolokán, 100–300 m-es összefüggő

állományok formájában lepi el a Keleti-medence északi partjának öbleit Fűzfőtől Paloznakig. Néhol az egyedek

egymásra telepedve 120–200 cm-es vízmélységig teljesen kitöltötték a vízteret. Ilyen körülmények között

természetesen se fürödni, se csónakázni, se hajózni nem lehetett.

A múlt századi első hínárinvázió oka egyértelműen a Keszthelyi-medence – melynek tápanyagterhelése a

Balaton vízgyűjtőjének aszimmetrikus eloszlása miatt mindig is a legnagyobb volt – vízmélységének

csökkenése. Az egyébként tiszta vízben a fény a lecsapolás után lejuthatott a fenékre, kedvező körülményeket

teremtve a hinarak elburjánzásához. A hínármezők terjedésében, ill. visszaszorulásában a vízmélység periodikus

változásainak (sorozatos száraz években csaknem 1 méterrel is alacsonyabb lehet a vízszint, mint sorozatos esős

évek után) fontos szerepe van, mert a víz aktuális mélysége alapvetően meghatározza a fényviszonyokat. Az

1960-as évek hínárinváziója a tó rohamos eutrofizálódásának első jele volt: a tóba jutó szervetlen tápanyagok

kedveztek a növények, esősorban az alámerült hinarak elszaporodásának.

Az „újféle csiga”: a vándorkagyló

1932. szeptember 12-én a tihanyi Kisöbölben a kutatók találtak két tavikagylót, melyek héján vándorkagyló

(Dreissena polymorpha) telepedett meg. A következő nyár derekáig mindössze 10 további példány került elő

Tihany környékéről, de ekkor már a halászok is megtalálták az „újféle csigát”. Hazája a pontusi régió, a Fekete-

és a Kaszpi-tenger környéke. Innen terjedt szét, részint lárva alakjában történő aktív vándorlás, részint pedig a

hajófenékre telepedés útján. Az a legvalószínűbb, hogy az al-dunai hajókkal jött fel, majd a Sió-csatornán át érte

el a Balatont vízi járműveken, halászati eszközökön megtapadva. Tömeges elterjedését feltehetően elősegítette,

hogy 1931-ben az erős hullámverés miatt szokatlanul nagy számban pusztultak el a Balaton őshonos kagylói.

1933 nyarának második felétől a tó egyre több pontjáról, egyre nagyobb számban volt gyűjthető, s 1934–35-ben

megszámlálhatatlan tömegben, olykor több rétegben lepett el minden lehetséges felszínt: parti köveket,

betonlétesítményeket, deszkákat, hajók alját és oldalát, az őshonos kagylók eleven vagy üres házát, sőt számos


olyan kecskerákot találtak, melynek hát- és hasoldalát, ollóját, szájrészeit és szemét is ellepte. Ez aztán végzetes

csapás volt a századvégi rákpestis pusztítását épp csak kiheverő balatoni kecskerák-állományra; az utolsó

megmaradt egyedekkel az elsőként betelepített angolnák végeztek, ezek ugyanis (az őshonos ragadozó halakkal

ellentétben) be tudtak bújni a kövek közé, ahol a rákok vedlés után védelmet kerestek.

A vándorkagylótömeg visszaszorulása 1935-ben kezdődött, s ebben szerepe volt annak, hogy a hosszan tartó

alacsony vízállás következtében a parti részek sok helyen szárazra jutottak.

A vándorkagyló nem egyedül jött: vele együtt jelent meg a Balatonban a magaszőtte lakásban élő szövő-

bolharák (Corophium curvispinum), mely jelenleg a balatoni halak egyik legjelentősebb táplálékszervezete.

Itt kell említeni, hogy a Balaton kapujában toporog egy következő lehetséges bevándorló, az amuri kagyló

(Anodonta woodiana). Ugyan az 1997–98-ban végzett alapos felmérés során nem találtak a Balatonban egyetlen

példányt sem, de bőven tenyészik a déli parti halastavakban és tározókban, a Sió-csatorna teljes hosszán

megtalálható. A tóba jutása és tömeges elszaporodása ma ki nem számítható vízminőség-változást okozhat.

Halpusztulások

1965. február végén – március elején Fonyód–Balatonfenyves térségében a víz felszínére került első

csukatetemek még nem keltettek riadalmat, mert az ívás idején előforduló szórványos halpusztulás nem ritka

jelenség. A hír csak április elején keltett riadalmat, de ekkor már a fogassüllő pusztult tömegesen, májusban

pedig a csukán és a fogassüllőn kívül dévérkeszeg-, sügér-, ponty-, balin-, kősüllő- és harcsatetemek – összesen

mintegy 500 t – borították a tavat egészen a Tihanyi-félszigetig. A pusztulás oka az volt, hogy a

Balatonnagybereki Állami Gazdaság területéről az Imremajori-csatornán keresztül átemelt berekvízzel rovarirtó

szerek (DDT, Dieldrin) kerültek a Balatonba, ahol egy Máriafürdőtől Balatonboglárig terjedő halálos

méregkoncentrációt tartalmazó vízsáv alakult ki. A tudományos vizsgálatok szerint a balatoni fogassüllő

állomány mindmáig nem heverte ki ezt a veszteséget.

1974–75 tele enyhe volt, a Balaton nem fagyott be. Fonyód–Badacsony vonalában és az ettől délnyugatra fekvő

tóterületeken soha nem látott tömegű – 350–380 ezer –, vonulását az enyheség miatt megszakító vadlúd és lilik

tanyázott, s trágyázta ürülékével csaknem 100 napon át a tavat. Ennek nyomán hihetetlen mértékben

elszaporodtak a fekáliát bontó baktériumok, majd a kovaalgák. Januárban a vízszint 40 cm-rel alacsonyabb volt

az előírtnál, és szélcsendes időjárás uralkodott. A halpusztulás január utolsó napjaiban kezdődött, és március

végén szűnt meg hirtelen, mértékét 70–80 tonnára becsülték. A halpusztulást egy több tényezőből összetevődő

folyamat idézte elő, melynek kiindulási alapja az enyhe időjárás miatt a Balatonon maradt több százezres

madársereg trágyája volt. Ennek lebontására létrejött egy óriási aerob baktériumtömeg, melynek légzése a víz

oxigéntartalmát csökkenthette, és melynek tevékenysége nyomán a szerves anyag lebomlott, a víz növényi

tápanyagokban – elsősorban szervetlen foszfor- és nitrogénvegyületekben – gazdaggá vált, amin a kovaalgák

(Nitzschia acicularis) szaporodtak el nagy mennyiségben.

1980-ban május végén a déli parton, a Tihanyi-félszigettől nyugatra jelentek meg nagyobb számban

dévérkeszeg-tetemek, majd hamarosan a Balaton legtisztább, keleti medencéjében pusztult el nagy mennyiségű

garda. Hasonló folyamat ment végbe, mint 1975-ben, azzal a különbséggel, hogy kiindulópontja a Zamárdi-

árokba került szippantott szennyvíz Balatonba jutása volt, ill. több illegális direkt szennyvízbevezetés is lehetett

ezen a partszakaszon.

1985. július 30. és augusztus 10. közt zajlott le az a halpusztulás, melynek során kizárólag angolnák hullottak el.

Az állat-egészségügyi vizsgálatok előtérbe helyezték a korábbi, a szúnyogirtó szerekkel kapcsolatos gyanút,

konkrét bizonyító erejű adatokat azonban nem sikerült nyerni, emiatt a pusztulás okát nem lehet megnevezni.

1991. július elején jelent meg néhány angolnatetem a Balaton délnyugati részén, és akkor még senki sem

sejtette, hogy ez egy valóban katasztrofális méretű angolnapusztulás kezdetét jelzi. Az augusztus 10. és 12. közt

tetőző és csak a hónap végére csituló angolnavész során mintegy 310–350 t hal pusztult el, a tetemek

eltávolításában naponta 180 fő, 30 motorcsónak, 21 ladik, 6 hajó és 4 teherautó vett részt.

Az okok tisztázására, vagy legalábbis felvázolásukhoz messzire kell nyúlni. Az angolna vándorló, katadrom hal.

A Sargasso-tengerben ívik, lárvái hosszú utat tesznek meg (közben át is alakulnak), amíg eljutnak a világ

különböző édesvizeibe, ahol élnek és növekednek, majd az ivarérettség elérése után vissza-térnek a tengerbe.

Minthogy a Balatonban 1893–94-ben szórványosan előkerült 1-1 példány, a Balaton természetes halának kell

tekintenünk (bevándorlásában a Sió-csatorna nem sokkal korábbi megnyitásának szerepe lehetett). Tömeges

telepítése 1961-ben kezdődött, és tartott szinte mértéktelenül 1987-ig. Az angolnát öröklött tulajdonságai arra


vezérlik, hogy a Sió-csatornán át hagyja el tavunkat. Az angolnavészt megelőzően száraz időszak volt, a

csatorna éveken át csak időnként volt nyitva. Ezt természetes stresszfaktornak kell tekinteni. Bizonyított tény,

hogy az angolna a Balaton partján használatos szúnyogirtó szerekre érzékenyebb, mint más halak, s ennek

fontos szerepe lehet a pusztulásban. Mégis, a legvalószínűbb ok, hogy a túltelepített és túlnépesedett

állományban könnyen terjedhetett egy vérszívó fonálféreg (Anguillicola crassus), mely az angolnák

úszóhólyagjában él, egy példányban 30–40-et is megfigyeltek. A parazitás fertőzés miatt legyengült állatok

könnyen estek áldozatul olyan hatásoknak (rossz vízminőség, szúnyogirtószerek), melyeket egyébként elviseltek

volna.

Idegen halfajok és a „busabomba”

Ha az angolna nem is tekinthető idegen halfajnak, vannak a Balatonban távoli jövevények: némelyik magától

érkezett a tóba (mint a naphal), másokat telepítettek. Utóbbiak közül legismertebb az 1965-ben betelepített fehér

amur, valamint az 1972-ben betelepített fehér busa és pettyes busa. Ázsiai eredetű halak, a Balatonban

tudomásunk szerint nem szaporodnak, állományuk kizárólag betelepítésből származik. Aggodalomra a fehér

busák száma és mérete ad okot. 1973 és 1983 között összesen mintegy másfél millió kétnyaras ivadékot

helyeztek a vízbe azzal a reménnyel, hogy algafogyasztásukkal lassítani fogják a Balaton eutrofizálódását.

Időközben kiderült, hogy fogyasztják ugyan a busák az algákat, de velük együtt a zooplanktont is, a tó

vízminőségét pedig inkább rontják, mint javítják. Míg a tudományos vizsgálatok folytak, a busák igen jól

érezték magukat a Balatonban, és egy év alatt akkorára nőttek, hogy a ragadozók már nem tudták őket gyéríteni.

Becslések szerint ma többszázezer 14–24 éves busa lehet a Balatonban, köztük szép számmal 1 méternél

hosszabb és 30 kg-nál nehezebb példányok, sőt a legnagyobbak súlya meghaladhatja a fél mázsát is. Halászata

igen nehéz, mert a hangokra és rezgésekre igen érzékeny, ijedtében másfél–két méter magasra is felugrik,

kijutva ezzel a Balatonon használt öreghálókból. Riadalmukban kisebb hajók vagy vitorlások fedélzetére

vágódhatnak, testsúlyuk miatt esetleg komoly balesetet okozva.

Miért pusztul a nád?

A nádasok (Phragmites australis) növekedése és pusztulása évtizedekig tartó folyamat, emiatt igen nehéz egy-

egy nádpusztulás kezdetét pontosan megjelölni. Tény, hogy az 1950–60-as években még kiterjedt nádasok

szakadozni, „babásodni” kezdtek, s a nyolcvanas évekre az állományok olyannyira visszaszorultak, hogy ma a

Balatonban alig találni egészséges nádast. Gazdasági jelentősége miatt vannak korai leírásaink a nádasállomány

alakulásáról. Ezek tanúsága szerint a múlt század végi lecsapolást követően területe rohamosan nőtt, az 1920-as

évekre visszaszorult, hogy ismét növekedni kezdjen, majd a kiterjedt állományok mára igen megcsappantak.

Számos kutatást végeztek az okok tisztázására. A nád egy igen sokrétű ökológiai stratégiával rendelkező

növényfaj, elterjedtségének egyik alapköve, hogy szárazságot, ill. „vízben állást” is jól viselő klónjai vannak.

Valószínű, hogy az állományok állandó megújulásához szükség is van a vízszint ingadozására, márpedig erre a

nagyjában-egészében a '60-as évektől beton-teknővé alakított Balaton 105,5 m tengerszint feletti magasságban

megállapított, szabályozott vízszintje mellett nem sok a lehetőség.

A Balaton algásodása

A nyílt vizek igazi növényei a plankton-algák: ők termelik meg szervetlen táp-anyagokból a napsugárzás

energiájának felhasználásával azt a szerves anyagot, mely a vízi táplálékhálózat alapja, s emellett ők termelik a

Föld megújuló oxigénkészletének több mint egyharmadát. Parányi szervezetek, kisebbek a milliméter

századrészénél, egy liter Balaton-vízben több millió található belőlük. Gyors növekedésű szervezetek, kedvező

körülmények között két-három naponként megkettőződik mennyiségük. Ha a nyílt vízbe szervetlen tápanyag

jut, annak elsődleges felhasználói az algák (sekély tavakban időlegesen a hinarak is sikeresek lehetnek, mint azt

az előzőekben láttuk).

A Balaton vízminőségének romlását az ötvenes években, a fecskemoszat mennyiségének hirtelen megugrása

jelezte. A hatvanas években a Balaton nyugalmas öbleiben rendszeressé váltak a vízvirágzások: a Microcystis

borsónyi élénkzöld telepei lebegtek csendesebb öblök felszínén, 1966-ban pedig az egész Keszthelyi-öblöt

ellepte az Aphanizomenon flos-aquae. 1974 és 1978 között addig ott soha nem látott kékalga-fajok – köztük a

trópusi eredetű süveges kékmoszat (Cylindrospermopsis raciborskii) – jelentek meg a tóban, mely aztán 1982-

ben, 1992-ben és 1994-ben az egész tóra kiterjedő hatalmas vízvirágzást okoztak. A süveges kékalga különleges

jövevény. Törzsfejlődésének központja a trópusi, mély, tápanyagszegény tavak mélyebb vízrétege. Ismeretlen

úton jutott el Ausztrália időszakos vizeibe. Legfontosabb tulajdonsága kiváló terjedőképessége. Világméretű

inváziójáról tudományos adataink vannak. (Ausztráliából Indián és a volt szovjet közép-ázsiai térség víztározóin

át eljutott Ukrajnába, majd a Duna-delta vidékére, az 1970-es években a Kárpát-medencében, az 1990-es évek

végén az északnémet vizekben jelent meg.) A víz-szivárgások nyomán megindult kutatások arra a


következtetésre jutottak, hogy a faj mértéktelen elszaporodására mindaddig számítanunk kell, amíg a Balaton

üledékének foszfortartalma nem csökken számottevően, és nagyon meleg a nyár (a július–augusztusi átlagos

léghőmérséklet legalább 2 fokkal meghaladja a 30 éves átlagot).

1993 májusában Balatonfüreden végeztek parttisztítást, melynek során 4000 m3 felszíni iszapot a Balaton nyílt

vizébe szivattyúztak. Ennek csóvájában fejlődött ki egy Dinobryon sociale vízvirágzás, mely a sajtó figyelmét

csak azért nem keltette fel, mert a turisztikai szezon még nem indult be. Megmutatta azonban, hogy a Balaton

üledékének felelőtlen bolygatása előre nem jelezhető, igen kellemetlen következményekkel járhat.

Árvaszúnyog-inváziók

A fürdőzők életét nyaranta néhány napra rendszeresen megkeserítheti a part közelében repülő árvaszúnyogok

milliós hada. E szervezetek petéiket a vízbe rakják, a kikelő lárvák az üledékben élnek, négyzetméterenként

átlagosan 2–3000. Kirepüléskor bábbőrüket – mely veszélytelen, sűrű habként csapzódhat össze a partok mentén

– hátrahagyva hatalmas rajokban repülnek, különösen az esti órákban. Nem kellemes ilyenkor a part menti séta,

de ne feledjük: azzal, hogy a szárazföldön pusztulnak el, sok-sok tonna foszfortól szabadítják meg tavunkat,

lényegesen segítve ezzel annak javulását. Nem csípnek, viseljük el tehát a néhány napos kellemetlenséget. A

csípőszúnyogok vegyszeres irtásának legnagyobb hátránya éppen az volt, hogy a méreg nem válogat, a hasznos

rovarokat éppúgy megöli, mint a szúnyogokat. Szerencsére a biológiai védekezés, melynek lényege az, hogy

olyan baktériumtörzset viszünk be a csípőszúnyog lárváinak élőhelyére (elsősorban a part menti mocsaras

területek), mely szelektíven csak ezeket a lárvákat pusztítja, megoldja a hasznos rovarok védelmét.

Mit hoz a jövő?

A Balaton rekonstrukciójára 1983 óta milliárdokat költöttünk, s ennek eredménye csak mostanában kezd

látszani. 1994 óta nem volt vízvirágzás, az algásodottság trendvonala a Keszthelyi-medencében egyértelműen

csökken, a keleti tóterületeken még mindig nő. Ennek eredménye, hogy a Balaton vízminősége egységesedik,

sőt – a tudósok számára is megmagyarázhatatlan módon – 1997 nyarán a tóban fordított trofitási gradiens

alakult ki. A fecskemoszat az enyhén eutrofikus vizeket kedveli, a hipertrofikusakat nem. Emiatt az ötvenes

években a tó romlásának jele volt a fecskemoszat elszaporodása, a legutóbbi néhány évben tapasztalt növekedést

a javulás jelének tekinthetjük. Az 1998-ban, elsősorban a nádasok előtt szaporodó hínármezők is azt jelzik, hogy

a tó optikai mélysége nőtt, ismét lejut a fény az üledék felszínére, kihajthat a hínár, ezt is a javulás jelének kell

tartanunk. 1998/99 telén a Balaton majdnem annyira átlátszó volt, mint a hatvanas években.

Tudnunk kell azonban, hogy a tó biológiai állapota még mindig igen labilis, sok év fog eltelni, mire az eredeti

vízminőség visszaáll, s addig a tó számos olyan meglepetéssel fog szolgálni, melyre ma még csak nem is

gondolunk. Jelenleg nem zárható ki az egész tóra kiterjedő vízvirágzás lehetősége, a hinarasodás is okozhat

kellemetlenségeket. A Kis-Balatonból a Keszthelyi-öbölbe jutó lápvíz barnásra színezi a vizet, keveset tudunk a

bekerülő huminanyag-tartalom biológiai hatásairól.

Továbbra is mindent meg kell tennünk azért, hogy a tóba minél kevesebb foszfor jusson, de emellett számos

egyéb lehetőségünk is van a javulásgyorsítására. Ilyen a már említett biológiai szúnyogirtás, és a

halgazdálkodásban is sok lehetőség rejlik. Idegen halat a Balatonba az utóbbi években nem telepítettek, s az

angolna nagy erőkkel folyó szelektív halászatának eredményeképp mára jelentősen csökkent mennyiségük, ami

a fogási adatokon is látszik. Sikeres kísérletek folynak nyúlánk vadponty vagy pozsár visszatelepítésére, mely

lényegesen ellenállóbb, mint a Balatonba évtizedeken át telepített tógazdasági ponty. Bár ebből főzhetnénk már

a parton a halászlét, ősi szokás szerint csapvíz helyett a Balaton vizét öntve a bográcsba!

* Lásd Istvánovics Vera cikkét e számunkban. (A szerk.)

A Balaton vízszintjének változásai az elmúlt közel 3000 évben

A Balaton vízminőség-

változásai, 1880-1998

ÉV JELENSÉG KITERJEDÉS OKOK

1880–1910 hinarasodás Keszthelyi-öböl: hínáros

békaszőlő, süllőhínár lecsapolás, feliszapolódás


1933–1935

(1932 nyara–1936)

vándorkagyló-invázió Keleti-medence, majd a tó

teljes területe az őshonos

kagylóállomány 1931-es

gyérülése, behurcolás a

Dunáról

1933– szövő-bolharák

megjelenése Keleti-medence, majd a tó

teljes területe –


békaszőlő, süllőhínár –

1951 a fecskemoszat

megszaporodik egész tóterület fokozódó tápanyagterhelés

1960. nyár lokális vízvirágzások Balatonboglár, Tihany–

Siófok hajóút fokozódó tápanyagterhelés

1961. szept. lokális vízvirágzások Tihany környéke fokozódó tápanyagterhelés


békaszőlő, süllőhínár;

Keleti-medence északi

partjának öblei: kolokán;

déli part kikötői: kanadai

átokhínár

fokozódó tápanyagterhelés

1965. márc.–jún. halpusztulás (500 t),

csuka, fogassüllő,

dévérkeszeg, sügér, ponty,

balin, kősüllő, harcsa

déli part, Fonyódtól

Szántódig növényvédő szerek

1960-as évektől nádpusztulás különböző mértékben a

teljes tóterületen a part kibetonozása,

vízállás szabályozása,

eutrofizálódás, egyéb

1966. szept. vízvirágzás Keszthelyi-medence fokozódó tápanyagterhelés

1974–1978 új kékalgafajok

megjelenése Keszthelyi-medence, aztán

másutt is eutrofizálódás

1975. febr.–márc. halpusztulás: dévérkeszeg,

harcsa, angolna,

ponty, fogassüllő, amur,

fehér busa

déli part, Balatonmária és

Balatonföldvár között döntően klimatikus okok

(enyhe tél,

madártrágya)

1970-es évek kihal a Balatonból a

kecskerák teljes tóterület 19. sz. végi rákpestis,

vándorkagyló

megjelenése, angolna

tömeges telepítése

1980. jún. halpusztulás (5 t):

dévérkeszeg, garda déli part, Földvártál

Fonyódig, déli part,

Szántódtól Keneséig

közvetlen

szennyvízbevezetés


1980-as évek árvaszúnyog-kirepülések egész tóterület eutrofizálódás

1982. aug.–szept. süveges kékmoszat

vízvirágzása teljes tóterület tápanyagterhelés

1983. máj. keszegpusztulás (10 t) déli part,

Balatonfenyvestől

Fonyódig

sérülések íváskor,

parazitás (halpenész,

halpióca) fertőzések

1985. aug. eleje angolnavész (5 t) déli part, Siófoktól Lelléig komplex

1991. júl.–aug. angolnavész (310–350 t) a nyugati medence teljes

területe komplex

1992. júl.–aug. süveges kékmoszat

vízvirágzása teljes tóterület tápanyagterhelés

1992. aug. angolnavész (40 t);

keszegpusztulás (5,5 t) nyugati terület komplex,

az állomány öregedése

1993. máj. vízvirágzás keleti tóterület parti iszap nyílt vízbe

szivattyúzása

Balatonfürednél

1994. aug.–szept. keszegpusztulás (15-20 t) teljes tóterület tápanyagterhelés

1995. júl.–aug. angolnavész (36 t) keleti terület komplex

1996. nyarától a fecskemoszat

mennyiségének

növekedése

teljes tóterület a vízminőség javulása

1997. nyár „fordított trofitási

gradiens” teljes tóterület ismeretlen

1998 hinarasodás? teljes tóterület a vízminőség javulása


1. A vízminõség változásai

ISTVÁNOVICS Vera

A vízminőség változásai

Foszfor a tóban

A Balaton Közép-Európa legnagyobb sekély tava. Vize gyorsan felmelegszik, a bátrabbak már áprilisban a

vízbe merészkednek. A vízgyűjtő tízszer nagyobb a tónál – a Balatont még nagy szárazság idején sem fenyegeti

a kiszáradás veszélye, mint a Fertő- vagy a Velencei-tavat, nem is beszélve a kiskunsági homokhátság számos

apró szikes taváról. A terület feléről a Keszthelyi-medencébe torkolló Zala gyűjti össze a vizeket. Kelet felé

látványosan csökken a vízgyűjtő aránya a vízfelülethez képest. A tó egyetlen – mesterséges – kifolyója a

Siófoki-medencét a Dunával összekötő Sió-csatorna.

Milyen alapon és miért osztjuk tavunkat medencékre? A felosztás történeti oka, hogy a tó helyén 10–12 ezer

évvel ezelőtt kisebb, független tavak alakultak ki, melyek csak a holocén tölgy–bükk fázisában (Kr. e. 5100–

2500) „olvadtak össze” Balatonná. Az egyes medencékben a szél csaknem zárt cirkulációs áramlatokat kelt,

alaposan átkeverve a vizet. A medencék vize egymással alig keveredik – eltekintve persze a nyugat–kelet irányú

átfolyástól. A viszonylag zárt áramlási mintázat miatt a medencék vízminősége között nagy különbségek

alakulhatnak ki. Az átfolyás az első három medence között lassú. A Siófoki-medence „bejáratát” eltorlaszoló

Tihanyi-félsziget az átáramlást a folyókra jellemző értékre (1,5 m/sec) gyorsítja. Itt találjuk a tó legmélyebb

pontját (11 m), a „tihanyi kutat”, ahonnan Fortuna kegyeltjei a Balaton legszebb harcsáit fogják ki.

A tóra erőszakoljuk akaratunkat, 1770–1970

Az alcím arra utal, hogy 200 esztendőn át csak azt néztük, hogyan szabhatjuk át a tavat változó igényeinknek

megfelelően. Jószerivel csupán néhány megszállott tudóst érdekelt az, vajon a Balaton életében milyen

változásokat okozunk, vajon a pillanatnyi haszonért érdemes-e kockára tennünk a tó „egészségét”?

A Balaton első hiteles térképét 1776-ban ugyanaz a Krieger Sámuel készítette, aki a császári hetes bizottság

számára kidolgozta a tó kiszárításának tervét. A Balaton szinte csak a hajózható Dráva–Duna víziút egy

csatornája maradt volna. Az országgyűlés 1825-ben határozott a tó vízszintszabályozásáról. A hatás nem sokban

különbözött attól, amit ma egy gabcsikovó–nagymarosi terv vált ki! A tótól távolabb élő zalai birtokosok a teljes

lecsapolást támogatták, a közeli veszprémiek földjeiket fél-tették a futóhomoktól. A nádtermelő parti községek,

a tihanyi bencés apátság, a Sió malomtulajdonosai tiltakoztak, a Nádor-csatorna Társulat nagy összeget követelt

a Balaton-víz levezetéséért. Döntő fordulatot 1861 magas őszi vízállása, majd a következő tavaszi jégzajlás

hozott, amely erősen megrongálta az épp csak megnyitott Déli Vasút töltését.* A Sió-zsilip 1863-as felavatását a

Vasár-napi Újság (1863. november 8.) így ünnepelte: „Végre azonban elnyugodtak a pártok, a tisztább nézetek

kivívták a diadalt, s a nagy munka, melyre bármely művelt ország büszke lehet, teljesedésbe ment. A Balaton

lecsapolása különösen kettős nagy haszon tekintetében nagy fontosságú. Először, mert majdnem 50 000 hold

földdel gazdagítja hazánkat... Másodszor a közlekedést tetemesen előmozdítva, az egész vidék kereskedésének

könnyítésére nem kis befolyást gyakorol.” Honnan tudhatta volna az újságíró, hogy alig száz év múltán az az 50

ezer hold elveszett Balaton inkább gazdagítaná hazánkat, mint az elhódított föld, vagy hogy a semmirevaló

mocsarak ma kiemelkedő jelentőségű, védett természeti értékeink?!

A tó vízszintje mintegy 3 m-rel csökkent. A környező mocsarak – a Kis-Balaton, a Nagyberek – elszigetelődtek.

A vízfelület 15–20 km2-rel csökkent, mert a tó elvesztette akkori első, a Keszthelyi-medencétől nyugatra, a mai

Kis-Balaton területére eső medencéjét. Mit jelentett ez a Balaton vízminősége szempontjából? Tavunkat ma 3-4

m/sec sebességű szél is fenékig felkeveri, a víz mindig zavaros. A Balaton persze azelőtt sem volt olyan

kristálytiszta, mint egy tengerszem, mert a felkeveredett finom üledék mellett a kemény vízből folyamatosan

kiváló mikroszkopikus mészszemcsék is kioltják a fényt. Ma ritkán látunk a vízben 60 cm-nél mélyebbre;

nagyobb viharok után, sok alga jelenlétében az átlátszóság 10-20 cm-re csökkenhet. Igaz, hogy az erős

felkeveredésnek, a hullámzás mechanikai hatásának köszönhetjük, hogy a tavat a szabályozás után sem lepték el

a hínarak és nádasok.

A sekély, mocsaras ívóhelyek elszakadása elsősorban a halak számára volt csapás, de a mocsarak növényei és

mikroorganizmusai sem dolgozták fel többé azt a növényi tápanyagterhelést, amely a Balaton felé mosódott. Bár

korabeli terhelési adataink nincsenek, az algák mennyiségének emelkedése a legkiválóbb tókutatóknak

(limnológus) már jelezte a tápanyagterhelés növekedését. Sebestyén Olga 1953-ban publikált cikkében

bizonyította a tó algásodását (eutrofizálódását). Az intő szó azonban nem talált értő fülekre. Az 1960-as években


korlátlanul juthattunk üdülőtelekhez a Balatonon, szakszervezeti beutalóra pedig még könnyebben tehettünk

szert. Az állandó lakók száma megduplázódott. Özönlöttek a nyugati turisták: az ország idegenforgalmi

devizabevételeinek felét-kétharmadát „termelte” a Balaton. Az 1950-es évek közepétől csatornáztunk – igaz,

még 1975-ben is csupán a szennyvíz 15%-át tisztítottuk. A tisztítás a szerves anyag lebontását jelentette, az

algatermést meghatározó tápanyag, a foszfor eltávolítását nem. Szappan helyett foszfortartalmú mosóporokkal

mostunk. A vízgyűjtő felét művelésbe vontuk, a műtrágyahasználat 1950– 1975 között 60-szorosan nőtt. A

műtrágya felét fölöslegesen szórtuk ki: a növények nem vették fel, a talaj foszfortartalma viszont mérhetően

nőtt. A műtrágya foszfortartalmának 1–3%-a az erodeált talajszemcsékhez kötve elérte a Balatont. A vízgyűjtőn

40-nél több hígtrágyás állattartó telep létesült.

Az 1970-es években egyre több külföldi példa tette világossá: a tápanyagokkal, elsősorban foszforral

agyonterhelt tavakban előbb-utóbb súlyos problémát okoz az algásodás. Megjelennek a gyakran mérgeket

termelő cianobaktériumok (a legősibb fotoszintetizáló szervezetek), az értékes halakat kiszorítják az ellenállóbb

„szeméthalak”, számíthatunk tömeges halpusztulásra, a parti nádas pusztulására, drágul az ivóvíz tisztítása,

elmaradnak a turisták. Észak-Amerikában, Skandináviában átfogó és részben sikeres programokat indítottak a

tavakat érő foszforterhelés csökkentésé-re. Nálunk azonban sokan még mindig remélték: a Balaton különleges

tó, amelyben az üledék 50–60%-os mésztartalma inaktiválja a foszfort, megakadályozva az algásodást. Nem így

történt.

A Balaton „bosszút áll”, 1975–1982

Az 1960-as évek elején még nagyjából egyforma vízminőségű medencék között óriási különbségek alakultak ki

az algák tömegében és termelésében. Az algák a Siófoki-medence egy négyzetméterén évente 180 gramm szenet

kötöttek meg, a Keszthelyi-medencében viszont 830 grammot! Megváltozott az algák faji összetétele is: a

korábban jellemző fecskemoszatot fokozatosan kiszorították a különféle N2-kötő cianobaktériumok, köztük az

Ausztráliából érkezett Cylindrospermopsis raciborskii. A helyzet gyorsan romlott. 1982 meleg nyarán a C.

raciborskii elszaporodása kivételesen nagy algatermést adott az egész Balatonban. Ez jelentette a végső lökést a

tó vízminőségének javítására irányuló stratégia elfogadásához. De haladjunk sorjában!

Az első megválaszolandó kérdés az volt: miért szaporodtak el az algák, mi tartotta őket kordában annak előtte?

A szerző és munkatársai kísérletekkel igazolták, hogy a Balatonban termő algamennyiség – sok más tóhoz

hasonlóan – a rendelkezésre álló foszforral arányos. Az algák csak a vízben oldott foszfátot tudják felvenni. A

Balaton vizében olyan alacsony a foszfátkoncentráció, hogy azt az algák néhány perc alatt elhasználnák, ha nem

lenne utánpótlás. Az utánpótlásnak három fő forrása van. Az elpusztult algák 70-80%-a a vízben bomlik le,

tápanyagaikat az élő sejtek újrahasznosítják. A tóba kívülről érkező foszfor 95%-a a Balaton üledékében

halmozódik fel; ide ülepednek azok az algák is, melyek nem bomlottak le a vízben. Az üledék foszfortartalma

sokszorosa a vízének. A Balatonban évente 2-3 mm új üledék keletkezik és keveredik el egy legalább 10 cm

vastag korábbi réteggel. Ezért az üledék foszfortartalma lassan követi a külső terhelés változását, az üledék

viselkedése sokáig őrzi az elmúlt időszak „emlékét”. A belső terhelés a külső terhelés lecsökkentése után évekig

biztosíthatja, hogy a vízben változatlanul sok alga teremjen.

A második kérdés az volt: honnan kerül a foszfor a Balatonba? A Balaton medencéibe nagyjából egyforma

mennyiségű foszfor jutott. Mégis a Keszthelyi-medence területegységre vetített terhelése nyolcszor akkora volt,

mint a Siófoki-medencéé.

A nagy vízgyűjtővel rendelkező Keszthelyi- és Szigligeti-medence hozzáférhető terhelésének több mint 75%-át

a vízfolyások szállították. Ezek közül a Zala egymaga hozta a tó teljes hozzáférhető terhelésének ötödét. A folyó

évente 51 tonna összes foszfort juttatott a Balatonba. Ennek több mint fele egyetlen helyről származott: a 60

ezer lakosú Zalaegerszeg szennyvíztelepéről. A kis vízgyűjtőjű, ám a legtöbb turistát vonzó keleti medencék

hozzáférhető foszforterhelésének zömét – a Szemesi-medencében 40, a Siófokiban 70%-át – a parti települések

szennyvíztelepei bocsátották a tóba.

A fő kérdés az volt: milyen módon és milyen mértékben kell csökkentenünk a Balaton tápanyagterhelését

ahhoz, hogy az algásodást kordában tarthassuk?

A vízminőség-javításra kidolgozott stratégia szerint azonnali beavatkozás volt szükséges a Keszthelyi-

medencében – először a zalaegerszegi szennyvizet kell „foszfortalanítani”, azután a diffúz terhelést

csökkentendő, meg kell építeni a Kis-Balaton-tározót. Javasolták a regionális szennyvízrendszer meg-építését és

a foszforeltávolítás bevezetését a szennyvíztelepeken. A nagyüzemi állattartó telepek megszüntetését,

foszfátmentes mosószerek bevezetését, építési tilalmat a part mentén ott, ahol az új épület nem köthető a


szennyvízhálózatra stb. Sürgették a mezőgazdálkodás környezetkímélő módszereinek kidolgozását és

bevezetésük támogatását.

1983-ban a minisztertanács rendelete szentesítette a tudományos megalapozottságú vízminőség-szabályozási

tervet.

Védjük meg a Balatont! – elért eredmények

A rendelet a Balatont üdülőtóként definiálta, ennek megfelelően igen szigorú vízminőségi követelményeket írt

elő. A célkitűzés, hogy 1990-ig ne romoljék tovább, 2010-ig pedig javuljon annyira a vízminőség, hogy a nyári

cianobaktérium-csúcsok megjelenése nagy valószínűséggel kizárható legyen. Végül 2025-ig csökkenjen az

algásodás az 1960-as évekre jellemző szintre. A rendelet rögzítette, mekkora foszforterhelés mellett érhető el a

kívánt vízminőség.

Az intézkedések – sajnos nem mindig a megfelelő sorrendben –, de meg-valósultak vagy megvalósulóban

vannak. 1986-ra Tihany és Fonyód között a keleti medencék valamennyi parti településéről a Balaton

vízgyűjtőjén kívülre vezették a tisztított szennyvizet. A költség mai áron 19–20 milliárd Ft volt, de ezzel egy

csapásra évi 28–30 tonna hozzáférhető foszfortól „szabadítottuk meg” a tavat. A kisebb és mélyebb

Washington-tótól évekkel korábban ugyan-ilyen költséggel vezették el a szennyvizet. Az amerikai tó állapota

olyan mértékben javult, hogy az eset máig a tavak helyreállításának iskolapéldája. Balatonunk azonban sokkal

többet követelt.

1985 júniusában megnyitották a Kis-Balaton felső tározóját, amely néhány év alatt igen sok algát termő „tóvá”

fejlődött. A tározó 1985–1990 között évi 44 tonna foszfort tartott vissza. Kitűnő eredmény! – mondhatnánk.

Mondtuk is, mígnem 1991-ben váratlanul évi 12 tonnára zuhant a visszatartás. Mindezt elkerülhettük volna, ha a

felső tározót nem terheljük túl, és jobb szennyvízkezeléssel olcsóbban és biztosabban eltávolítható foszforral! A

jelenlegi helyzetben mást nem tehetünk: várunk, amíg az üledék „kimerül”, foszfortartalma inaktiválódik.

Becslések szerint 10–15 év múlva a tározó terhelése 35-40%-át tartja majd vissza.

Az utóbbi 3 évben a Balaton vizének minősége jó volt – nem veszett kárba a sok milliárd forintnyi kiadás! Azért

ne bízzuk el magunkat addig, amíg nem lesz újabb hosszú, forró nyarunk! És ne feledjük: az 1960-as évekre

jellemző vízminőség eléréséig még sok a tennivaló!

* Lásd Frisnyák Zsuzsa cikkét e számunkban. (A szerk.)

** Lásd Padisák Judit cikkét e számunkban. (A szerk.)

2. Képek





1. Balatoni közállapotok, 1956

FRISNYÁK Zsuzsa

Balatoni közállapotok, 1956

1956. augusztus

1956-ra a balatoni üdülőtelepülések elveszítették korábbi ápolt környezetüket, szolid, középosztályi stílusukat.

Az alábbi, szenvedélyes hangú dokumentum a rossz balatoni közállapotokat hányja szemére az

„illetékeseknek".. Az előterjesztés az MDP Ipari és Közlekedési Osztályához is eljutott, de nincs nyoma annak,

hogy érdemben foglalkoztak volna a felvetett problémákkal. A balatoni üdülőövezet fejlesztésének kérdése csak

1963-ban került a minisztertanács napirendjére.*

ELŐTERJESZTÉS

az Országos Idegenforgalmi Tanácshoz [a] gyógy- és üdülőhelyek állapotáról és a kulturáltság növelésére

szolgáló intézkedésekről

A felszabadulás óta a legnagyobb mérvű idegenforgalom mind belföldi, mind külföldi vonalon ebben az évben

kezdődött el hazánkban. Budapesten kívül a legnagyobb idegenforgalom a Balaton két oldalán bonyolódik le,

mert ezt a természeti kincsünket keresik fel legszívesebben a hazánk területére érkező külföldiek. Az általános

vélemény szerint, amely az utóbbi időben sorozatosan elhangzik, mind a külföldi, mind a belföldi üdülők

részéről, hogy a magyarországi és ezen belül a balatoni üdülőhelyek nívója nem éri el a felszabadulás előtti

állapotot. A panaszok tömkelege zúdul naponta az üdülőhelyi igazgatásban részt vevő szervek felé, akik csak a

legnagyobb nehézségek árán tudják az üdültetés külső körülményeit valamennyire is biztosítani.

[Az okok]

Az okok vizsgálatánál azonnal szembetűnik a legfontosabb körülmény, az hogy a Balatonnak jelenleg nincs

gazdája. Nincs egy főhatóság, amelynek a feladatkörébe tartozna az üdülőhelyi igazgatás felügyelete, elvi

irányítása, az üdüléshez kapcsolódó különböző szervezetek munkájának egybehangolása. [...J A községi

tanácsok felállításával lehetőség nyílott a megszüntetett gyógy- és üdülőhelyi bizottságok helyén üdülőhelyi

állandó bizottságok felállítására. Ezek csak tanácsadó szervek és semmiféle hatáskörük nincs, és ezért legfeljebb

csak javaslatokat tehetnek, de érdemleges befolyásuk az üdülőhelyi életre nemigen van.

Megszűnt az üdülőhelyek komoly jövedelmét jelentő gyógyhelyi díj és községi hozzájárulás. 1951-tóz kezdve az

egyes üdülőhelyek csak az állami költségvetésben részükre biztosított s a községi költségvetésben előirányzott

fedezettel rendelkeztek az üdülőhelyi igazgatás céljára. Ez az első években kétségbeejtően kevés volt. Alsóörs

üdülőhely pl. 5000 Ft-ot, Balatongyörök 7000 Ft-ot, Badacsony, a hajók által leglátogatottabb üdülőhely 15

000 Ft-ot, Tihany, a legforgalmasabb üdülőhely 27 000 Ft-ot kapott. Oly nevetséges összegek voltak ezek,

amelyekből még az üdülőhelyi szervezetet ellátó 1-2 munkás fizetését is alig lehetett kielégíteni, semmiképpen

sem volt lehetőség érdemleges munkára. A későbbi évek során sikerült állandó panaszkodással elérni azt, hogy

ez az összeg valamennyire emelődött és ma nagyjából fedezné a kommunális kiadásokat, ha az teljes egészében

az üdülőhely területén volna felhasználható, és ha abból nem kellene állandóan az elmúlt évek alatt elmulasztott

hiányokat pótolni. [...J Feltétlenül bevezetendő volna újból a gyógydíj, illetőleg üdülőhelyi díj intézmény. Amint

említettük, az állami hozzájáruláson kívül nincs más fedezet az üdülőhelyi célok biztosítására. De a költségvetési

előirányzat kizárólag csak kommunális feladatok megoldását szolgálja, az üdülőhelyi utak, parkok, strandok

fenntartását. Ez azonban még kevés. [...]

[Csend és nyugalom?]

Nincs szabályozva a csend, egyes üdülő-házakban egész nap üvölt a hangszóró. Esténként részeg vendégek zaja

veri fel a csendet és senki sincs, aki ezt meggátolná. Hiába kérünk a rendőrségtől támogatást, mind ezen a téren,

mind a parkokban történő kerékpározás, motorkerékpározás vagy éppen a parkok, virágok rongálása, lopása

ellen. A válasz az, hogy a rendőrség létszámát nem tudják emelni, és különben is a községi tanács kötelessége

gondoskodni a parkok és más egyéb létesítmények megőrzéséről. A községi tanácsnak pedig létszámkeret és

pénzügyi keret hiányában nincs módjában parkőröket fenntartani kellő számban. Külföldi vendégeink

megütközve látják, hogy nemcsak a strandfürdőn, hanem az üdülőhelyek egész területén fürdőruhában, szinte

pucéran sétálgatnak az emberek, még a nyilvános helyeken, hajóállomásokon, vasútállomásokon is. Senki nem


figyelmezteti őket, nem is merik, és így bizony a külföldiek által igen megkritizált állapotok állanak fenn ezen a

téren. [...J

Közismert az a tény, hogy külföldi vendégeinket nem tudjuk megfelelő helyeken elhelyezni és a balatoni

szállodák nívója még a III., IV. osztályú külföldi szállodák nívóját sem éri el. Feltétlenül több szállodára volna

szükség.

A külföldön is ismert balatoni gyógyhelyek közül csak Hévíz példájára kell hivatkoznunk. Hévíz egész

Európában a legnagyobb meleg vizű tó, amelyet szívesen keresnének fel a hideg észak reumás, csúzos

betegségben szenvedő fiai. Nincsen egyetlen korszerű, télen és nyáron át használható szálloda, mert ami van, pl.

a Pátria Szálló, jelenleg SZOT-üdültetés céljait szolgálja. Legalább ezt az egy szállodát kellene visszaadni, hogy

annak felhasználásával a megfelelő hírverés külföld felé megindulhasson. A meglevőkben is súlyos problémák

mutatkoznak a munkaerő terén, mert pl. Tihanyban, ahol naponta több száz vendéget kell kiszolgálni, egy 17

éves szakács látja el a szakácsi teendőket. A balatonfüredi Aranycsillag Szállóban, ahol sok külföldi megfordul,

egyetlen szakács van. A berendezés teljesen korszerűt-len, a hústárolóban őrzik a süteményeket, a zsírkamrában

őrzik a tej-, a vajféleséget, egyszóval egészségügyi téren is mindenütt csak kifogásolható állapotokkal

találkozunk. [...]

[Sötét és piszkos utcák]

A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium területén mutatkozik a legtöbb baj. A világításon kell kezdeni,

mert lehetetlen dolog az, hogy a községi tanácsoknak nem áll jogukban és módjukban a megállapított normál

villanykörte számát emelni, csak annyi égő éghet, amennyi a költségvetésükben elő van írva. Ez viszont a

fürdőhelyek területén nagyon kevés. Balatonfüreden állandó a panasz a külföldiek által lakott Aranycsillag

Szálloda utcájában, hogy esténként, amikor a két égő villanykörte is legtöbbször elromlik, teljes sötétség

uralkodik. A fákkal amúgy is beárnyékolt utcákban csak a kerítésbe kapaszkodva lehet előrejutni. Tihany

fürdőtelepen egyetlen lámpa nem ég este, még nincs is bevezetve a villany. Badacsony fürdőtelepen, ahol,

különösen esténként, igen sok illuminált állapotban lévő vendég jár, ugyancsak nincs egyetlen villanylámpa. [...]

Balatonfüreden 100 évvel ezelőtt, amint azt a megjelenő újságok tanúsítják, a fürdővendég által befizetett

összegekből létesítették az új és új lámpákat, amelyekkel a fürdőtelepet fényesen lehetett kivilágítani. Ma nem

tudunk fedezetet keríteni arra, hogy bővítés esetén egy-egy villanylámpa 240 Ft-ot kitevő égési költségét

előkerítsük. Sötétek és éppen azért visszataszítóak az egyes üdülőhelyek utcái esténként, amikor azoknak nappali

fényben kellene csillogni.

Porosak és piszkosak az utcák. Ma a Balaton mellett csak Siófokon és Balatonfüreden van öntözőkocsi, nincs

Keszthelyen, Balatonalmádiban, Balatonföldváron és Balatonlellén. Legalább a nagyobb üdülőhelyeken (!)

kellene öntözőautóval, a kisebbeket pedig öntözőkocsival ellátni és biztosítani a fedezetet a fogatok

fenntartásához, illetve az autók üzemben tartásához. Az üdülőhelyek vonzóerejét elsősorban az állandóan

öntözött, portalanított, tiszta utcák adják meg. Jó érzés az ilyen utcákon sétálni. Sajnos ezt sem tudjuk

biztosítani. Kevés az utcatisztító, és a megállapított legmagasabb munkabérért legfeljebb csak idős férfiakat és

asszonyokat lehet kapni, akiknek a teljesítménye jóformán a semmivel egyenlő. [...] A vízvezetékek állapota is

már elhanyagolt, kevés a felújítás. Kevés a vízvezeték által szolgáltatott víz, így állandó zavarok mutatkoznak a

szolgáltatásban. Balatonfüreden, amelynek a legkorszerűbb vízvezetéke volt a Balaton mellett, ma hasonló

zavarokkal küzdenek. Oda jutottunk, hogy a külföldiek által használt szálloda II. és III. emeletére már nem megy

fel a víz. [...J Kevés a nyilvános WC az üdülőhelyeken. Tihanyt évente felkeresi közel 1/2 millió látogató és a

hegyen, a visszhangdombon és az apátság környékén, ahol mindenki megfordul, három év óta nem tudják

megépíteni a nyilvános WC-t. [...J Nincs meg az egyes üdülőhelyek szemétfuvarozási szabályrendelete, s ezért

nincs megoldva a szemétel-hordás sem. A legtöbb üdülőhelyen az egyes üdülőházak vagy lakóházak udvarán

tárolják a szemetet, amely sokszor napokig, hetekig áll ott, fertőzve a levegőt, amíg hosszas utánjárásra

elszállítják. [...]

Ipari vonalon

Ipari vonalon legtöbb panasz a fodrászüzletek hiánya miatt áll elő. Az üdülőhelyeken a vendégek rendesen

borotválkozva, a nők rendes frizurával óhajtanak megjelenni. Órákat kell várni, amíg sorra kerülnek a legtöbb

üdülőhelyen működő csak egy fodrászüzletben. De van, ahol ez nincs. Tihany üdülőhelyen egyáltalán nincs

fodrászat. Különösen a külföldi nők részéről igen nagy panasz mutatkozik a kozmetikai üzem hiánya miatt.

Balatonfüreden nyaral a legtöbb külföldi vendég, és sem itt, sem Balatonalmádiban, de végig az egész északi

parton nem találunk kozmetikai üzemet. Nincs a szállodákban fodrászüzlet, pedig ez a legelemibb követelménye

volna egy nemzetközi szállodának. [...]


Közlekedési vonalon

Közlekedési vonalon a taxihiány miatt van a legtöbb panasz. Balatonfüreden, Tihanyban egy-egy rozoga, több

évtizedes Opel kocsi áll rendelkezésre. Azt is csak néha lehet megtalálni, mert vagy javításban van, vagy mert (!)

tervét teljesíteni tudja, vidéki utakat vállal, és így pl. a szívbetegek kénytelenek Balatonfüreden is gyalog

bemenni az állomásról a községbe, vagy vissza. Örvendetesen növekszik a motorkerékpár-forgalom népünk

életszínvonalában bekövetkezett emelkedés folytán, vele együtt a gépkocsiforgalom és a nemzetközi helyzet

kedvező alakulása folytán a külföldi autóbusz- és gépkocsiforgalom. [...J Siófok kivételével nem találhatunk

megfelelő javítóüzemet, garázst és kevés a benzinkút is. Badacsonyban például, ahol szinte minden autó megáll,

egyáltalán nincsen benzinkút. [...] Itt említjük meg, hogy hiányoznak a sátortáborozásra, a külföldön annyira

bevált és kedvelt autós campany táborhelyek. Ma egyetlen ilyen kiépített hely nincs a Balaton mellett, pedig

legalább Badacsony, Tihany, Balatonfüred, Földvár és Fonyód környékén kellene létesíteni, ahol az egyes

táborok, sátrak elhelyezésére alkalmas fás területtel, megfelelő vízvételi lehetőségekkel és egészségügyi

berendezésekkel lennének ellátva.

Igen örvendetes a hajózás nagymérvű fejlődése. A felszabadulás előtt sem volt olyan tömeges hajójárat, mint

ebben az évben. De mutatkozik a hátránya is, szinte az egész hajóparkot igénybe kellett venni a menetrendi

járatok lebonyolítására és nem maradt üres hajó különjáratokra. Sok hajó van javításban és az újonnan

beállított alumíniumhajók közül is állandóan 1-2 javításra szorul. Ennek következménye az, hogy a menetrendi

járatok, különösen a csúcsforgalmi időben túlterheltek, Balatonfüreden, Tihanyban, különösen vasár-napi

napokon botrányos jelenetek játszódnak le amiatt, hogy egyes hajókra nem lehet felvenni az utazni

szándékozókat. [...]

Népművelés vonalon

A Balaton menti üdülésben különös szerep jut a népművelési szerveknek. Különösen rossz időben, amikor egyéb

szórakozások hiányában az üdülőkbe, termekbe szorulnak az üdülők és szórakozásra vágynak. Gyengék a

filmszínházak. Az északi parton igen elhanyagolt a balatonfüredi mozi, de Hévízen, Magyarország első reuma-

gyógyhelyén, ahol télen-nyáron át folyik a gyógyítás, nincs fedett mozi. Ezer dolgozó üdül télen és nem tudnak

moziba menni fedett mozi hiányában. Nincs egyetlen üdülőhelyen gyógyterem, ahol összejöhetnének az üdülők,

ahol társalogni, folyóiratokat olvasni lehetne. [...] Nincsenek megfelelő kultúrházak. [...J Ugyanez a helyzet a

sok szórakozást jelentő szabadtéri színpadoknál, amelyekből kevés van, és ami van, az is korszerűtlen

felszerelésű. [...]

A Balaton környéki vár- és templomromok megóvása terén érdemlegesebb intézkedések nem történtek, bár az

utóbbi 2 évben Veszprém megye tanácsa részéről már mutatkozott szép fejlődés, de ez még kevés. Hogy milyen

akadályokba ütközik a meglevő és folyó műemlékek bemutatása, csak megemlítem, hogy a keszthelyi Helikon-

könyvtár, amely hazánk legszebb műemlékű könyvtára és igaz elismerést és gyönyörűséget kelt mindenkiben,

csak délelőtt 10–12 óra között látogatható, nincs létszámkeretük további teremőrök beállítására, és ezért

nagyon kevesen tudják felkeresni. A magyar csoportok még csak dörömbölnek az ajtón és valahogyan megoldják

a megtekintését, de a külföldiek részéről állandó a panasz, hogy legtöbbször zárva találják. Hasonló a helyzet

Magyarország második legszebb könyvtáránál a Reguli (!) Antal könyvtárnál, ahol a nagyterem ajtajában kell

megállni, a terembe nem lehet bemenni, mert nincs szőnyeg, amelyet a gyönyörű parkettára lehetne teríteni,

hogy azon lehessen végigsétálni. A műemlék épület, amely egyike hazánk legnevezetesebb és legértékesebb

műemlékű épületeinek, évről évre romlik, senki nem törődik vele. Engedély nélkül disznóhizlaldát építettek

közvetlenül a híres zirci park, Magyarország második legnagyobb védett parkjának kerítése mellé.

A felsorolt hiányosságok egy része olyan, amelyen kevés pénzzel is lehetne segíteni. De hogy 1957-ben ezek a

hiányok már ne álljanak fenn, ahhoz már most alapos és átfogó intézkedésre van szükség.

Z. F. s. k.

a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal vezetője

A dokumentum lelőhelye: Magyar Országos Levéltár 276. 95. 294. ő. e.

* A zárójeles alcímek az eredeti szövegben nem szerepelnek. (A szerk.)

2. Képek






1. Badacsony és a Balaton-mellék borai

TÓTH Sándor

Badacsony és a Balaton-mellék borai

A Balaton északi partjának történelmi borvidékei

Egykor a magyar borvidékek hierarchiájában eligazító, megkülönböztető rang volt a „történelmi” jelző, amely

egyben az ilyen vidékeken termett bornak a környezetéből fakadó eredetiségét is jelezte. Magyarországon is a

legértékesebb hét borvidékeket ezért illették egykor a „történelmi” jelzővel. Ez a szóhasználat mindenben

azonos volt az európai, védett eredetű borok termőhelyére, származására vonatkozó – legkorszerűbb –

felfogással és gyakorlattal. Sőt, általánosan a legsikeresebb bormarketing egyik alapja ott, jelenleg is.

Az eredetükben védett nagy borok arculatát (minőségét, jellemzőit, értékét), a természeti tényezőket és a

hozzájuk szorosan kötődő, a nemzedékek hosszú során át kialakult emberi tényezőket magában foglaló földrajzi

környezet határozza meg. A termőhelyi értékeket felszínre hozó és borba átmentő emberi tényezők közül

kiemelt jelentőségű a helyi hagyományok ismerete, tisztelete, adaptálása a meg-megújuló bortermelési

technikába, a tisztesség, a tehetség, a hozzáértés, a minőségnek a mennyiség elé helyezése – akár áldozatok árán

is. Ez alapfeltétele a hírnévnek. Ezekhez történelmi távlatok szükségesek! Egyben ez nagy különbséget tesz a

csak a szőlő fajtája vagy a születése helyének jellegét is őrző borok között. Mindezek hosszú évszázadokra

vissza-nyúló folyamatosságot tételeznek fel.

Egység és folyamatosság

Ahogyan az igazgyöngyöt létrehozó kagylót védi a héja, úgy védte a 18. század végéig a Balaton északi

partjának szőlővel beültetett, igazi borokat termő, szelíd domboldalait a természeti környezet: délről a Balaton

hatalmas víz- és mocsárvilága, északról a Bakony ősrengetege. Bejáratait várak állták el. Ez a viharosabb

századokban is az itt élőknek és az általuk művelt szőlőültetvényeknek viszonylagos védettséget nyújtott.

A 13. század második felére már kialakultak azok az összefüggően nagy területű, rokon jellegű borokat termő

vidékek, amelyeket a 18. század közepétől egyre inkább „borvidékek"-nek kezdtek nevezni.* Ez történt a

Balaton északi (zalai) partján is: a 18. század első feléig már minden jelentős (a jelenleginél valamivel nagyobb

számú) Balaton felső (északi) parti bort termelő települést jeleznek az oklevelek, feljegyzések. A 18–19. századi

írásokban pedig már gyakran összefoglalóan a „Balaton-felvidéki”-nek nevezték a Keszthelytől

Balatonfőkajárig, a Balaton partjától a Bakony déli lejtőjéig terjedő, egységes és nagy kiterjedésű szőlővidéket.

Közös történelem

Magyarország legfényesebb korszakában, az Árpádok, az Anjouk, Mátyás király idején a vidék sűrűn lakott,

viszonylag jómódú lehetett. Jól jellemzi ezt, hogy a mai 61 – akkor 109 – borvidéki település határában 102

középkori plébániatemplom, 6 kápolna, 10 kolostor (közöttük két bencés) és 9 vár állt. Mindez a vidék

civilizációs szintjére is utal. Nem kétséges, hogy a gazdaság alapja a bor volt. A kolostorok a fejlett termelési

tapasztalatok terjesztői, mintagazdaságok fenntartói voltak. Nem volt lebecsülendő a várak, kolostorok, egy-

házak (két szín alatti áldozás) borfelhasználása sem. Az ásatások során itt is a furmint, a lisztes, a balafánt típusú

szőlőmagok kerültek elő. A királyi udvar külön bortermő helye is ezen a vidéken: a Kál vidékén volt (1341-ig).

A török hódoltság idején határvidék a Balaton északi partja, amelyet 14 rablóportya rombolt. A templomok

akkor pusztultak el, de a szőlők egy része megmaradt. Az itt élők (máig élő hagyomány, hogy melyik falu

lakossága hová) a Bakony, a Balaton-felvidék erdeibe, a Balaton mocsárvilágának kiemelkedéseire húzódva

élték túl a rablóportyákat. Sőt – minden jel szerint – lopva, szorgalmasan művelték a hegyek oldalán fekvő

szőlőiket.

A török által gyérített szőlőterületen, a nagyszámú végvári katonaság (a borvidéken és határain 16 vár volt)

borfogyasztása és az elszigeteltség miatt a vidék bortermelői – egészen a Rákóczi-szabadságharc végéig – nem

nagyon érzékelték az 1565-től érvényesülő osztrák vámpolitika hatását. Az 1775. évi intézkedések már itt is

komoly értékesítési gondokat idéztek elő, de ez a vidék ezt követően sem állt át a tömegbortermelésre, nem

váltotta le jó minőségű bort termő szőlőfajtáit.


A kiegyezés újra nagy lehetőségeket nyitott a Balaton-felvidéki borok hagyományos külpiacainak

visszaszerzésére. A kedvező helyzetet az észak-amerikai gabonaáradat okozta búzaválsággal párosult

filoxérajárvány törte meg – átmenetileg.

A szőlőgyökértetű két irányból fertőzött. 1878-tól Balatonfőkajár felől, 1880-tól Keszthely irányából. 1886–

1891 között érte el a legértékesebb borokat termő községeket – legutoljára Monostorapáti határát. Sok család

tönkrement, a homokvidékre költözött vagy kivándorolt. A maradók a századfordulóra úrrá lettek a veszélyen.

Nem minden vonatkozásban előnyösen (visszaszorult a kéknyelű, a vörösdinka, a sárgamuskotály, a bajor, a

Bálint, a kolontár, a fehérszőlő, a sárfehér, a mézes, míg sajnos több helyen a direkt termőkre tértek át), teljes

fajtaváltás következett be. Az addig itt is legkedveltebb furmintot az olaszrizling váltotta fel.

A közös szakmai alapok

Zala vármegye hegyközségei már a korai időkben is fejlettek voltak. A vármegye történelmének, szellemének

ismeretében ez érthető. A hegyközségi működés vármegyei szintű, egységes szabályozására az első kísérletek a

17. század második felében történtek. A török miatt akkor még részleges sikerrel. A korszerűsítést 1752-ben

végezte el a vármegye és kötelezte valamennyi bor-termelő települését az egységes szabályozás bevezetésére

(1950-ig mindhárom borvidék Zala vármegyéhez tartozott). Az adatok kiforrott szőlőhegyi rendtartásról,

szervezetről, működésről tanúskodnak.

1797-től Festetics György keszthelyi iskolateremtő tevékenysége volt nagy hatással a vidék bortermelésének

fejlődésére. Úttörő tevékenységet folytatott a magyar nyelvű szőlészeti és borászati szakirodalom

megteremtésében a 19. század elején a tótvázsonyi evangélikus esperes, Fábián József.

A reformkor jobbító eszméi itt is jó talajra találtak. A kiegyezés után felpezsdült az egyesületi élet is. Az

egykori egységes és nagy badacsonyi borvidék szőlőbirtokosai saját költségükön alapították 1872-ben a tapolcai

Borászati Iskolát, amelyet az 1872–1876-os években az országosan nagyra becsült rudinai Molnár István

vezetett, aki később is okos tanácsokkal látta el a borvidék szőlőbirtokosait.

Egységes szakmai elvek jellemezték az egész északi part borgazdaságát. Az 1950-es évek végéig a kitűnő

állagú, főleg bakművelésű, kisebb részt alacsony kordonú, metszésmódjában, talajművelésében, talajerő-

gazdálkodásában azonos, minőséget védő rendszerben művelt szőlőkkel beültetett és ápolt utakkal, jól épített

vízvédelmi rendszerrel behálózott domboldalak láncolata semmibe sem maradtak el a nagy hírű francia, német,

észak-olasz borvidékektől. A bor világhírű volt. A gazdák hozzáállását jól foglalta össze 1918-ban Eötvös

Károly: „A bornak nem csak jósága biztosít kelendőséget és jó árt, hanem híressége is. [...] Ám termeljétek a

sok bort alkalmas síkokon, hegylábakon, de a hegyek büszke magasán... Szűrjetek [...] olyan bort, amilyen csak

isteneknek, királyoknak, igaz embereknek való. S ezeknek is csak ünnepnapokon”. Ide kell visszakapaszkodni!

Az utolsó 50 év

1941-ben egy szűk érdekcsoport – nem mindenben kedvező piaci pozícióik vélt jobbítása érdekében – a

badacsony–balatonfüred–csopaki név használatának jogát a nagy borvidék területének alig egyharmadára

szűkítette le. A kétharmad részére – nem minden célzatosság és rosszhiszeműség nélkül – az addig egészen más

jellegű borokat jelölő „Balaton melléki” jelzőt ragasztották.

1949-ben állami monopóliummá vált a bor-külkereskedelem. Nem a minőség, hanem a mennyiség, az egalizált

borok váltak fontossá. A Balaton-felvidéki borok átlagos átvételi árai – az 1949 előttiekének – alig ötödére

zsugorodtak. A legtöbb szőlőbirtokot felszámolták. A borokat főleg más vidékek borai javítására használták fel.

1959 az erőszakos termelőszövetkezeti szervezés és a borvidék újabb osztódásának esztendeje. A megmaradt

családi gazdaságok elvesztették létalapjukat. Elindult a legjobb fekvések ugarosodása. Ugyanakkor a

badacsony–balatonfüred–csopaki borvidéket – a járási pártbizottságok kezdeményezésére – kettéválasztották és

hozzájuk csatolták a Balaton melléki borvidék szőlőinek felét.

1970 újabb változásokkal volt terhes: az egy-egy településen megszervezett és addigra gazdaságilag

megerősödő szövetkezeteket és a rosszul gazdálkodókat – ezen az adottságokban rendkívül tagolt tájon is – 3–6

falus egységekbe kényszerítették. Folytatódott a gazdasági, földrajzi tényezők szerepének figyelmen kívül

hagyása és a politikai-hatalmi érdekek mindennél előbbre helyezése. A távlati hatás sajnos nem lehetett

kétséges, de az összevonások a borvidéki határokban azonnali változást okoztak: a nagy szövetkezetek vezetése

ugyanis nem fogadta el, hogy boraik 2-3 borvidékhez tartoznak. Így a borvidéki határokat ismét újrarajzolták, és

egyes szőlőhegyek immár harmadszor sorolódtak át. Ezért a mai határoknak sem a gazdaságföldrajzhoz, sem a

hagyományokhoz nincs köze. Határaikat íróasztali elvek és rövid távú érdekek alapján alakították ki.


A mai három északi parti borvidék borai között tehát minőségi értékkülönbség, minőségi összetételbeli

arányeltérés nincsen. A szép formájú dombsorok, az eltérő adottságú, zárt medencék olyan szorosan, egymásba

fonódóan ölelkeznek egymással, hogy térkép nélkül szinte lehetetlen megállapítani, hol húzódnak a borvidéki

határok: sokszor éppen egy-egy azonos jellégű bort termő fekvést választanak kétfelé. Így itt jelentőségük is

másodlagos. Mindhárom borvidéken ma egyformán fontos szőlőfajták: olaszrizling, szürkebarát, rizlingszilváni,

chardonnay, muscat ottonel, sauvignon, rajnai rizling, amely a Balaton-felvidéki borvidéken a zöld veltelinivel,

cserszegi fűszeressel, zenittel, juhfarkkal, a badacsonyin a kéknyelűvel, budai zölddel, a balatonfüred–csopakin

a traminivel, a kevés juhfarkkal, több kékszőlő-fajtával egészül ki.

A borok rangsorolása mindig az egyéni ízléstől és tapasztalatoktól, az érzékszervek épségétől, illat-íz

memóriától stb. függ. Az azonban kétségtelen, hogy a középkorban a Kál, a Dörgicse, a Csopak vidéke, az

újkorban a Badacsony hegy szőlőbirtokosai szereztek boraik termőhelyének máig élő hírnevet.

A magyarországi borkultúra történelmét megvilágítják a História 1998/5–6., tematikus számában megjelent

írások. (A szerk.)

2. Képek



1. A dél-balatoni borvidék és borai

SZENDRŐDY Győző

A dél-balatoni borvidék és borai

Szent László a 11. században telepítette le a franciaországi St. Giles-ből a bencés szerzeteseket. Számukra

Somogyváron templomot és kolostort építtetett. A szerzetesek az akkori nyugati kultúra és civilizáció számos

eredményét igyekeztek itt meghonosítani. Ennek eredményeképp – részben a kolostor ellátására – szőlőskerteket

hoztak létre és bort készítettek.

Okkal hihetjük, hogy ebben az időben az akkori világ „csúcstechnológiája” alapján termesztették a szőlőt és

készítették a bort ezen a tájon. Az, hogy a franciák által továbbfejlesztett szőlőtermesztés és borászat

eredményes volt e vidéken, jól követhető a későbbi évszázadokban is.

A mai Magyarország első címerét Somogy vármegye kapta 1487-ben II. Ulászló királytól. A címer központi

helyén egy szőlőfürtöt tartó kar látható. Az adománylevél szerint „ebben a megyében ugyanis oly bőségben van

a szőlő és a bor, hogy országunk leggazdagabb vármegyéi közé lehet sorolni”.

E virágzó szőlőtermesztésnek a másfél évszázados török hódoltság vetett véget. Ekkor a megye elnéptelenedett,

a szőlő és más kultúrák helye elerdősödött. A később lassan újjáéledő szőlőkultúrát a filoxéravész pusztítja el.

A 20. század első felében a telepítések a Dél-Balaton vidékén főleg oltványszőlővel, a megye többi részén főleg

direkt termő fajtákkal történt. Ebben az időben Kőröshegy, Látrány, Kéthely stb. voltak a legjelentősebb

szőlőtermelő községek.

Az utóbbi fél évszázadban a biztonságos, kiegyenlített és megbízható minőséget adó termesztés feltételei az

országban páratlan dinamikus fejlődést indukáltak.

A szőlők elsősorban az észak–déli irányú dombvonulatok nyugati lankáin helyezkednek el. A talajok

változatosak, de főleg a különböző agyagtartalmú lösz az uralkodó. E talajtípus viszonylag mély rétegű, jó

tápanyag- és vízgazdálkodású. Ennek köszönhető, hogy az országban gyakran előforduló nyári aszály itt

kevésbé tesz kárt a termés mennyiségében és minőségében. A vízhiány ugyanis akadályozza a fotoszintézist, a

szőlő valamennyi élettevékenységét, így a cukor-, a sav-, az aromaképződést is, sőt „elégnek a savak,

eltompulnak a zamatok, illatok”. Az ún. rossz évjáratok aránya itt az ország legtöbb borvidékéhez képest

kevesebb. Ez a körülmény határozza meg a szőlőtermesztés és a borászat irányultságát.

A bor legnagyobb értéke a sav, annak mennyisége, összetétele, finomsága, eleganciája, a hozzákapcsolódó

aroma és illat, a zamatanyagok változatossága, harmóniája. Ez az oka annak, hogy talán az országban itt vannak

a legjobb feltételei az elegáns, könnyed, nem tolakodó, muskotályzamatú borok és pezsgők készítésének.

A borvidéken elsősorban a fehérborszőlő-fajták terjedtek el, melyek alkalmasak a fejlett világban olyan kedvelt

gyümölcsillatú, könnyű, elegáns borok, ill. pezsgők előállítására. Jelenleg a következő fehér fajták telepíthetők:

Irsai Olivér, sárgamuskotály, rizlingszilváni, királyleányka, chardonnay, sauvignon bl., rajnai rizling,

olaszrizling.

Jellemzően inkább a „burgundiai” típusú, gyümölcsillatokat, zamatokat adó vörösborok készítésére alkalmas ez

a vidék. Telepíthető vörösborszőlő-fajták: kékfrankos, pinot noir, merlot, cabernet sauvignon.

2. Képek



1. Úttörõváros a Balatonnál

KOVÁCS Éva

Úttörőváros a Balatonnál

Zánka építése, 1968–1975

Az 1970-es évek eleje a magyar úttörőmozgalom számára az „aranykort” jelentette. Az ország ügyeiben a

legfontosabb döntéshozó fórumnak, az MSZMP-nek a figyelme 1968 után az ifjúság felé fordult. (Nem

véletlenül, hatással lehettek a probléma felismerésére a nyugat-európai, a „baráti” országokon belüli, illetve a

hazai diákmozgolódások.)

Az ifjúság iránti érdeklődést párt- és állami döntések egész sora jelezte a korszakban. 1970 februárjában

MSZMP KB-határozat született a párt ifjúságpolitikájáról, 1971-ben törvény készült az ifjúságról, 1972 nyarán

az MSZMP az oktatás helyzetéről hozott határozatot, 1974 áprilisában a KB titkársága a Magyar

Úttörőszövetség működését értékelte, s ugyanezen év októberében a minisztertanács határozatot hozott az

úttörőmozgalom anyagi támogatásáról.

Úttörőparkból úttörőváros

A hazai úttörőmozgalmon belül már az ötvenes években felmerült egy Artyekhez vagy az NDK-beli

Werbellinseehez hasonló központi úttörőtábor létesítésének gondolata. Kézenfekvő volt a gondolat, hogy ez a

tábor a Balaton mellett kapjon helyet. Az 1957-től induló keresgélés már 1958-ra eredménnyel járt, és a

mozgalom vezetői (élükön Szabó Ferenc későbbi országos titkárral) rátaláltak a Balaton északi partján, Zánka és

Akali határában, a Csorsza-patak völgyében elhelyezkedő Ságpusztára, mint kiváló táborozási helyre. A

választást több érvvel is alátámasztották. Egyrészt a „táj szépsége (domb és völgy, erdő és tisztás, patak és tó) és

vonzereje miatt esett a választás a Balaton környékére” – olvashatjuk a beruházási javaslatban. De előnye ennek

a helynek, hogy „ezen terület mint balatoni vidék, mégis távol a leglátogatottabb üdülővidékektől, biztosítja az

úttörők felnőttektől független programját”.

Az 1962-ben kialakuló tervek azonban még nagyon szerények: 5-600 fős úttörőparkot kívánnak itt kialakítani.

Hamarosan azonban megnövekedtek az igények: 1964-ben a KISZ terveiben Zánka már központi táborként

szerepelt, és felépítését a III. ötéves terv során, 1966–69 között tervezték. Maga az építés azonban nagyon

nehezen indult. Építési tervpályázat, talajfeltáró vizsgálatok, beruházási programok, véleményezés és újabb

átdolgozások – mindez azt jelezte, hogy a politikai akarat kevés a gazdasági döntéshozatalhoz.

Az átütemezésről és a költségekről szóló vitát a Gazdasági Bizottság 1968. március 4-i döntése zárta le. Ebben

jóváhagyták a felemelt, az árváltozásokhoz igazított, 294 millió forintos beruházási költség-előirányzatot, és

egyben a tábor elkészülését 1974-re tolták.

Az úttörőszervezet szervezeti felépítése alapján 10 ágyas hálószobákat (ez egy átlagos őrsnek felelt meg)

terveztek. A 30 fős rajok kaphattak 1-1 vizesblokkot, s a 4 rajból álló altábornak összevont foglalkozásokra is

alkalmas termet biztosítottak. Összesen 24 db 120 fős altábort terveztek.

A Gazdasági Bizottság döntése után került sor 1969. augusztus 15-én az úttörőváros ünnepélyes

alapkőletételére. Még el sem kezdődött igazán az építés, amikor újabb tervmódosításokra és az ezzel együtt járó

költségemelésre került sor. Ezúttal Ribánszky Róbert, a KISZ KB titkára érvelt az úttörőváros korszerű és

mihamarabbi megépítése mellett. „Ennek az országnak gyermekmozgalmáról, a mozgalom fontos

létesítményéről van szó, nem szeretném, ha néhány év múlva azt mondanák, hogy korszerűtlen (...) nagyon

csúnyának tartanám, ha egy ilyen jellegű beruházás 8–9 évre elhúzódna. Ez a népgazdaság, az ország szégyene

lenne” – mondta a „Zánka Központi Úttörőváros Tárcaközi Bizottságának” ülésén 1970 februárjában. Az

MSZMP ugyanekkor született ifjúság-politikai határozata nyomán Zánka a valóságban is kiemelt beruházás lett.

A téliesítés

Az „úttörővezető-képzés új, hatékonyabb formáját kell megvalósítani. A kis, falusi, tanyai úttörőcsapatok tagjai,

évente 5000-6000 úttörő az Úttörővárosban iskolai oktatásban részesülnek és pedagógus úttörővezetők

irányításával egyidejűleg mozgalmi képzést is kapnak” – olvashatjuk a KISZ KB módosított beruházási

javaslatában. A téli épületek számának növelésére két érvet is találtak a terv támogatói: a gyermekvezető-képzés

modernizálásának szükségességét, illetve a „megbízható”, de „hátrányos helyzetű” falusi-tanyai gyermekek


támogatását a mozgalmi vezetővé válásban. (Csakúgy, mint a felnőtteknél a negyvenes-ötvenes években

kialakuló pártvezető-képzésben!) A Gazdasági Bizottsághoz küldött 1971. februári elő-terjesztésben már az

Országos Tervhivatal támogatását is megszerezve igényelnek a bővített tervekre 425 millió forintot.

A módosítási kérelem a támogatandó új célokkal magyarázza a beruházás ismételt költségnövekedését. A

téliesített férőhelyek havi 512 főről 1024 főre emelése „évente 40 ezer kisdobos és úttörő őrsvezető,

tisztségviselő” kiképzését teszi lehetővé, az eddigi 20-25 ezer helyett. „Komoly gondot okoz a hátrányos

körülmények között dolgozó kis falusi, tanyai úttörőcsapatok őrsvezetőinek kiképzése” – állították az

előterjesztésben –, ezért a nyári táborozás helyett (ahova ritkán jutnak el) ezeket az úttörőket télen a tanulás

mellett megismertetik „vezetői tevékenységük politikai, módszertani kérdéseivel” is.

Mindez szükségessé tette, hogy a tervezett 337 kh kisajátított területet is bővítsék 385 kh-ra, a téliesített

épületek számának emelkedése mellett a már betervezett közösségi épületek, kiszolgáló létesítmények

alapterületét is növelni kellett (előadóterem, szolgálati lakások, karbantartó műhelyek, torna-csarnok, üzletek

stb.). A korábbi alultervezést a KISZ vezetői a „kellő tapasztalat hiányával”, a bővítést a zavartalan működés

fontosságával, illetve a megnövekedő igénybevétel miatt az igényesebb építési technológiával magyarázták.

Végül a költségeket növelte az építőipari árszintváltozás (az elhúzódás miatt alkalmazott ún. indexálás), állítólag

az előregyártás fokozása, a hatósági előírások időközbeni bővülése.

1971 nyarán az elkészült 3 altábort, a közműveket és az ideiglenes konyha–éttermet először vehette birtokba a

Zánkán több turnusban nyaraló 1850 úttörő. (Az átadás az úttörőmozgalom 25 éves évfordulójához kötődött.)

1972 nyarán már kb. 3000 úttörő táborozhatott itt, azonban ezzel növekedtek a problémák is: gondot okozott az

építkezés és a táborozás egyidejűsége, valamint kiderült, a kitűzött feladatokhoz növelni kell a Zánkán dolgozó

mozgalmi-oktatói apparátust.

Táborozás – építkezés közben

1972-ben az úttörőváros 50%-os készültségi szintet ért el, nyilvánvalóvá vált, hogy az 1975. évi befejezési

határidő nem hozható korábbra. Az úttörő-központ vezetése is jól látta a kivitelező munkaerő-problémáit, s

sürgős, hatékony segítséget sürgetett. Az 1971-tői kezdve fokozatosan birtokba vett épületek már előrevetítették

a jövő bajait: „alacsony szinten programozott, tervezett és költségelt berendezések, felszerelések”, „garanciális

hiánypótlási munkák szervezése” okozott nem kis gondot Zánka vezetőinek. Emellett az építkezés

tőszomszédságában kellett kialakítaniuk a megszokott nyári táborozások mellett a téli őrsvezetőképző

tanfolyamok metodikáját is.

A téliesített épületek üzembe helyezésétől, 1972 októberétől kísérleti jelleggel megkezdődött az évközi

őrsvezetőképzés. A tervek szerint az ország megyéiből és Budapestről 5 x 1 hónapos tanfolyamon vehetett részt

összesen 1239 hatodik osztályba járó úttörő. A kiválasztás alapja a származás és – lehetőség szerint a hátrányos

helyzet –, így az első turnusok gyermekeinek 31%-a részben osztott vagy osztatlan iskolából, 80%-uk fizikai

szülők gyermekeként került Zánkára. (Később az elvárt fenti arányok romlottak.)

Nevelők és neveltek

Már az első hetekben kiderült, hogy milyen nehézségek várnak majd Zánka nevelőire. „...a mozgósítást végző

úttörővezetők az őrsvezetők kiválasztásánál nem elemzik a gyermekek hajlamait, adottságait, beállítódását. Nem

ritkán találkozunk az őrsvezető-jelöltek között nehezen alkalmazkodó, kapcsolattartásra szinte képtelen, erősen

visszahúzódó vagy éppen rendkívül agresszív, önmagát társai fölé helyező gyermekekkel” – számolt be a

tapasztalatokról az úttörőváros vezetője 1973 nyarán. (Megjegyezzük: a fentiek a „hátrányos helyzet” tüneteinek

számítanak.) Nehéz volt összeegyeztetni az iskolai tanítást-tanulást a mozgalmi képzéssel, hiszen a gyermekek

más-más iskolai háttérrel érkeztek a táborba. Eleinte délelőtt 3 órában dolgozták fel az iskolai tananyagot –

magyar, történelem, biológia, földrajz –, és délutánra maradt a mozgalmi, illetve az úttörőképzés (beleépítve a

készségtárgyak is). Később, hogy ne váljon szét az iskolai és a mozgalmi feladatsor, mindkét típust elosztva

tárgyalták a nap során, minden nevelőt bevonva a különböző munkafázisokba, azaz „a tanfolyam minden

részletében mozgalmi jellegű” lett. Az igazgatókat előre értesítették, hogy a Zánkára kerülő úttörők mely

tananyagnál kezdik majd az adott tantárgy esetében a feldolgozást.

Gondot jelentett Zánka munkatársainak kiválasztása is. Kezdetben úgy képzelték, hogy a téli tanfolyamokon a

szövetség által „mozgósított” nevelők oktatnak majd. „Az egyes tanfolyamokhoz érkező nevelők között az

ideológiai, pedagógiai, szaktárgyi, úttörőmozgalmi felkészültség tekintetében is lényeges különbségek voltak. A

többszörösen kitüntetett, kiemelkedő munkát végző pedagógustól a leggyengébben felkészültig minden szint

képviselve volt. Az önzetlenül dolgozók mellett megtalálható[k] volt[ak] a túlórákat, külön díjazásokat


követelők is” – olvashatjuk a fent idézett beszámolóban. Az úttörőváros vezetősége azt sugallja: így nem

oldható meg a vezetőképzés, főhivatású úttörővezető-pedagógusok megbízására van szükség. 1975 végéig 445

főfoglalkozású alkalmazott állásba helyezését kívánták elérni (közülük 142 főt úttörővezetői státuszban).

A letelepíteni kívánt nevelők legfőbb problémája azonban a lakás megszerzése volt, hiszen a személyzeti szálló

nem jelenthetett a továbblépéshez, az esetleges családalapításhoz megfelelő kiindulási pontot. „A tervezett 445

fős, politikailag elkötelezett, jól képzett, fegyelmezett, önállóan dolgozó úttörővezető és alkalmazott folyamatos

beállítását egyik oldalról nehezítette, hogy a környező kis létszámú (200–800 fő) falvakban kevés a felkészült

szakember, és nagy az elszívó hatása a jobb anyagi lehetőségeket biztosító balatoni üdülőknek és a jól működő

termelőszövetkezeteknek. Másik oldalról sokáig húzódott – néhány vonatkozásban még ma sem megoldott – az

alkalmazottak szociális ellátásának (munkásszállás, szolgálati férőhely, térítés mértéke, módozata) kérdése. A

fiatal, tehetséges úttörővezetők, jól képzett szakemberek alkalmazását továbbra is nehezíti a szolgálati lakások

és a kellő színvonalú szolgálati férőhelyek elégtelensége” – olvashatjuk az úttörőszövetség elnökségéhez

készített 1974. decemberi beszámolóban.

1973 áprilisában az úttörőváros vezetősége javaslatot nyújtott be a KISZ KB-hoz úttörőmozgalmi múzeum (ma:

Gyermekszervezet Történeti Múzeum) és könyvtár létrehozására. A múzeum a tervek szerint mozgalmi

jelképeket, dokumentumokat, az úttörőakciók tárgyi emlékeit, az úttörőkkel foglalkozó kiadványokat,

tanulmányokat, visszaemlékezéseket, fotókat, hangfelvételeket, a táborban készült munkákat kívánta

összegyűjteni. A gyermek- és ifjúsági irodalomra, illetve a felnőttképzési, pedagógiai szakirodalomra

koncentráló könyvtár feladata kiemelten a „fizikai dolgozók gyermekeinek” körében hozzájárulni az „olvasási

és könyvtárhasználat kulturális igényének kialakításához”. 1974-ben megnyíltak ezek az új egységek is, emellett

felépült eddigre már a főporta, személyzeti szálló, vízi telep, kikötő, strand (1971), étterem és konyha (1972), az

egészségház, központi épület (1973), haditechnikai park, nyári táborok (1974), sportcsarnok (1975). A Magyar

Képzőművészek Szövetségével és a Képzőművészeti Alappal közösen létrehozták a máig fennálló

Gyermekalkotások Galériáját is. 1975-re az úttörőváros készen állt az ünnepélyes átadásra.

Megnyitó – Kádárral

Noha az építkezés még 1975-re sem fejeződött be teljesen, május 25-ére, a gyermeknapra nagyszabású átadási

ünnepséget szervezett az úttörőváros. Úgy tervezték, hogy szinte az egész 1975/76-os év ennek jegyében folyik

majd, s májusban „demonstratív ünnepség keretében a gyermekek a párt ajándékaként kapják az úttörővárost”.

(Az ünnepség forgatókönyvét az MSZMP PB hagyta jóvá.) A megnyitóra meghívást kaptak az év mozgalmának

(„őrizzük a lángot") legjobban teljesítő őrsei, Budapest és a megyék gyermek és felnőtt küldöttei („akik

képletesen átveszik a tábort”), a legjobb kulturális és sportteljesítményt nyújtó csapatok, Zánka első

táborozóinak küldöttsége, ugyanakkor a tábor építőinek kitüntetéseket nyújtottak át. A megnyitóra magas rangú

vendégeket vártak: Kádár Jánost, az MSZMP KB első titkárát, Maróthy László MSZMP PB-tagot, a KISZ KB

első titkárát, Tímár Mátyás miniszterelnök-helyettest, Szűcs Istvánnét, a Magyar Úttörőszövetség akkori

főtitkárát, Polinszky Károly oktatási minisztert, Pap Jánost, a Veszprém megyei pártbizottság első titkárát.

Az esemény hatalmas sajtót kapott. Csak egy nagyobb úttörőlétesítmény van ennél – olvashatjuk –: Artyek, a

Krímben. Néhány további idézet a tudósításokból: „Zánka a szocializmus okos és értelmes fényűzése, jogosan

lehet büszke rá az egész ország. (...) Telente egy-egy hónapra zömmel tanyai iskolákból, kicsi falvakból hoznak

el gyerekeket őrsvezetőképzőre, és mellesleg rendes tanulásra. Sorsfordító hatása lehet e négy hétnek a

nagyszerű körülmények, az esetleg még soha nem látott, nem használt eszközök, lehetőségek között. (...) Szinte

beláthatatlanok a távlatok” – lelkendezett a Köznevelés tudósítója. Míg a Magyar Ifjúságban ezt olvashatjuk:

„Itt senki sem csatangol cél nélkül. Itt senkinek sem jut ideje az unalomra. Játék és tanulás »menetrendben«

váltja egymást, s aki valahonnan elkésik, hallgathat a többiektől.”

Az 1970-es évek végére kialakult a munkamegosztás: a felnőtt úttörővezetők képzésének központja Csillebérc,

míg a gyermek-tisztségviselők oktató központja Zánka lett.

2. Képek



Documents

História 1999-056 - tankonyvtar.hu